A böjt minden nagyobb vallásban megtalálható gyakorlat, már jóval Jézus előtt jelen volt az emberek életében. Krisztus követői kezdetben ugyan nem böjtöltek, de Jézus még életében figyelmeztetett rá: „De jönnek majd napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak.” (Mt 9,15) A reformátusok böjtfővel, vagyis a hamvazószerdát követő első vasárnappal kezdik meg a lelki munkát, az úrvacsorával kísért vasárnapok mindvégig fontos napjai a húsvétot megelőző időszaknak. Szabóné László Lilla lelkipásztor, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója szerint fontos megérteni, hogy a böjt nem a szenvedésről, az önsanyargatásról szól, hanem istenkapcsolatunk elmélyítéséről, ami akár emberi viszonyaink rendezésével vagy a gyermekeinkkel megélt őszinte pillanatokon keresztül is történhet.
Mi a böjt célja, ha nem a kívülről meghatározott vallásosság értelmezései szerint nézzük?
Életünk sodrásában gyakran elveszítjük istenkapcsolatunkat, a böjt teret ad arra, hogy megtisztuljon és megújuljon ez a kapcsolat. A világi gyakorlatban is megvan az a vágy, hogy ha valamilyen szokás túlságosan sok időnket veszi el, lefoglalja a gondolatainkat, vagy úgy érezzük, hogy sodródunk és nem vagyunk urai cselekedeteinknek, kezünkbe vegyük ezeknek a dolgoknak az irányítását. Nagy különbség azonban, hogy miért teszek meg valamit. Azért nem eszem húst, cukrot, kezdek el sportolni, hagyok fel valamilyen rossz szokással, hogy nekem jó legyen? Minket, keresztyéneket másra hív ez az időszak. Mi azt a kérdést tesszük fel, hogy mi az az út, ami segít abban, hogy jobban halljam Isten hangját. Ha zavar, hogy fél óráig nem nézem meg a híreket, ha nem tudok úgy lefeküdni, hogy ne nézzek két-három részt a sorozatomból, ha önpusztító szenvedélyek rabja vagyok, ami zsigerileg határozza meg az életemet, és ezáltal nem tudok Isten hangjára figyelni.
Sokan vannak, akiknek például – látva a világ történéseit – a szorongás foglalja le a gondolatait életük nagy részében. Lehet úgy is böjtölni, hogy a szorongást iktatjuk ki a mindennapjainkból?
Ahogy egy kedves professzor kollégám fogalmaz: a szorongás negatív reménykedés. Meg tudom-e fogadni azt, hogy nem reménykedem negatívan? Valójában az egyetlen lehetőségem az, hogy egyre intenzívebben járulok a reménység forrásához. Ez az időszak azt tanítja nekünk, hogy Jézus Krisztus élete, halála és feltámadása, az ő története az élet minden területét meg tudja újítani. És ha megértjük, mit jelent, hogy a kevesebb több, akkor teret engedünk Istennek az életünkbe.
Nem erről szól önmagában a keresztyén élet? Tehát nem csak ez a negyvenkét nap?
Amikor erről beszélgettünk egy munkatársammal, ő is azt mondta, hogy nem nagyon látja, mi is a jelentősége annak, hogy abban a negyvenkét napban rááll arra, hogy többet imádkozzon vagy elmélyítse Istennel a kapcsolatát. Ha egyszer megtért, eldöntötte, hogy Istennel szeretne élni, akkor minden napja ezzel kezdődik, ezzel végződik. De jó lenne így élni! – gondoltam magamban. Viszont édesanyaként, három gyermeket nevelve – hajnalban szoptattam, délután mentem a nagyobbért óvodába, az iskolással késő estig tanultunk, vagy amikor ingáztam a munkahelyek között, két munkahelyen teljesítettem – egy ilyen életrendbe nem tudtam ugyanúgy beilleszteni az elmélyült imádságot a mindennapokba, mint amikor egyetemre jártam és nem volt családom, vagy most, amikor már nagyobbak a gyermekeim.
