A bizonytalanság áldása

Színesre festett ágakból ragasztott napocska függ a bejárat ajtaján. Korán érkeztük, Gergő kávét tesz oda, szakszerűen főzi kotyogóssal a keserű nedűt. A konyhát igés kártyák díszítik, éppen az aktuálisak, mivel felesége mindig a szívének kedveset ragasztja ki.

Jánossyné Perneczky Sára hitét gyakorló katolikus családban nőtt fel, ahogyan fogalmaz, a szülei minden tőlük telhetőt megtettek, hogy testvéreivel megismerjék Istent. Soha nem kételkedett a létezésében, észrevétlenül, folyamatosan mélyült a hite. Gergő édesapja eredetileg katolikus, édesanyja a Magyarországi Keresztyén Testvér Gyülekezeteknek volt tagja, házasságkötésük után a legközelebbi lelki közösséghez, egy reformátushoz csatlakoztak, ott keresztelték meg a gyermekeiket is. – Édesapámra neheztelt a rokonság, amiért nem katolikus lányt vett feleségül, feszültségek is adódtak ebből, de mi megéltük a hitet a családunkban. Magam is végigjártam a „hívők kötelező karrierútját”: ovis, majd iskoláshittan, konfirmáció-előkészítő, konfirmáció – mondja el a férj.

Sárának és Gergőnek voltak istenélményeik, viszont nem éltek meg lelki katarzist. – Akkoriban számos pálfordulásról hallottam bizonyságtételt, emiatt magam is hasonlót vártam a megtéréstől. Zavart az üdvbizonyosság hiánya, vágytam rá. A konfirmáció utáni csendeshéten értettem meg, hogy nem kell várnom drámára: Jézus kopogtat az ajtóm előtt, csak hívjam be az életembe – meséli Gergő.

Mondhatnánk, hogy Sárát és Gergőt a virágok hívták szerelemre, de így is megfogalmazhatjuk ugyanezt: a Budapesti Corvinus Egyetem Tájépítészeti Karán ismerkedtek meg. – Könnyed, laza srác volt, a társaság középpontja, beszédes, jó kedélyű – eleveníti fel a feleség. – Az egyetem mintegy száznegyven fős évfolyamából két hét alatt egy társaságba szegődött mindenki, akiknek valami köze volt Istenhez, anélkül, hogy kitábláztuk volna magunkra: „keresztyének vagyunk” – teszi hozzá a férj.

Gergő éveken át viszonzatlanul érdeklődött Sára iránt, idővel azonban sikerült elvinnie moziba, a mai napig a pénztárcájában hordja a jegyet a felesége. Már fiatalon is úgy gondolkoztak mindketten: egy kapcsolat végső célja a házasság.

– Sok keresztyén addig nem ismerkedik komolyabban, amíg Isten meg nem erősíti ebben őket – vetjük fel a párnak. – Először magam is így voltam ezzel – válaszolja Gergő –, de hamar beláttam, hogy hajlamos vagyok kedvem szerint forgatni az Ige értelmezését. Habár egy igeszakasz kiragadásának módszerével mint életvezetési tanáccsal sosem azonosultam, a Szentírás szaván keresztül többször is megtapasztaltam Isten útmutatását. Egy korábbi ismerkedésemnél például, amikor hitetlen lánynak udvaroltam, az Úr egy egész hétvégén át próbált lebeszélni a felemás igáról. Háromszor szólt hozzám különböző módokon: istentiszteleten, hittanórán, áhítaton – egyértelmű volt a vezetése.

Gergő konfliktusforrásnak érezte a katolikus és református felekezeti különbségeket, ezért igyekezett kerülni a hit témáját, az elodázást az is segítette, hogy külföldi cserediákprogramokban vettek részt. – Közben tanulmányoztam a zsinatokon elfogadott hittételeket, illetve hogy azok miképpen viszonyulnak a református hitvallásunkhoz. Összeállítottam egy csaknem ötven tételből álló különbséglistát a két vallás között, amelyeket átbeszélésre szántam. Úgy véltem, Sárának számos téren változtatnia kell. Jól tükrözi sikeres előadásomat, hogy öt perc után sírni kezdett, és szakítottunk… Pedig még csak a listám elején jártam. Ma már belátom, helytelenül álltam a kérdéshez.

