A gyász érvényes érzés, de ne váljék kifogássá

Nemszeretem része a szolgálatának a temetés, vagy inkább kihívásnak fogja fel?

El kell ismerni, eleve nehéz szolgálat, hát még ha olyan valakit temetek, akit régóta ismerek, mondjuk másfél-két évtizede a gyülekezetből. Ez megterhel érzelmileg. Ugyanakkor tudom: a keresztyén gyászszertartás különleges lehetőség arra, hogy olcsó vigaszok helyett hathatósan szolgálhassak az evangéliummal. Számtalan alkalommal megtapasztaltam ezeknek a minősített pillanatoknak az erejét, még akkor is, ha a hozzátartozók a sebzettség állapotában talán kevésbé tudnak gondolatilag összpontosítani. Nem ritka, hogy néhány hét elteltével visszatérnek hozzám, kérdéseket tesznek fel, ilyenkor lelki dialógus alakulhat ki.

Kaput nyithat a gyülekezet felé a gyász?

Gyakran előfordul, hogy a gyász szenvedésén, fájdalmán keresztül kerül valaki – aki addig kívülálló volt – közel Istenhez meg a gyülekezethez. Ez olykor azzal kezdődik, hogy hívásunknak engedve eljön a temetés után a templomba.

Lehet-e jogos az a kritika egy temetésen Igét hirdető lelkipásztorral szemben, amelyet így szoktak megfogalmazni: „beprédikálta a halottat a mennybe”?

Ilyen csípős megjegyzéssel konkrétumok nélkül nem foglalkoznék, miközben persze bibliai hitünk szerint nyilvánvaló, hogy két kimenete lehetséges a földi létünknek. Mi, testvérek megalapozottan gondolhatjuk valakiről – hiszen láttuk az életét –, hogy hívő volt, hiteles keresztyén, és ezért jó bizonyosságunk lehet az üdvössége felől…

Kap olykor aggódó kérdéseket elhunytak szeretteitől, hogy vajon Istenhez kerültek-e?

Akiknek gyászuk van, általában elfogódottak, szemérmesek, mégis azt tapasztalom, hogy azokat, akik keresztyén felfogásúak, foglalkoztatja ez a kérdés egy-egy adott szerettükkel kapcsolatban. Például mert életében semmi jelét nem látták annak, hogy közeledett vagy közeledni akart volna Istenhez. De mindig hozzá kell tenni: Isten kezében van az ember élete és üdvössége is. Lehetséges, hogy a betegágyon fogadja el valaki Isten felkínált kegyelmét, és ez esetleg a külvilág számára már nem derül ki. Nincs rá biztosíték, de Isten kegyelmi köréhez tartozik, hogy megérinthet bárkit akár az utolsó pillanatban is, hiszen ő az idők fölött is Úr. Felhasználhatja annak az embernek akár egy gyerekkori ismeretfoszlányát a hitről, lehet az például egy hívő nagymama bizonyságtételének emléke, amelyen keresztül tud abban a szorongatott órában, percben Jézus Krisztushoz kapcsolódni. Mindenesetre az én dolgom, hogy a még élőkhöz szóljak egy-egy temetési prédikáció vagy gyásszal kapcsolatos lelki beszélgetés során. Isten a gyásszal járó krízist szintén fel tudja használni az ember megszólítására – hogy idejekorán elrendeződjék a saját örök életének a kérdése.

Mi legyen a szeretetünkkel, ha meghalt a szerettünk?