Ezek szerint az édesanyai lét eléggé hasonlít a böjthöz. Önmagáról egészen lemond, amikor megszületik a gyermeke.
Éppen ezért gondolom, hogy a különféle élethelyzetekben más és más, ahogy meghalljuk Isten hangját. Egy kisgyermekes édesanyának nem lesz arra ideje, hogy napjában külön leüljön egy órát imádkozni, amikor reggeltől estig a gyermekeivel van. De az ő életének a lehetősége az, hogy amikor azt a gyermeket eteti, tisztába teszi, a szemébe tekint, akkor ebben a kapcsolatban meghallja az Isten hangját. Jézus elénk is állítja a gyermekeket példaként: ők az üdvösségnek, a mennyországba jutásnak a képei, mert tőlük tanulhatjuk a ráhagyatkozást és a bizalmat. A velük való kapcsolatunkból annyi mindent tanulhatunk és megérthetünk Istentől és Istenről. Vagy például ahogy az édesanya áldozatot vállal a házimunkában, végzi minden nap ezt a szolgálatot, és ebben hallja az Isten hangját, hogy odaáldozom az életemet, nem pedig dohogva morgok, hogy ez is elmaradt, meg az is rám maradt. Ez a megélés is lehet egyfajta böjt. Tehát a böjt nem feltétlenül jár lemondással, lehet éppenséggel valami aktivitás is: ha valaki nem nyitja ki mindennap a Bibliát, akkor ilyenkor mindennap kinyitja. Ha nem beszél eleget a rábízottakkal, nem tud eleget gondot viselni róluk, akkor jobban odafigyel rájuk. De van akinek lemondás, mert annyira telített valamivel az élete, hogy ha nem mond le arról, akkor nem tud az az Istentől készített ajándék kibontakozni, csírázni, új hajtást hozni.
Manapság ritka, hogy fel is hívjuk egymást egy-egy születésnap, ünnep, évforduló alkalmából. Mindenki csak üzen, és le van tudva. Ez is lehet egy elhatározás?
Arra vagyunk meghívva, hogy hármas kapcsolatban éljük az életünket: az Istennel való kapcsolatom, az önmagammal való kapcsolatom és a másikkal való kapcsolatom – ez utóbbiban benne van a teremtett világ is. A mindennapokban újra és újra megtörténik az elidegenedés Istentől, a testemtől, a gondolataimtól, a testvértől, legyen az rokon, munkatárs, szomszéd, gyülekezeti tag. Tehát a böjtöt úgyis felfoghatjuk, mint egyfajta kapcsolatmegújítást. Minden kötelék gyógyulásának a gyökere az Istennel való kapcsolat gyógyulása, mert tőle árad az a szeretet, az az irgalom, az a megbocsátás, ami aztán továbbárad mások felé.
Van az imádságban egyfajta misztikus jelenlét, amikor érezhető egyfajta visszacsatolás. Ezeket a pillanatokat érdemes keresni a böjti időszakban?
A ma embere, amikor böjtöl, ezt keresi. De fontos értenünk, hogy valójában mire is hív bennünket Isten. A XXI. században úgy gondoljuk, hogy én vagyok az individuum, és van az Isten. És vágyom arra, hogy megérezhessem az ő jelenlétét. De ez túlságosan egyénközpontú szemlélet, mert nem az a kérdés, hogy hogy tudok úgy imádkozni, hogy érezzem Isten jelenlétét, hanem hogy hogy tudok úgy imádkozni, hogy egyre inkább jelen legyek Isten számára. Nagyon sokszor ajándéka az imádságomnak, hogy Isten békességet ad, átmos, betölt, megvigasztal, de ha én ezért ülök le imádkozni, akkor valamit hajszolok magamért. A böjt arra a megtisztulásra hív minket, hogy egyre inkább jelen legyek az ő számára. És ez valamikor nagyon felkavaró. Nem mindig a békesség az, amit Isten bennem kelteni akar. Rádöbbenhetek, hogy az életemnek milyen területei vannak vakvágányon. Csakhogy Isten nem hagy minket ebben az állapotban, hanem visz tovább és gyógyít. Tehát abban is böjtölünk, hogy ne magunk körül forogjon ez a történet.
