A befogadás ünnepe

Külsőségek mögé rejtőző, ünneplőbe öltözni igyekvő szívünk karácsony ünnepén arra vágyik, hogy kinyíljon az ég – a bennünket tárt karokkal fogadó, Jézusban megismert mennyei Atya házának ajtaja –, s hogy mi, emberek is megnyíljunk egymás felé. Jézusra nézünk, aki az emberi lélek sötétségébe ma is égi fénnyel világít: ő a világ világossága (Jn 9,5). Nemcsak Isten világossága, hanem az ő dicsőséges világa érkezik hozzánk: Krisztusban van velünk az Isten. Hozzánk lehajló, irgalmas szeretetének eltörölhetetlen jeleként született a mi Megváltónk, aki örök életet és kiolthatatlan fényt hozott.
A kétségektől elgyötörtek, a sötétségben járók, a nélkülözők, a kitaszítottak, a reményt vesztettek, a megnyugvást, otthont, lelki hajlékot és biztonságot keresők hamar észreveszik, hogy az ünnep fényei gyorsan kialszanak, a meleget árasztó családi tűzhelyek gyorsan kihűlnek, a színek megfakulnak – József és Mária Betlehemből messze földre, Egyiptomba menekül a gyermekkel egészen Heródes haláláig (Mt 2,13–15). Jézus menekültként bujkált kisgyermekkorában – a helyi politikai helyzet határozta meg, hogy hol kellett felnőnie: angyal közölte Józseffel Heródes halálát követően, hogy visszatérhetnek Izraelbe, de nem arra a vidékre, ahol Heródes egyik fia, Archeláosz lépett uralomra. József az északon levő Názáretbe költözött családjával, ahol Heródes másik fia, Antipás volt a helytartó – ő fejeztette le Keresztelő Jánost, őt nevezte Jézus „rókának".

Befogadásra váró menekültek és menekülők mindig voltak, vannak, lesznek: Jézus a szülőföldjükről elűzött, az otthontalanná tett, kifosztott emberek sorsában is osztozik. Ő mondja: „jövevény voltam és befogadtatok" (Mt 25,35) – de valóban befogadtuk, befogadjuk őt? Aki kizárja Jézust, az a békességet, az életet, az örömöt, a vigasztalást zárja ki, de aki Jézust befogadja életébe, az lelkébe engedi Isten minden ajándékát!

Az élet útján botorkáló, más embereknek és körülményeknek kiszolgáltatott, sokszor kétségektől elgyötört, hajlékot kereső ember nem áraszt ünnepi hangulatot – pedig a karácsony a befogadás és a jövevények ünnepe is. Megannyi éhséggel, vágyakkal, ünnepi hangulatra, ajándékokra, csöndre, meghittségre szomjazva, befogadásra várva, elfogadást remélve tekintünk egymásra mi is, a felszínen erősek és mosolygók, az otthonnal rendelkezők, s ilyenkor csendben belátjuk: bizony jövevények vagyunk, mi is befogadást, oltalmat, biztonságot keresünk! Befogadást keresünk annál az Istennél, aki lehajolt hozzánk, jövevény lett értünk, annál a Jézusnál, aki számára nem volt hely a vendégfogadóban (Lk 2,7), de felnőttként is osztozott a kitaszítottak sorsában: a rókáknak volt barlangjuk, az égi madaraknak volt fészkük, de az Emberfiának nem volt hová fejét lehajtania (Mt 8,20).

A karácsony a befogadás ünnepe – Isten befogadott minket úgy, hogy elküldte az ő Fiát, aki jövevény lett: emberi sorsunkban osztozott, kereszthalált halt azért, hogy nekünk lerombolhatatlan hajlékunk, örök életünk legyen abban az országban, ahol „az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni...; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé..." (Jel 21,3–4)

A karácsony a befogadás alkalma – az Isten az ő Fiában befogadott minket, jövevényeket, akiket a sok céltévesztés, az Istentől elfordulás, megannyi félrecsúszás és elbukás földönfutóvá tett... Jézus által nyílt meg az atyai ház ajtaja. Isten kegyelme arra int, hogy mi, a sokféle életutat megjárt és terheket hordozó jövevények, akik befogadásra, megbékélésre, boldogságra vágyunk, szeretettel forduljunk egymás felé. Ezzel a szeretettel kell gazdagítanunk egymást (2Kor 8,9). Jézusra nézve az Isten emberi arcát látjuk: ha rá tekintünk, a mi tévedésektől beszennyezett, szenvedéstől eltorzult arcunk megtisztul, felragyog az isteni arc, az örök világosság. Krisztus az örök élet – olyan fény, amelynek nincs árnyéka, rá tekintve az ő dicsőségét sugározhatjuk szerteszét!

Kun András Nándor

Megjelent a Reformátusok Lapja 2013. évi 51.-52. összevont lapszámában