A gályarabok története nem pusztán a szenvedésről szól

Háromszázötven évvel ezelőtt, 1673-ban kezdődtek el az úgynevezett gályarabperek. A magyar református köztudatban azonban nem tisztázott, hogy mikor emlékezünk.

A háromszázötvenedik évforduló több ponthoz is köthető. 1674 tavaszán a pozsonyi perben magyarországi protestánsokat – jobbára kálvinistákat, kisebb részben evangélikusokat – idéztek törvényszék elé. Tanítókat, lelkészeket, doktorátussal rendelkező személyeket, espereseket, püspököket, tehát az egyházi értelmiség tagjait. A pozsonyi perben kihallgatták őket, tehát 1674 a beidézésüknek az éve, 1675 az elítélésüké, 1676 a szabadulásuké, 1677 pedig a hazatérésüké. Gyakorlatilag négy év alapján is lehetőség kínálkozik megemlékezni, ünnepelni.

Említette az evangélikusokat is.

Az evangélikusokat nagyobb számban – körülbelül háromszáz főt – egy évvel a kálvinisták előtt, 1673-ban idézték be. Az ügyükben nagyon hamar meghozták az ítéletet, de amennyiben lemondtak a lelkészi állásukról vagy rekatolizáltak, szabadon engedték őket, protestáns egyházi emberként a harmadik út a Magyar Királyság területének elhagyása volt. Mivel a nagy többség valamilyen módon aláírta a térítményt, így erre kevésbé szoktak emlékezni. Az 1674-ben beidézett kálvinisták egy része azonban nem volt hajlandó aláírni semmit. Végül hiába ítélték el őket, kitartottak, két évvel később pedig a holland Michiel de Ruyter admirális kiszabadította őket. Nem sokkal ezután a börtönben lévőket is szabadon engedték. Ez már egy szép végződésű történet, talán ezért is ez szokott a megemlékezések középpontjában állni.

Akkor nem mindenkit gályarabságra ítéltek?

A rengeteg beidézett emberből a végsőkig kitartókat ítélték el. Akik túlélték az alsó-ausztriai börtönbeli kínzásokat és nem hagyták el hitüket, azokat gyalog hajtották a tengerpartig, onnan pedig hajóval nápolyi és szicíliai gályákra szállították őket. A második kontingens egy horvátországi vár börtönében várta a behajózást, amire végül nem került sor.

Az evangélikusokhoz képest a református prédikátorok miért nem fogadták el a kivándorlás vagy az áttérés lehetőségét?

Az etnikai, kulturális, felekezeti háttérben keresendő a válasz. Az 1673-ban beidézettek evangélikusok voltak, etnikailag részint tótok – ma úgy mondanánk, hogy szlovákok, pontosabban egy nyugati szláv nyelvet beszélő népcsoporthoz tartoztak –, részint pedig magyarok. Ezek az emberek főleg Észak-Magyarországon, a mai Szlovákia nyugati és keleti részein szolgáltak, így megtehették, hogy a határt átlépve öt kilométerrel arrébb, hasonló nyelvi, felekezeti közegben folytassák munkájukat. Persze ez sem volt egyszerű, valakinek sikerült, valakinek nem: például egyetemi hallgató vagy tanár lett német területen, de ismerünk kudarcos történeteket is. Egy magyar kálvinista viszont hová meneküljön a nyelvi határokon túl? Sehova: itt élned, halnod kell! Ez az egyik ok, a másik pedig a reformátusok státuszából fakadt. Bethlen Gábor az 1620-as években nemességet adományozott ugyanis a református lelkészeknek, és a lelkészözvegyek státuszát is megerősítette. Ez azt jelentette, hogy aki nemes, az onnantól kezdve a vérével adózott, és nem kellett más világi munkából megélnie. Emellett a Werbőczy-féle jogi rendelkezések meghagyták, hogy nemest csak nemes vádolhat meg bíróság előtt, és csak akkor, ha maga is jelen volt a bűn elkövetésekor. Az 1674-ben kihallgatott prédikátorok ezért sem kapták kézhez a vádakat, mert azok nem feleltek meg ennek a feltételnek. A vádakról egyébként az irodalomtudomány húsz évvel ezelőtt kimutatta, hogy azok hamisítványok, tehát olyan munkák, amelyeket nyomdai szempontból előkészítettek, de az eljáráshoz nem igazodó, korábbi korszakból származó, másra vonatkozó szövegek voltak. Hiába kérték a prédikátorok, hogy mutassák meg nekik a szöveget, hadd védekezzenek, nem kapták meg a betekintésre. Ennek ellenére a vádakkal így is szembe mertek szállni, hitüket megtartva többször nyíltan vallást tettek bíráik előtt.