Találó igehirdetői metafora, hogy az elhunyt az Isten egyik kezéből a másikba került. Tehát most is gondolhatunk a földi viszonylatban elveszített hozzátartozónkra, barátunkra úgy, mint élőre, létezőre. Nem veszett el, a szeretet átível téren, időn, menny és föld között. Pál apostol maga mondta: „A szeretet soha el nem múlik.” Szerethetem tovább jelen időben is, hiszen – ismétlem – Istennél van, létezik. Akkor is, ha ennek a szeretetnek most hiányzik a „játéktere”. Merthogy kommunikációra most nincs lehetőség, nem ugyanaz a helyzet, mint ahogyan mi most itt ülünk egymással szemben és fölvesszük ezt az interjút, interakcióba tudunk lépni egymással. Vele tehát nem tudnánk beszélgetni, de őszintén ott lehet állni Isten előtt az összetörtségünkkel, megvallva, milyen nagy veszteség ez a számunkra. Másfelől maga a Biblia biztat a hálaadásra bennünket. Miért ne volna igaz ez azokra az időkre, amikor még vele, illetve egymás közelében élhettük az életünket?! Emlékezni helyénvaló, de ez ne puszta múltba révedés legyen! Érdemes konkrét dolgokat megköszönni Istennek. Ezzel vonjuk be őt a veszteségünkbe, az Atya pedig gyógyít minket, ha megköszönjük a házasságunkat, adott esetben közös gyermekeinket, közös élményeinket, küzdelmünket, szolgálatainkat. Jó meglátni és hálával odavinni a felismerést, hogy a kapcsolat akkor is ajándék volt, ha végesnek bizonyult. Amikor előtör a fájdalom, naponta meg lehet ezt tennünk az imádságunk részeként. A halottak napja nyilván minősített ideje lehet ennek… De közben az volna jó, ha a szóban forgó szeretet transzformálódna mások iránti szeretetté.

Transzformálódna?

Igen. Tudatosan törekedhetünk arra, hogy használjuk az Istentől kapott szeretetünket a még meglévő emberi kapcsolatainkra. A gyász folyamat, de ez azt is jelenti, hogy Isten szeretne gyógyítani minket a gyászba való bezárkózástól, abból az állapotból, amikor senki számára nincs mondanivalónk, szeretetünk. A család mellett a gyülekezet is jó terepe lehet ennek a lelki helyreállásnak. Sok, gyászból gyógyulófélben lévő ember talál nálunk is közösséget. Jó, ha ez az út: egyrészt mert a közös megtapasztalás kicserélésével a veszteség is helyes megvilágításba kerül, másrészt mert a gyászoló a közösségben megtalálja azokat az emberi kapcsolódásokat, ahol tér nyílik az ő cselekvő szeretetének, amely által a javára tud lenni másoknak. Például egy idősebb testvér a fiatal családok iránt gyakorolja a szeretetet, azzal használ, és fordítva.

Az a fajta seb is begyógyulhat, ha valaki csak a másik elvesztésekor ismeri fel, hogy jóvátehetetlen mulasztásai voltak vele szemben?

Szinte mindig előkerül a veszteségnél a későn felismert mulasztás mint vétek: másként kellett volna tennem ekkor és ekkor, ezt és ezt nem mondtam ki előtte, nem látogattam meg, nem búcsúztam el… Amit akkor elfelejtettek vagy nem akartak megadni az emberek, olykor nagy koszorúkkal igyekszenek jóvátenni, de érzik, a kompenzáció nem működik. Jó, ha ez arra hajt, hogy fölismerjem: amíg itt élnek velem más családtagjaim, itt van még az édesanyám, gyermekeim, unokáim, addig nekik még tudok szeretetet, hathatós törődést adni. Nehogy úgy járjak, hogy eltelik még tíz-húsz év, és megint ott állok egy nagy koszorúval, és mardos, mit tehettem volna…

Jézusnak van egy mellbevágó, látszólag kegyeletsértő kijelentése: „Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát!” Kell szólni erről egy halottak napi interjúban?

Van értelme, de csak ha előbb felidézzük a szövegösszefüggést, a kontextust. Ott Jézus nem elsősorban a gyászról beszél, hanem az ő követéséről, a hitünkről, elkötelezettségről, hűségről, a dolgok fontossági sorrendjéről. Akinek ezt mondta a Megváltó, kifogásokat keresett, miért ne kövesse őt. És hát kifogássá válhat a gyász, az emberi kapcsolat, az éppen akkori földi problémánk. Jézus adott esetben a gyászunkkal együtt hív a követésre; nem azt mondja, ne adj végtisztességet, soha ne foglalkozz a gyászoddal vagy zárkózz el az érzéseidtől. Lázár esetéből is látszik: amikor Jézus megérkezett, hogy feltámassza a barátját, először megindult annak halálán, együttérzett a hozzátartozókkal. De Jézus a mi összes fájdalmunkat, félelmünket is magára vette a kereszten, sőt éppen arra adott megoldást a Golgotán, hogy a halál a „fullánkját” elveszítse. A zsidókhoz írt levélben ezt olvassuk: „nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon.” (Károli-ford.) Ezért amikor küszködünk, gyászolunk, akkor is odamehetünk – menjünk is oda – a főpap, a király trónusához. Kérjük, hogy segítsen a gyászunkban, és vegye el bűneink, mulasztásaink terhét.

