Római katolikusok, keleti ortodoxok, protestánsok – abból is többfélék, anglikánok, reformátusok, evangélikusok, baptisták stb. Hát nem ugyanaz az Isten? Hogyan tudtak akkor Krisztus tanítványai ennyifelé szétszéledni? S hogyan lehetne ismét összetalálkozni? Balog Zoltán püspök Mandiner Magazinban megjelent írását ajánljuk.
„A fő dolgokban egység, a mellékesekben szabadság, és mindenekben szeretet.”
Melanchtonnak, az egyik tizenhatodik századi reformátor hittudósnak tulajdonítják ezt a mondást, s gyakran idézik akkor, amikor az egyházak közötti különbségekről, vitás pontokról esik szó. Lehetne ez a hármas követelmény a közeledés záloga? Persze, ha megszületne arról a döntés, hogy melyek a fő és a mellékes dolgok. S akkor már csak azt kellene megtudni, hogy honnan vesszük mindkettőhöz az egymás iránti szeretetet.
De miért is kellene annál nagyobb egységben lenni az egyes keresztény felekezeteknek, mint amilyen egységben jelenleg vagyunk? Hiszen (már) nem bántjuk egymást, nem folytatunk büntetéssel végződő hitvitákat, egyre gyakrabban találkozunk, s a nyilvánosság előtt még az eltérő tanításokról, hitgyakorlatról is visszafogottsággal beszélünk, nehogy a kívülálló, nem egyházi személyek feleslegesen veszekedő, szőrszálhasogató hívőknek lássanak minket. Madách Imre maga is hozzájárult ahhoz, hogy a hitviták értelmetlen, fanatikus hittudósok hatalmi küzdelmének tűnjenek, hiszen Az ember tragédiájában az ádáz küzdelem egyetlen szó egyetlen betűjéért folyik. Pedig akik értik a homouszion és a homoiuszion közötti különbséget, azok vallják, hogy ezen az egy i betűn megfordulhat az egész világ sorsa.
Amikor a kereszténység egységét keressük, akkor nem a hittudósok elégedetlensége mozgat, hanem a kereszt(y)én(y) hívő elementáris vágya a közösségre, a Krisztussal és Krisztusban megtapasztalható egységre. Hiszen Jézus maga mondta tanítványainak, hogy az evangéliumi üzenetet követőinek egysége hitelesíti, veszekedésük pedig inkább hitelteleníti. Ezért nem törődhetünk bele közönyösen abba, hogy éppen hitünk középpontjában, az eucharisztiában nem tudunk együtt lenni az eltérő hitelvek miatt. Nem tudjuk együtt fogadni mi, keresztények Krisztus ajándékát, az Ő áldozatát megjelenítő kenyeret és bort. Akik nem katolikusként vettek részt a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus felemelő eseményein, bizonyára érezték ezt a vágyat, hogy milyen jó lenne együtt lenni ebben is: az oltár, vagy ahogyan a reformátusok nevezik, az asztal közösségében. De még nem lehet. S nem azért nem lehet, mert azok az úgymond „maradi, rosszindulatú” egyházi vezetők nem engedik, hanem mert az elmúlt kétezer évben olyan szakadékok keletkeztek a hit megértésében és gyakorlatában, hogy azokat nem lehet csak úgy, egy spontán ugrással áthidalni. De várni egymást az Úr asztalához, az oltárhoz nemcsak szabad, hanem krisztusi parancs is, hogy meghívják egymást a keresztények a teljes hitbeli közösségre.
Mi, azok a Krisztus-hívők, akik nem „áldozhattak”, mert hitük szerint nem áldoznak, imádkoztunk ennek a katolikus világeseménynek az áldásáért, s tudtunk együtt örülni a katolikus testvérek örömének. De velük együtt mi se felejtsük el a fájdalmat, amelyet a teljes közösség hiánya jelent. Krisztus egységre hívó parancsán túl a huszonegyedik század emberi elveszettsége is hív bennünket, hogy szólaljunk meg együtt, közös hangon a világ gyógyításának szándékával. Nevezzük nevén azt, ami tévút és romlásba visz, s mutassuk fel együtt az életre vezető utat. Megsokszorozza a tanúságtétel erejét, hitelét, ha az „egyházak” együtt tesznek bizonyságot (azért az idézőjel, mert valójában egyetlen Egyház van, még ha részekre szakadt is). Nemcsak szóval történhet ez a hitvallás, hanem olyan életpéldákkal is, amelyeknek vonzerejük van. Az is vonzza a nem keresztényeket, hogy a különböző hívő közösségek tagjai nem külön, hanem közös úton járnak. S nemcsak egy asztalhoz ülnek le, hanem részesítik egymást a test és a lélek táplálékában, a földi és a mennyei kenyérben.