Értékeink nyomában járva, a Debreceni Református Kollégium Oratóriumához vezető lépcsőház második emeleti folyosóján találjuk Gáborjáni Szabó Kálmán Csokonai a Nagyerdőn című falfestményét, a Csokonai-szobában pedig Burai István által készített, Csokonai és diáktársai című festett üvegablakot. Az alkotásokat Csokonai Vitéz Mihály halálának évfordulója alkalmából ajánljuk, idézzük olvasóink emlékezetébe.
A CSOKONAI-FRESKÓ
1938-ban, a Kollégium alapításának 400. évfordulója alkalmából kerültek az imateremhez vezető lépcső falára Gáborjáni Szabó Kálmán (1897–1955) festőművész freskói, melyek a Kollégium történetéből vett jeleneteket ábrázolnak. A Debrecenben született alkotó 1922 és 1945 között volt a Kollégium rajztanára. 17 festményből áll az 1937 ősze és 1938 szeptembere között alkotott, az Oratóriumhoz vezető lépcsőház második emeleti folyosójának felületén végighúzódó monumentális freskósora.
A Debreceni Református Kollégium épülete
„A magasszintű intellektualitás mércéjén mérve Csokonai a legnagyobb magyar lángelmék közé tartozik” – írja Barta János irodalomtörténész. „A fa olyan súlyos gyümölcsöt hozott, amelyet már nem volt képes elhordani” – szemléltette allegorikusan ugyanő a költő és debreceni környezete (benne a Kollégium) kapcsolatát.
E képes beszédből kiérezhető az is: a többinél méretesebb, hatalmas „gyümölcs”, még ha akarna, sem tudna mindig a fán maradni… Ezt a megtestesült, megszemélyesült, a korban a legkevésbé sem veszélytelen öntörvényűséget, a zseniális és szabad, természeti embert, tanárt jeleníti meg a Csokonai a Nagyerdőn című freskó.
Gáborjáni Szabó Kálmán: Csokonai a Nagyerdőn.
A 14 négyzetméternyi nagyságú festmény a Debreceni Református Kollégiumban, a költő emlékszobájának bejárata fölött látható
Sokáig nézhető, töprengésre késztető alkotás ez. A képen a költő és pedagógus „baráti társaságával látható”, mint erre Fekete Károly és Barcza János könyve (Őrállók és örökhagyók. Műalkotások a Debreceni Református Kollégiumban) is utal. A kötet idéz a művész emlékezéséből. A szóban forgó képről így vall alkotója: „Nagy kedvvel kezdtem hozzá, hiszen ez a téma volt talán az első, ami a Kollégium történetéből legjobban érdekelt. Itt még színesebben festhettem, mint az eddigi képeknél. A diákok, s maga Csokonai is színes parasztszövetből készült ruhát viseltek.”
A szerzői megállapítás, az alkotó vallomása és a kép egyik ifjának ruházata, a tóga (ezt felsőfokú tanulmányokat folytató diákok viselték) azt a tényt erősíti, hogy Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) a hallgatóival szellemi partnerséget alakított ki, baráti viszonyt ápolt. Így látta ezt életrajzírója, Domby Márton is: „A tanítványaival való bánásmódja is egészen különbözött attól, mely ott [ti. a Kollégiumban] szokásban volt. Egy 21 éves ifjú inkább barátainak hitte az ővele csaknem egyforma idejű ifjakat, mint tanítványainak.” S velük példaértékű emberi kapcsolatot épített. Ezt az attitűdöt ismerte a festőművész is. Bizonyos tehát, hogy szándékosan nem a kép középpontjába helyezi a költőt, de úgy komponál, hogy mégis azt érezzük: a tanár-poéta a centrális alak, hiszen bámulatos tudására, mint mindig, most is áhítattal figyelnek a társak. A minden pozőrségtől mentes, zseniális embert érezzük a kép fő figurájának, amint a barátai-diákjai körében, eredendő természetességgel, fesztelenül magyaráz.
Rendkívül színes egyéniség ő, poeta doctus és homo ludens egy személyben, a „közületek való vagyok” tudatában és gyakorlatával élő nevelő-oktató és művész.
