Léteznek az életünkben „köztes idők”. Olyan szakaszok, amikor a régi kapaszkodók már nincsenek ott, az új ígéret pedig még távolinak tűnik. Molnár Zsolt református lelkipásztor szerint ezek a bizonytalan napok nem üresjáratok, hanem a legfontosabb jellemformáló műhelyek. A várakozás ugyanis nem passzív beletörődés, hanem aktív lelki jelenlét, amely képes az emberi büszkeséget alázattá, a türelmetlenséget pedig krisztusi kitartássá nemesíteni. A pünkösdi várakozás tíz napján keresztül keressük a választ: hogyan maradhatunk hűségesek ott is, ahol Isten látszólag hallgat?
A bibliai történet egyik legfeszültebb, mégis legcsendesebb időszaka az a tíz nap, amely Jézus mennybemenetele és a Szentlélek eljövetele közé ékelődik. Molnár Zsolt szerint ez a „a még-nem és a már-igen feszültsége”, a legemberibb állapotunk tükörképe.
– Gondoljunk bele: a tanítványok negyven napig látták a feltámadott Krisztust, újra kézzelfogható volt számukra a remény. Aztán ő távozott, és maradt a vákuum – mutat rá a lelkipásztor. Ez a tíz nap a bizonytalanságról szólt, mégis egy alapvető tanulsággal szolgált: a közösség erejével. A tanítványok nem széledtek szét félelmükben, hanem együtt maradtak az imádságban. Molnár Zsolt hangsúlyozza: a hűség lényege éppen az, hogy akkor is ott maradunk Krisztus közelében, amikor még nincsenek válaszaink, és nem látjuk a következő lépést. A várakozás ezen szakasza a tiszta ráhagyatkozás iskolája.
Gyakori tévedés, hogy a várakozás egyenlő a semmittevéssel. A lelkipásztor élesen különválasztja a tétlen ücsörgést az aktív lelki állapottól. – A várakozás bibliai értelemben nem üresjárat. A tanítványok rendezték a gondolataikat, felidézték a tanításokat, és éberen figyeltek. Volt céljuk, ami Jézus ígéretéből táplálkozott – fogalmaz.
Molnár Zsolt szerint a mai, felgyorsult világunk éppen ettől a figyelni tudástól foszt meg minket. A közösségi média és az internet azonnali ingereihez szokott ember számára a csend és a késleltetett válasz szinte elviselhetetlen.
A nagy bibliai fordulatok mindig akkor következtek be, amikor az ember már teljes mértékben átengedte az irányítást Isten kezébe. Akkor válik a várakozás aktívvá, ha nem távolodunk el az ígéret adójától, hanem keressük azokat a helyeket – az Igét, a közösséget –, ahol ő megszólalhat.
Mi történik, ha Isten nem válaszol azonnal? Molnár Zsolt szerint ez a hit útján elkerülhetetlen tapasztalat. De a csend nem Isten távolságát jelzi, hanem a hit mélyítésének eszköze. – A hit ismeretből és bizalomból fakad. Ha megismertem Isten hűségét, tudom, hogy ő nem másítja meg a szavát. A csendben a bizalmunknak kell megerősödnie – fejti ki.
A lelkipásztor szerint utólag mindig megérjük a miérteket. Isten olykor azért nem ad meg valamit rögtön, hogy megláttassa: az ő akarata jobb a miénknél. Ez egyszerre próbatétel és lehetőség a jellemformálásra, hogy az ember végül képes legyen úgy letenni az akaratát az Atya kezébe, ahogyan azt Krisztus tette.
A hosszú várakozásnak van egy sajátos „tisztító” ereje is: leleplez bennünket. Kiderül, mi a valóban fontos számunkra, és hol tévesztettünk fókuszt. – A várakozás alázatra tanít. Segít megérteni, hogy nem mi irányítjuk az életünket. De ami talán a legfontosabb: kitartást ad – jelenti ki a lelkipásztor.
Molnár Zsolt rámutat, hogy a mai ember milyen könnyen feladja, ha nem kap azonnali visszacsatolást. Pedig a kitartás az egyik legnagyobb formáló erő. Aki képes várni, az nem törik össze a kudarcok alatt, és – ami talán meglepő – empatikusabbá is válik. Aki már megjárta a várakozás nehéz útjait, az érzékenyebb és türelmesebb lesz mások szenvedése iránt is.
A beszélgetés során felmerülnek a Biblia nagy „várakozói”: Ábrahám, aki egy életen át várt az ígéret beteljesülésére; József, aki a börtön mélyén is hűséges maradt, míg végül Egyiptom vezetőjévé nem emelkedett; és Jób, akinek türelme a teljes egzisztenciális összeomlás közepette is megmaradt.
Molnár Zsolt egy különleges bibliai ritmusra, a negyvenes számra hívja fel a figyelmet: negyven nap Jézus földön töltött ideje a feltámadás után – a felkészítés ideje. Negyvennapos böjt – a krisztusi küldetés alapköve. Negyven év pusztai vándorlás – a nép szellemi érlelése. Negyven nap a bárkában – Noé teljes ráhagyatkozása a szabadítóra.
– Ezek a negyven napok nem büntetések, hanem kegyelmi időszakok – fogalmaz a lelkipásztor. – Amikor nehézség ér, nem arra kell gondolnunk, hogy árvák vagyunk. Fel kell idéznünk a saját „negyven napjainkat” – azokat a csendes imaalkalmakat és böjtöket, amikor Isten már bizonyította gondoskodását. Ez szüli az állhatatosságot, az állhatatosság pedig a kipróbáltságot, végül pedig reménységet (Róm 5,3-4).
Molnár Zsolt szavai végül egy egyetemes reménységben futnak össze: a várakozásunk végén nem az üresség áll, hanem a beteljesülés. Ahogy a tanítványok megkapták a Szentlelket, úgy mi is rendelkezünk az ígérettel: Isten soha nem hagy el bennünket, és minden várakozásban eltöltött perc a javunkat szolgálja.