Milyen vádakról beszélünk?

Vád volt például a „törökösség”, ami a muszlim megszállókkal való együttműködést jelentette a magyar királlyal szemben. A vádak szerint a prédikátorok nyilvánosan, szószékről buzdítottak arra, hogy a törökkel együtt forduljunk Bécs ellen. Ezeket akkor lehetett volna bizonyítani, ha valaki személyesen hallotta volna ezeket a prédikációkat, és beszámolt volna róluk. Természetesen nem ez állt az 1673–74-es perek hátterében. A Wesselényi-féle összeesküvés leleplezése után a kormányzat vizsgálatot indított, keresték, hogy kik támogatták még az ügyet. Először egy átmeneti kormányzatot hoztak létre, a nádori tisztséget nem töltötték be, helyette olyan szervezeteket létesítettek, amelyekbe ők delegáltak megbízható, katolikus felekezetű embereket, akik elfogultan kezdtek el vizsgálódni. Évekig tartott, mire oda jutottak, hogy zsarolással és megfélemlítéssel találtak elegendő tanút – egyébként nem nemeseket –, akik segítségével megindíthatták a pereket. Összességében bizonyítási eljárás nélkül, koncepciós perben ítélték a megvádolt reformátusokat halálra, hogy aztán egy éjszaka a tengerhez hajtsák őket. Végül hetvenen kerültek gályára, és nagyjából negyvenen tértek haza.

Visszatérve az emlékezetre: akkor a szabadulás éve a meghatározó?

1676-ban szabadultak a fogvatartottak, akiknek megmeneküléséről nyugaton is értesültek. Nemcsak segélykérő leveleik, valamint önigazoló írásaik, hanem hálájuk is eljutott az európai protestáns közösségekhez: az Isten valóban megszabadította őket. Leveleik több helyen fennmaradtak, történeteiket metszetekkel illusztrált kiadványokban is megörökítették Hollandiában. Erre a dátumra szokás emlékezni a leginkább: Ruyter admirális leszármazottja is ehhez a dátumhoz kapcsolódva ünnepli ősét, mivel a gályarabjaink megszabadítását követően röviddel hunyt el az admirális, és temették el nagy tisztességgel Amszterdamban. Itthon emlékezhetünk ezekre a történésekre az 1673-as, ’74-es, de akár a ’77-es évhez kapcsolódva is, amikor a még Zürichben tartózkodó tizenöt egykori gályarab egy utolsó nagy úrvacsorás istentiszteletet követően búcsúzott el a svájci várostól, és elindult hazafelé. Magyarországon ez évtől is többen készülődnek, készítenek emléktáblákat, járnak emlékutakat. Sokan egyedül indulnak el, mások kisebb csoportokat vagy akár egész egyházmegyéket is megmozdítanak, és úgy tűnik, hogy az egyházunk zsinati szinten is szeretné a gályarabok emlékét megőrizni.

Mi él a református köztudatban a gályarabok történetéről?