– Gergő kért a szakításra – részletezi a feleség. – Én úgy éreztem, Isten nem akarhatja, hogy két hívő ember a reformátussága és a katolikussága miatt bontsa fel a kapcsolatát; a történelemben voltak ugyan vallásháborúk, közöttünk viszont nem kell újabbnak kirobbannia. Nem tudtam belenyugodni abba, hogy Gergő ezért szakítson velem, hiszen egyébként minden harmonikus és rózsás volt körülöttünk.

Sára arra kérte Gergőt, hogy ha szakítanak is, imádkozzanak közösen. Ekkor vitték először Isten elé a kapcsolatukat. Megbeszélték, hogy nem találkoznak egy hétig, ezalatt egymástól függetlenül kérik el az Úr akaratát. – A hittel takaróztam, Istent azonban meg sem kérdeztük addig – szögezi le Gergő, akinek új felekezeti megtapasztalás volt, amikor Sára szülei búcsúzásként azzal engedték el: számukra nincs jelentősége, hogy az unokáikat reformátusnak vagy katolikusnak keresztelik-e, csak annak, hogy istenhitben neveljék őket, hiszen a lelki egység nem felekezeti kérdés. Mindez az ökumenikus imahét idején történt. – A plébánosunk a református templomban az emmausi tanítványok története alapján prédikált, amelyben Jézus megkérdezi tőlük, hogy miről beszélgetnek. Mintha nekünk is ugyanezt a kérdést tette volna fel: „Miről beszélgettek? Vitatkoztok?!” Mindezt úgy, hogy tudhatjuk, Jézus ott van velünk! – osztja meg a feleség.

Gergőt ezután Földvári Tibor lelkipásztor, Sárát Gájer László atya lelkigondozta, együtt is sokat beszélgettek. Lelki vezetőiktől bölcs, kijózanító gondolatokat kaptak, és tisztázták a felekezeti különbségek mindennapokra gyakorolt hatását. – Nehezen, de elengedtem a pontjaimat, és már nem magam akartam feloldani az ellentéteket, mindezt rábíztam Istenre – mondja a férj, aki ezzel együtt nem tudta elfogadni, hogy a katolikus házassági eskü szövegében megemlítik Máriát, ezért különleges esküvőjük volt: miután a katolikus liturgia szerint kijelentették, hogy szabad akaratból és szerelemből házasodnak össze, a református esküt mondták el.

Jánossyék szerint mivel naponta közösen imádkoznak és olvassák az Igét, istenképük is egyre inkább közeledik egymáséhoz. Gergő viccesen megjegyzi, hogy a Szentírásban olvashatunk negyvennapos böjtről, negyvenévnyi vándorlásról a pusztában, ők pedig negyven hónapnyi ismerkedés, lelki küzdelem után kötöttek házasságot, költöztek össze és kezdtek közös életet.

– Jobbnak láttam az azonos vallásgyakorlást, hogy az egységet ilyen formában is megéljük, ezért református istentiszteletre jár a család, és a gyerekeket is annak kereszteltük – pontosítja Sára, akinél azt firtatjuk, nem hozott-e nagy áldozatot. – Nem érzem áldozatnak, Isten vezetett így, békességem van benne. Misére is eljárunk néha. A katolikus hitem ugyanolyan fontos számomra, mint az, hogy a férjem és a gyermekeim reformátusok – hangsúlyozza. A család Budakalászon jár gyülekezetbe, Gergőt tavaly választották meg presbiternek.

Ülünk a teraszon, és miután túljutottunk a múlt kényes kérdésein, az évelőágyás virágai ragadják meg a tekintetünket a teraszról. Sára nem győzi sorolni: – Az ott zsálya, évelő díszfű, virágoznak a gyertyavirágok, korai veronika, nyílik a ligetszépe, a kokárdavirág, a gyerekek örömére a snidling, azt főzéshez is használjuk. Számomra az a kikapcsolódás, ha dolgozhatok a kertben, lemetszem az elhervadt virágfejeket, a veteményesünk állandóan igényli a törődést, a gyerekek is besegítenek. A kicsik nemcsak a növényeket, hanem az állatokat is jól ismerik. Vicces, amikor nevén nevezik a bogarakat: ganajtúró, buta-, rózsabogár.