Szép fogalom, amit használt egy előadásában: a belső szoba.
Jézus használja a belső szobát. Ma túlságosan kitesszük magunkat, folyamatosak a visszajelzések arról, mit gondolnak mások rólunk. Nehéz már úgy Istennel lenni, hogy nem a külső a kérdés, hanem hogy mi van belül. Nagyon ritkán érezzük, hogy mikor vagyunk ott az életünk magjánál, forrásánál, mert mindig a felszínen mozgunk. Jézus kétezer évvel ezelőtt nem az egyén belső, intim, elzárt magánéleti zónájára gondolt, hanem az apró, ablaktalan sötét szobára, ahol senki nem látja, hogy imádkozom. Ezzel ellentétbe állítja a forgalmas utcát, ahol mindenki látja, hogy imádkozom. Vagyis nem az a kérdés, hogy a böjtből mi lesz láthatóvá: fogyok-e öt kilót, kisimul-e a bőröm a tisztítókúrában, kreatívabb leszek-e – bár hozzáteszem, ezek is a következményei, de nem ez az indítéka a böjtnek.
Hogyan tudunk Isten számára leginkább jelen lenni?
Úgy, hogy kizárjuk a zavaró tényezőket, fókuszált figyelemmel. Ha a telefonunkat kivisszük a szobából imádság közben: nem csörrenhet meg, nem pittyeghet, így teljesen más lesz az imádságunk, mert nem osztjuk meg a figyelmünket. Az istenképnek van egy mélylélektani, kora gyermekkorunkból hozott lenyomata is, ami a szülőkkel, a kisgyermekkori gondozónkkal való kapcsolatunkból ered.
A bizalom, az ősbizalom!
Igen, ez onnan ered. Aztán a második, amit tanultam Istenről, a harmadik pedig a valós istentapasztalatunk, amikor meggyőz Isten önmagáról. Ennek a háromnak az egyvelege van velünk minden egyes imádságnál. Nagy ajándék, hogy a Szentírással való imádságban mindez tisztulhat bennünk. Amit a Szentlélek megelevenít a szövegből, gyógyítja mind a bennem mélyen lévő istenképet, mind a róla alkotott fogalmat és a vele megélhető kapcsolatot. Az élő Ige éve is arra utal a Magyarországi Református Egyházban, hogy nem maga a szöveg az istenkapcsolatom, hanem ami a közös történetünk Isten népével. És ahogy hiszem ezt a kapcsolatot, hogy ő itt van és a lelkembe beszél, úgy kapcsolódom a Fennvalóhoz és Isten népének történetéhez.
Nagyon érdekes, amit az előbb mondott a korai kötődésről csecsemő és édesanya között. Ez a pszichológiában is egyre nagyobb teret kap. Ha ez zavartalanul tud kialakulni, akkor az ember felnőtt életében az istenkapcsolata is könnyebben kialakulhat?
Úgy fogalmaznám a szülők felelősségét ezekben az években, hogy akadálymentesítés.
Az Istennel való akadálymentesítés?
Az eredendő bűnt úgy is értelmezhetjük, hogy elidegenedett világba születünk, ahol nem természetes a bizalommal teli kapcsolódás Isten felé, egymás felé. A mi feladatunk, hogy a megszülető gyermek felé azt az isteni szeretetet, kegyelmet adjuk, közvetítsük, amelyről mi hisszük, hogy Jézus által betört a világba. Ha ez az akadálymentesítés megtörténik, tehát megszületik a bizalom, az csoda. Ez az evangélium üzenete is: lehet, hogy nem történt meg az életemben ez az akadálymentesítés, hogy nagyon nehéz örökséggel élem az életemet, bizalmatlan vagyok mindennel, és el sem hiszem, hogy lehet biztonságos a világ vagy egy kapcsolat, de Isten be tud törni ebbe, meg tud gyógyítani. Amire készülünk a böjtben, a húsvétnak is az az üzenete, hogy a legelveszettebbnek hitt helyzetből is tud életet és örök életet, feltámadást munkálni.