Azokban a közösségekben, ahol valakinek gályarab felmenője van, általában tisztában vannak ezzel. Emléktáblát avatnak, őriznek valamilyen emléktárgyat, tehát él egyfajta regionális emlékezet, amely egy adott személy nevéhez, az ő nyomorúságaihoz és az esetleges megszabadulásához vagy mártírhalálához kötődik. A XIX. század második fele óta leginkább a gályarabok nyomorúsága él a református köztudatban. Az akkoriban magyar nyelvre fordított vagy latinul megjelent kiadványok is a szenvedéstörténetre koncentráltak. A gályarabok levéltára – az általuk írt, hozzájuk kötődő források gyűjteménye – sokáig nem volt elérhető, így a szenvedéstörténet maradt az emlékezet egyetlen fókusza. Megjegyzendő, hogy a XIX. században kezdtek el itthon tudatosan emlékezni az emberek a magyar múlt nagy történéseire. Először Rákóczihoz, majd Petőfihez, végül Kossuthhoz köthetően alakult ki egyfajta patetikus, romantikus kultusz, amely elsősorban a bukásra, a szenvedésre, a vereségre emlékezett. Ezt tükrözik a korszak festményei, emlékművei, a témában megjelent kiadványai. A mohácsi csatavesztés vagy Rákóczi sorsának ábrázolásain keresztül érthetjük meg a legpontosabban ezt a jelenséget. Egy Mohács-festmény megjeleníthette a Világos környéki fegyverletételt, a bujdosó Rákóczi pedig utalhatott az üldözöttek, a gályarabok, a migrációba kényszerültek sorsára. A kiegyezést követően a magyar történészek és forráskutatók igyekeztek a magyar múlt nagy eseményeit és hőseit minél alaposabban bemutatni: ebben a kontextusban értelmezhető a gályarabok emlékezete is. Az ő történetük rengeteg szenvedést, megpróbáltatást, nyomorúságot jelent, de hitbéli kiállást és mártíromságot is: az elmúlt kétszáz évben ez jól illeszkedett a magyar múlt reprezentációjához és az abból kialakított identitáshoz. Ma is legitim ilyen módon őrizni az emléküket. A gályarablevéltár újbóli felfedezése azonban árnyalja ezt a képet.

A levelezések és egyéb iratok alapján milyen kép rajzolódik ki a gályarabokról?

Ezek az emberek egy összetartó közösség tagjai voltak, együtt vándoroltak az útjukon, együtt vállalták ezeket a szenvedéseket. Az iratokban megmutatkozik a hitük ereje és változása is. Eleinte bíztak benne, hogy a jogaik érvényesülni fognak, nem is perelhetnék őket, aztán minden reményt elveszítettek a szabadulásra. Utolsó imáikkal az Isten kezébe tették lelküket, így váratlanul, felfoghatatlan módon érte őket a szabadulás. Utána bejárták Nyugat-Európát, hogy a nemzetközi közvélemény segítségül hívásával elfogadtassák a magyar kormányzattal, hogy nem követtek el bűnt, és töröljék a rájuk kiszabott halálos ítéletet, hogy tiszta lappal folytathassák a szolgálatukat. A levéltári iratokból egy összetartó, magát jól reprezentáló, nyelveket ismerő, kulturális pozíciókat használó közösség képe rajzolódik ki, amely nem szerencsétlen rabok gyülekezete. Öntudatos, erős hitű és a közösségüket képviselő és védő embereket látunk magunk előtt, akik megérték azt, hogy a sok nyomorúság után végre hazatérhettek. Nagyjából négy-öt évet töltöttek távol az otthonuktól, de visszatértek a saját közösségükbe, és ugyanott folytatták a szolgálatot, ahol abbahagyták. Szerintem sokkal aktuálisabb és erősebb üzenet az, hogy valaki kiáll egy közösségért: tudja, hogy ő a falu vagy város lelkésze, és ha nem képviseli annak az érdekeit, akkor ott mindenki megváltozik rövid idő alatt. Más felekezethez fog tartozni a templom, másnak kell majd adózniuk, és a hitben kitartókra üldöztetés vár. Ezek az emberek akkor is hazatértek, amikor a jogi elégtétel még nem történt meg. Séllyei István lelkész, püspök például Pápára, és az ezt követő még rosszabb időszakban templomot is épített. Harsányi Móricz István visszament Rimaszombatba, Gömörbe, és folytatta a munkát ott, ahol abbahagyta, vezette a keresztelési anyakönyveket, amelyek ránk maradtak, és hirdette az evangéliumot. Amikor ezeket a háromszázötven éves gályarabtörténeteket újra elmeséljük, akkor nemcsak arra kell figyelni, hogy valakit miként vertek meg és hogyan kínoztak halálra, hanem arra is, hogy ő eközben keresztyén maradt, nem dühöngött, nem átkozta üldözőit. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy aki túlélte, az nem külhonban élt tovább jogi védelmet élvezve, hanem hazatért övéihez, és szolgálta tovább a közösségét lelkészként, tanárként.