Háziállatuk is van, Gergő tizennyolc éve nevelgetett teknőse. Hogy mennyire állatbarát egy hüllőnek családban élnie? Nos, sokkal kényelmesebb a kertben és a természetes napsütésben, mint egy terráriumban, ezért a teknőcük a téli álmát is a szabadban alussza októbertől márciusig.

A házaspár mindkét tagja gyermekként is szerette a természetet és szívesen túrázott, bár az utóbbi szót mindketten különbözőképpen értelmezik. – Biológusok a szüleim – kezdi Gergő –, mi ezért úgy kirándultunk, hogy kitűztük a célt, de lassan haladtunk: minden bokrot, fűszálat, állatot szemügyre vettünk. – Sáráék inkább kilométerben mérték a túrákat. A Jánossy család most a két öröklött módszert igyekszik ötvözni, kisebb-nagyobb sikerrel. – Olykor elmegyünk madarászni, méghozzá távcsővel, a kertben azt is meglestük, amikor egy széncinege az odúból kirepülve élete első pár méterét megtette – magyarázza a férj, aki mérnök-informatikusként dolgozik.

Arra terelődik a szó, hogy a gyermekek a legjobb kérdéseiket mindig estére tartogatják. – Amikor végre már aludniuk kellene, akkor teszik fel a legkomolyabb kérdéseiket: „Mi van a halál után? Hogyan segít Isten?” Ezeket nem tudhatjuk le ezzel: „Aludjatok!” A gyerekekkel közösen is olvasunk Igét, igyekszünk a dolgoknak nemcsak a szép és jó oldalát láttatni, hanem a küzdelmeinket is, hogy megtapasztalják: a nehézségekben kérhetjük Isten segítségét – osztja meg Gergő.

Az édesapa az elmúlt évek legnagyobb lelki megpróbáltatását a harmadik gyermek érkezésére várva élte meg. – A Down-szindróma gyanúja vetődött fel Nóra megszületése előtt. Az orvosok nem tudták biztosra a diagnózist, de el kellett fogadnunk ennek a lehetőségét. Féltettem a kicsit, nem tudtam, ugyanúgy fogjuk-e szeretni, mint az egészséges testvéreit, és magunkat is féltettem, tudjuk-e jól kezelni a helyzetet. Küzdelmes időszak volt – vallja meg az édesapa. Sárának békessége volt abban, hogy egészséges gyermeket fog szülni. – Jó volt tisztában lenni az eshetőségekkel, de nem láttam értelmét hatalmas felhajtást csinálni a vizsgálatokkal. A gyermeket Istentől kapjuk ajándékba, és hála neki, egészséges, kiegyensúlyozott kislányunk született – jelenti ki Sára.

A kicsikről szólva a szülők történetekkel árasztanak el. – Varázslatos reggelünk volt ma például, Luca, Domi, Nóra hipp-hopp kipakolták a mosogatógépet és megterítették az asztalt, a négyéves Verkát pedig leültették rajzolni, hogy gyorsabban haladjanak – lelkendezik a négygyermekes édesanya. – A napindítások azért általában küzdelmesebbek – festi tovább a családi képet az édesapa. – Mire mindenkit kivarázsolunk az ágyból, felöltöznek, lejönnek reggelizni, addigra már indulni kell az iskolába, óvodába, ezért többnyire sietősek a reggeleink.

A Jánossy gyerekek a világ összes papírját kiszíneznék, édesanyjuk is szívesen kézműveskedik, ezért a család közösen megfestette a fürdőszoba néhány csempéjét. A ház építésénél is maguk végezték, amit csak tudtak. – Isten a munkálatok közben is megmutatta, hogy velünk van – hangsúlyozza Sára –, sőt még a 127. zsoltár Igéjével is megerősített: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők.” Egy hívő testvérünk mutatott rá: mivel már felépült az otthonunk, úgy is érthetjük ezt, hogy a lelki házunkat építsük tovább.