A gyermekmentő

Nehezebbnél nehezebb élethelyzetek, meg- és nem megmentett életek emlékei, csodák sora elevenedik fel Sipos Géza, a Sámuel Alapítvány elnökének irodájában, Beregszászban. Munkássága alatt hét család típusú gyermekotthon jött létre, egy befogadó és egy gyámcsalád vált a szervezet részévé, és tizenhat árva került örökbefogadással szülőkhöz. Riportunkban arra keressük a választ, Isten hogyan formálja azt az embert, akit ilyen feladattal bíz meg. Egy biztos, elvégezte benne, hogy a lehetetlen helyzetekben merjen a vízre lépni.

Értelmiségi családban született, Somban. Mivel édesapja tanár és párttag volt, édesanyja pedig óvónő, nem kapott vallásos nevelést. Kereskedelmi áruszakértői végzettséget szerzett Ungváron. A nyolcvanas évek közepén vasárnap is dolgozott Beregszászban, így láthatta, hogy a főtéren álló templomba számos ember tér be. – Nem értettem, mit csinálnak ott. Az egyik szabad vasárnapomon magam is bemerészkedtem, és leültem a hátulsó padra. Úgy éreztem, mindenki engem néz, mivel rólam prédikál a lelkipásztor: úgy beszélt, mintha ismerne – eleveníti fel Sipos Géza, aki a harmincas éveiben járt ekkor. Lassan rendszeressé váltak az istentiszteleti látogatásai, és a gyülekezet felnőttkonfirmációs előkészítő csoportjához is csatlakozott. Presbiterré, majd főgondnokká választották. Felnőttként keresztelkedett meg, az akkor kapott ézsaiási Ige meghatározza az életét: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!”

Háztartási gépeket forgalmazó boltban dolgozott elárusítóként, amikor 2006-ban Taracközi Ferenc, a gyülekezet vezető lelkipásztora felkérte a Sámuel Alapítvány vezetésére. – Enyhe kifejezés, hogy kért: „Jönni kell, csinálni kell!” Ebben Isten is megerősített, ismét a konfirmációs Igémmel: „Géza, mitől félsz? Neveden szólítottalak, te az enyém vagy!” Úgy éreztem, most kell engedelmeskednem a vezetésnek, motivált továbbá az is, hogy így a gyülekezet reggeli istentiszteletein is részt vehettem – meséli.

Augusztusban lesz tizennyolc éve, hogy Sipos Géza beállt a szolgálatba, azóta hét család típusú gyermekotthon jött létre a segítségével, egy befogadó és egy gyámcsalád vált a szervezet részévé, és tizenhat gyermek került örökbefogadással szülőkhöz. – Nem voltak könnyű évek, ám a mai napig érzem, hogy nem vagyok egyedül a feladatokban: jó a munkaközösség, támogatnak a lelkészeink, a gyülekezetünk, az önkénteseink, de a legfontosabb: Isten gondot visel rólunk. Lehetünk meg tehetünk, de az Úr álmában is eleget ad annak, akit szeret. És úgy érzem, engem szeret – állítja határozottan.

img_7935

„Isten a tenyerén hord bennünket”

Fotó: Sas Erzsébet

A keskeny út kátyúi

Az alapítványi nevelőszülőség egyik feltétele az élő kapcsolat Istennel, Sipos Géza maga is ápolja ezt. Az otthoni elcsendesedés és reggeli istentiszteletek mellett rendszeresen részt vesz a gyülekezet imaközösségében. – Gyakran úgy érzem, mintha Isten megfeddne: „Megint csak kérsz, de mit adsz?” Számos nehéz helyzetből emelt fel az Úr, ő ezeken keresztül is formált engem, különösen akkor, amikor hagytam – hangsúlyozza az elnök. Egy örökbefogadó édesapával ment annak kérvényét benyújtani Kijevbe, a gyámügyi hivatalba, amikor az adminisztrációs teendők után, mivel a vonat indulásáig maradt néhány szabad órájuk, meglátogatták a kicsiket. A főváros tizennégy órás vonatútra van Beregszásztól, a drága vonatjegyek miatt alig maradt némi pénzük. Visszafelé késett a villamos, lemaradtak a csatlakozásról, mire kiértek az állomásra, a hangosbemondóban már a vonat indulását jelezték. – Szaladtunk a poggyászunkért a csomagmegőrzőbe, majd a vágányhoz, ahol már indították az InterCityt, felkérezkedtünk egy kocsiba, és az elindult velünk. Nem volt pénzünk több jegyre, és Isten tudta ezt – emlékezik vissza a történtekre.