G. Szabó Botond szavával: Csokonai „rousseau-i ihletésű, nagyerdei sétákkal gazdagított nevelési gyakorlatot” folytatott. Ez a különleges atmoszférájú falfestmény az adys „élet zengi be az iskolát” erejével hat. Tanújele annak, hogy e filozofikus, mély gondolatokat közvetítő költőnkre úgy tekinthetünk, mint az Istenben, önmagában, a természet mindig létvigaszt is nyújtó erejében és diákjaiban egyaránt hívő emberre és pedagógusra.
Némiképp a Jókai leírta Csittvári krónika (az És mégis mozog a föld című regény nyitánya) hangulatát is képes megidézni ez az elevációs freskó. Azt is tanúsítja: Csokonai – noha, mint Németh László írta, Goethe mellett kora legnagyobb lírikusa volt –, sohasem tekintette leereszkedésnek diákjaival való kommunikációját. A hangulatos életkép részei a kulacs és pipa, mint a Nagyerdőn időző Csokonai termékeny társalgásának, kvaterkázásának rekvizitumai. A természet nemcsak háttér, díszlet itt, hanem a szabadság szentélye, a – literatúra és a zene mellett a botanikához is mélyen értő – írásművész, polihisztor éppen itt és éppen most alkalmas oktató terepe. Két fa óvó boltozata alatt, szabadon, kötetlenül, életszerű alakzatban beszélgetnek a fiatalemberek. Olyan miliőben, amelyben mind a tanár, mind a rá – minden partnerség mellett is – felnéző, őt érzékelhetően bámuló, csodáló, szavain gondolkodó diákság igazán otthon s jól érzi magát, önazonosságuk tudatában.
„A monumentális freskó sajátos vibrálását az adja meg, hogy Gáborjáni kiválóan ötvözte a (például) Jankó János festményét jellemző zsánerhangulatot a »római iskola« stilizáltan is expresszív, plasztikusan formált figuráival” – írja szaktanulmányában Vitéz Ferenc esztéta.
Csokonai – mai életrajzírója, Bertók László szavaival – „a szép tavaszi idő beálltával az órákat kint a szabadban, legtöbbször a Nagyerdőn sétálgatva tartja… Növénygyűjtéssel, fák és állatok megfigyelésével összekapcsolva. Megadva azt a többletet, ami a tanrendből hiányzott.” Igen, a képről is leolvasható: a diákok éppoly méltósággal gesztikulálnak, oly természetességgel viselkednek, mint amilyen örömmel és áhítattal isszák oktatójuk szavait. No meg bizonyára kortyolhatnak egy kicsit a csikóbőrös kulacsból…
Üzenheti ez a műalkotás tehát azt is, ami a Csokonai pedagógus voltára jellemző igazság: a személyiségbe építhető, élni segítő tudáshoz jutás az élet természetes és szerves része, s ölthet játékos formát, lehet színtere a természet, a Nagyerdő flórája.
Idilli kép, mely az oktatás hazai története szempontjából sem mellékes. Ideálkép, pedig tartalma színtiszta valóság! Előrevetíti, mintegy jó előre megvalósítja „az újrakezdések költője”, Csokonai kései utódjának könyörgő álmát, amely azt kéri a Szabadságtól: „jó szóval oktasd, játszani is engedd, szép, komoly fiadat”.
A SZÍNES CSOKONAI-ÜVEGMOZAIK
Burai István: Csokonai és diáktársai – a színes üvegmozaik a debreceni Kollégium Csokonai-szobájában.
Mellette Izsó Miklós Csokonai-bronzszobra (a szobrászművész nagy méretű emlékszobra is a Kollégium közelében áll, az új városháza előtt)
Az 1944-es bombázások nagy károkat okoztak Debrecenben, többek között a Kollégium főépületében. A Csokonai-emlékszoba ólomüveg ablaka is megsemmisült. Most belépve e kis terembe, viszonylag új alkotás néz velünk szembe: Burai István (1951–2017) festő- és szobrászművész munkája, Csokonai és diáktársai című színes ólomüveg-mozaik. Ezzel az alkotással pótolták 2015 januárjában – a költő halálának 110. évfordulója alkalmán – az emlékhelyiség háborúban megsemmisült ablakmozaikját, Toroczkai Oszvald 1938-ban készült alkotását, mely Hatvani István professzort és tanítványait, köztük Csokonait ábrázolta.
