„A gályarabok számunkra koronatanúk”

Nápoly kikötőjében hadi gályák parancsnokai vizsgálják az újonnan érkezett rabok állapotát. A rabok rongyosak és megtörtek, alig van bennük élet. Testi-lelki megaláztatások között hajtották őket a Kárpátoktól idáig, hogy most olcsó munkaerőként tovább adhassanak rajtuk. Harmincan vannak, magyar beszédű protestáns prédikátorok. Hónapokkal ezelőtt még Pozsonyban ítélték őket halálra, ezt az ítéletet azonban „enyhítették” – így lettek gályarabok.

Régóta nincs a Földközi-tenger vidékén háború, emiatt foglyok sincsenek, így átveszik ezeket az összetört embereket is. Levonják róluk bilincseiket és a hajókra viszik a lelkészeket, ahol még nagyobb vasláncokkal kötözik őket az evezősorokhoz. Tüzes vassal megbélyegzik őket, neveiket feljegyzik a rabok lajstromába, amelyet másnéven a halál jegyzékének hívnak. A gályarabságot sokan lassú, de biztos halálnak tartják. Pokoli rabszolgamunka, napi húsz óra kíméletlen evezéssel jár, kipeckelt szájjal – hogy ne jajgathassanak – éhkoszton tartva, állandó felügyelettel. Ez vár a magyar prédikátorokra is: „bűnük” csupán annyi volt, hogy nem tagadták meg református hitüket.

Nápolyban, a Molosiglio Garden parkosított terén állunk, közvetlenül egy barátságos kikötő mellett. Az egykori gályák és kereskedelmi uszályok helyett a vízen motorcsónakok, tengeri vitorlások ringatóznak. Cédrusfenyők és pálmák árnyéka alatt, e nyugodt tengerparti szegletben gyűlt össze a magyar zarándokcsoport, hogy emléket állítson a protestáns tiszteleteseknek – akiket napra pontosan 350 éve adtak el gályarabnak a kikötőből. A jelenlévők személyesen is tudnak kapcsolódni a jól ismert történethez. Egy család Miskolcról érkezett, elmesélik, hogy az elhurcoltak közül kettő prédikátor is a gyülekezetük elődjénél szolgált. Mária jól emlékszik, 50 évvel ezelőtt a Debreceni Református Kollégiumban tartott gályarab emlékkoncerten maga is énekelt. János a magyarság sorskérdései tükrében látja különösen fontosnak a történelmi eseményt. A társaságból többen részt vettek már hasonló európai zarándokutakon, Luther vagy Pál apostol nyomán. A csapat egyik tagja pedig már a gályarabok pontos útját is végigjárta (Pozsony–Trieszt–Pescara–Nápoly), elejétől a végéig – ebben alighanem világelső.

Az egykori rabok református és evangélikus tiszteletesek voltak, a ma emlékező közösség is ökumenikus: evangélikus, református, római katolikus és zsidó felekezetű hívők emlékeznek a kikötő melletti parkban. Fabiny Tamás evangélikus püspök és Kardos Péter nyugalmazott református lelkipásztor közösen helyezik ki a zarándoklat molinóját a parkban, amelyet a hívek egyenként szalagokkal díszítenek fel.

– A gályarabok számunkra koronatanúk, valahányszor igazolnunk kell a magyar protestantizmus jogát az élethez. Kétféle volt a hitvallásuk, háromféle a nyelvük, mégis itt valósult meg először magyarhoni evangélikusok és reformátusok között az igazi testvéri közösség – mondta Vladár Gábor teológiai tanár, a Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiumának elnöke a nápolyi evangélikus templomban rendezett ünnepélyes megemlékezésen. A nyugalmazott lelkipásztor kifejtette, a vértanúság „ökumené”. Az evangélium melletti rendíthetetlen kitartás és a Krisztusért való együtt szenvedés mindig is összeforrasztotta a keresztyénüldözések áldozatait. – Akár a tenger hullámai nyelték el, vagy éppen magyar földben nyugszanak, mi, maiak az ő énekeiket énekeljük tovább Isten vándorló népeként, az egy Krisztus-test tagjaiként – tette hozzá. A templomi rendezvényen beszédet mondott Fabiny Tamás és Kardos Péter is, mindketten kiemelték a gályarabság tanulságos végkimenetelét: az a 26 lelkipásztor, aki túlélte a megpróbáltatásokat, nem menekült jogvédett országokba, hanem hazatért és tovább folytatta szolgálatát.

A gyülekezetből volt, aki versmondással, volt, aki egy népének eléneklésével járult hozzá a megemlékezéshez. A csoport elhelyezett egy emlékkövet is a templom előtt, ezt a későbbiekben a tengerparti sétányba fogják beépíteni. Egyelőre az evangélikus templomnál látható; ezzel Nápolyban is lett hivatalos emlékhelye a magyar gályaraboknak.

A három részre szakadt országban a nemesség a vasvári béke (1664) után felismerte, hogy a császárság abszolutista törekvése előnytelen számukra, ezért az elszakadás céljával a dinasztia fő ellenségeivel, a francia királlyal és a török szultánnal létesítettek diplomáciai kapcsolatot. Ezt nevezzük Wesselényi összeesküvésnek. 1671-ben a császári erők kivégezték a felkelést vezető arisztokratákat (Zrínyi Péter, Nádasdy Ferenc, Frangepán Ferenc) és felszámolták a szervezkedést. Ekkor veszi kezdetét az az állami szintű protestánsüldözés, amelyet az egyháztörténet gyászévtizedként tart számon. Az 1671-1781 közötti időszak negatív csúcspontjai azok a pozsonyi perek, amelyekkel több száz evangélikus és református lelkipásztort, tanítót és egyházi elöljárót vádoltak meg és ítéltek el bizonyítási eljárás nélkül. A halálraítéltek két menekülési utat kaptak: vagy lemondanak a hitükről és hivatalukról, vagy pedig külföldre távoznak. A több száz beidézett közül 45-47 református prédikátor és tanár vállalta a halálbüntetést. A végsőkig kitartó lelkészeket börtönbeli kínzások után gyalogosan hajtották a nápolyi gályákig.

Az ítélet végrehajtása előtt kapcsolataikat és kulturális pozícióikat kihasználva levelezésekbe kezdtek az elítéltek, szervezett, erős hitű közösségként próbálták védeni jogaikat. Ennek is köszönhető, hogy számos nemzetközi református közösséghez eljutott a hírük. Svájcban adománygyűjtést szerveztek a kiváltásukra, ám a pénz nem jutott el a megfelelő helyre. Nicolas Zaffius német lelkész-orvos kiterjedt levelezésének köszönhetően bírók, tudósok, egyetemi professzorok is tudomást szereztek a magyar prédikátorok sorsáról. Végül a holland Michiel de Ruyter admirális közbenjárásának köszönhetően 1676. február 11-én szabadult a gályáról a még életben maradt 26 prédikátor.