Mi a halál fullánkja?

Az, hogy emberileg legyőzhetetlen erő a halál, ami a lelki halál kiteljesedésébe, a kárhozatba torkollik bele törvényszerűen. Ám a keresztyénség legnagyobb ereje abban az örömhírben jelenik meg, hogy Jézus Krisztus feltámadt, és legyőzte a halált. Vagyis nekünk, akiknek halottaink vannak, és magunk is halandók vagyunk, két igazságot kell mérlegre tennünk. Szembetaláljuk magunkat ezzel az emberileg legyőzhetetlen erővel, ez az egyik. A másik: mégis lehet győzedelmeskedni. Megalapozott reménységünk van arra, hogy nincs az emberi életnek vége, amikor lezáródott a koporsó, leeresztették, rátették a földet és a koszorút… Van folytatás, és lehet jó az a folytatás, mert most még lehet döntést hozni az Úr mellett, el lehet fogadni a megváltását, hogy hozzá mehessünk és nála lakozzunk.

Hosszú évtizedekig gyülekezetbe járó emberektől is hallani: mindennek vége lesz a „sárga földdel”. Mi hiányzik ahhoz, hogy elhiggyék, ami a Bibliában áll az örök életről, a mi föltámadásunkról?

A hit hiányzik. Látjuk az evangéliumokban, Jézus ott tudott gyógyítani, kapcsolódni, ahol volt rá fogadókészség. Ahol van egy pici szikrája a hitnek, ahol van befogadás, ott Jézus be-, illetve közbe tud lépni.

Alázat kell a keresésben, annak komolyan vétele, hogy „keressétek az Urat, amíg megtalálható”?

Vagy még inkább az, amit Jézus mond A jelenések könyvében: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” A Biblia beszél az örök országról, földi fogalmakkal a földön túliról, így a kép nem lehet teljes. Ám amikor szembesülünk bűneinkkel, amikor saját nyomorúságainkkal, tehetetlenségeinkkel, töredékességeinkkel, megtörtségünkkel vagy betegségünkkel viaskodunk, hatalmas reménység belegondolni, hogy akkor majd mindezeknek vége lesz, gyökeresen új kezdődik. Nem lesz többé könny, fájdalom, kiáltás, „mert a régiek elmúltak, és íme, újjá lesz minden”. Igen, az a legcsodálatosabb az egészben, hogy ezek a földi, szenvedésteli megtapasztalások mind semmivé lesznek a mennyben. Nem tudom ugyan, hogyan fogunk kinézni, mit fogunk csinálni, amikor oda megérkezünk – mindig ezt firtatják a testvérek –, de azt el kellene fogadni, hogy mindattól, ami lehúzna, ami megköt, ami miatt reggel olykor rosszkedvűek vagyunk, egyszer megszabadulunk, és tisztán, épen tudunk az Atya színe elé állni Krisztus áldozata értelmében. Nem azért, mert jók voltunk, megérdemeltük vagy tökéletesen álltunk helyt, hanem mert Isten Fia meghalt értünk, és fölemel minket abba a valóságba magához, ahol vár minket mindaz, amit elkészített nekünk.

Mit mondhatunk végül is: jó, hogy létezik emléknapként a halottak napja?

Lehetőségként is tekinthetünk rá, akkor is, ha összetorlódnak ott bizonyos napok. A reformáció napja sajnos hamar elhalkul, elnyomja a halloween pogány zaja, azt követi a mindenszentek katolikus ünnepnapja. De ha már egyszer az ezután következő halottak napja kialakult, arra kell törekedni, hogy a tiszta evangéliumot hirdessük annak tájékán. Érzékenyen álljunk hozzá, hogy az emberek ilyenkor elindulnak a temető felé emlékezni! Az nagyon fontos: ha már ott állunk elhunyt szeretteink sírjánál, ne a halottainkkal beszéljünk – ez önbecsapás volna –, hanem róluk beszéljünk Istennek! Így tartsuk ébren az emléküket a szívünkben, lélekben Krisztus felé fordulva, aki az életnek az Ura!