Amint Gáborjáni Szabó Kálmán falfestményén a természet a szabadság szentélyévé válik, úgy az ünnep szakralitása, emelkedettsége süt az üvegablakon, ahol már Csokonai áll a középpontban.
A kompozíció, igazodva a Burai-életmű egyik kulcsgondolatához, érzékletesen fejezi ki, jeleníti meg az ember szeretetóhaját, folytonos kommunikációvágyat, társas lény voltát.
Az üvegfestmény egy nagy pillanatba sűríti Csokonai és társai kapcsolatának lényegét: statikusságában és a tanár alakjának diszkrét, finom kiemelésével, de leginkább az érdeklődő tekintetek közös pontra, a mesterre fókuszáló megjelenítésével jelzi a diákjaival-diáktársaival egymást jól értő, közülük tudásával mégis kiemelkedő mester, azaz Csokonai hitelességét, szavának biztosságát. Burai a mának is szóló, örök intésként ábrázolja a hallgatói által neki szentelt feltétlen figyelmet. Egyszersmind tanár és diákjai meghitt, bensőséges kapcsolatát, tágabb értelemben az egymás megértésének elemi szükségletét.
Burai István üvegfestménye, a Csokonai-emlékszoba bejáratával szemben
Jelképessé tágítja az alkotás hangulati teret, hogy az öt diák és praeceptoruk (többieket tanító nagyobb diák–a szerk.) kört alkotnak a – tóga zöld színének dominanciájával megalkotott – képmezőben, és mint egy korona oromdísze, a nevelő kiválik közülük, szolidan felmagasodik. E kolorit erőteljes jelenléte a képmezőben összefügghet azzal is, hogy a zöld a keresztyén szimbolikában a tavasznak, a feltámadás reményének, illetve a halhatatlanságnak a színe. S a zöld és a sárga a 17. századi erdélyi fejedelmek nemzeti színe volt. – A debreceni felsőbb tanulók kötelező viseletét, a tógát a váradi egyetemes zsinat rendelte el 1624-ben, Rákóczi György észak-magyarországi főúr, a későbbi I. Rákóczi György erdélyi fejedelem kezdeményezésére. Ez bokáig érő fekete, kapcsos, öves dolmány volt, melyet a tóga, azaz a zöld posztószűr fedett, sárga paszománnyal és szegéllyel.
Ha tovább szemléljük az alkotást, a tudásvágy éber figyelmének esszenciális pillanata életessé ébred, a statikusság dinamizmusba vált át: „a szobrok megmozdulnak”, életre kelnek.
AZ „ÜVEGHARANG ALATT”
A műbefogadóban (felkészültsége és fantáziája szerint) mindkét alkotás felidézi Csokonai és diáktársai, tanítványai színes, mozgalmas kollégiumi, illetve azon kívüli debreceni életét, beleértve az anekdoták, a diákemlékezet őrizte motívumokat: a pipafüstben diákjaival a Nagyerdőn borozgató vagy a Kollégiumban olykor hajnalig kvaterkázó praeceptor Csokonairól… – akitől mindezek ellenére, mindezekkel együtt is rengeteget tanultak lelkes neveltjei, hallgatói.
A két alkotás közös kompozíciós jellegzetessége a boltozatosság: jelentéses a teremtett világnak, a természetnek, illetve az épített környezetnek, a tanteremnek az óvó, valamint bensőséges magaslati íve. Ezzel összefüggésben mindkét mű hangulatára, lényegére igaz Németh László szép gondolata a sikeres tanóra értelméről: „Ott ülünk, mint egy szép, áttetsző üvegharang alatt, az óra szigetelésében, s a megidézett anyag, a tárgy szépsége szétterjed köztünk, átjár bennünket, s hasonló belefeledkezésekre kelt honvágyat.”