Egy másik alkalommal Odesszába utazott egy örökbefogadó házaspárral, ám nem volt pénzük szállásra. – Csüggedésünket látva odalépett hozzánk egy idegen hölgy a vasútállomáson. Megkérdezte, miért szomorkodunk. Miután megismerte utazásunk célját, hogy Kárpátaljáról örökbefogadás ügyében érkeztünk, azonnal szerzett nekünk ingyenes fekvőhelyet. Ez nem szerencse, hanem isteni gondviselés! Alapítványunk jelképében egy hatalmas kézben látjuk a törékeny gyermeket. Mi is, akik családba segítjük az árvákat, ennek a kéznek az oltalmazó árnyékában élünk. A fától olykor mi sem látjuk az erdőt és elcsüggedünk, Isten azonban így is gondot visel ránk – emeli ki.

Isten, aki átölel

Sipos Géza életét 2022-ben nemcsak az orosz–ukrán háború kitörése próbálta meg, de egy betegség is: rosszindulatú prosztatadaganatot diagnosztizáltak nála májusban. Mivel tíz éve 2-es típusú cukorbeteg, a jelentkező tünetekre kezdetben nem is keresett más okokat. – A lelki megtorpanás után megkérdeztem magamtól: mi történhet velem, hiszen az Úr örök életet ígért! Nem ad több terhet, mint amennyit el tudok hordozni – eleveníti fel. Két hónapra Magyarországra költözött a feleségével, ahol harminchét sugárterápiás kezelést kapott. – Éreztem, hogy a gyülekezetem imádkozik értem. A külső sugárterápia felénél járva az egyik rosszullétemnél úgy éreztem, megfulladok, forgott a világ körülöttem, kiszáradt a szám, elhagyott az erőm. Intettem a kezemmel a nővérnek, hogy nem érzem jól magam, ő leállította a gépet, hozott egy pohár vizet, de mire odaért hozzám, már nem volt szükségem rá. Elmúlt a hányingerem, a levegő lejutott a tüdőmig, elmúlt a verejtékezés, erőt kaptam felülni… Isten átölelt. Éreztem és tudtam, hogy az Úr nem hagy magamra, folyatnom kell a kezelést – idézi fel emlékeit.

Beszélgetésünket Sipos Géza azzal kezdi: vannak az életében olyan történések, amelyekre nem büszke, és olyanok is, amelyekért hálás Istennek. Az utóbbiakról faggatjuk szerény irodájában, Beregszászban.

Szintén csodaként élte meg, amikor örökbefogadó szülőkkel egy árván maradt leánytestvérpárért ment. – Az ötéves, meglátva a jövendő édesanyját, azt kérdezte: „Te leszel az anyukám? Akkor téged foglak szeretni!” A négyéves testvérkéje nem akart velünk jönni, erre ő megfogta a kezét, és úgy biztatta: „Ne sírj, lesznek szüleink, értünk jött az anyukánk és az apukánk! Gyere!” Csodaként éltem meg, hogy egy ötéves így bátorította a húgát! – mondja meghatódottan az elnök. Ma már szerető családban élnek, és maguk is boldogabbá teszik a testvéreiket és a szüleiket.

A megítélés fontossága

Sipos Gézával eltöprengünk azon, kívülállóként mennyire látjuk valósan a család típusú gyermekotthonok munkáját. – Még sok értelmiségi is úgy véli, hogy ezek a szülők csak a pénzért nevelik a kicsiket. Az óvónő így kéri számon az édesanyát: „Ezt a rossz pulyát minek hozza ide?!” Való igaz, hogy minél később helyezik el a gyermekeket családokban, annál nehezebb velük foglalkozni, viszont akkor is joguk van óvodába és iskolába járni. A tudásuk sokszor alulmúlja a korosztályukét, ám ettől függetlenül is kiközösítik őket az emberek. Némelyik ismerősöm nemcsak nem támogatja, de egyenesen gátolja, hogy a családjában gyermeket fogadjanak örökbe, mondván: „Minek fogod nevelni azt az állami gondozottat?!” Minél nehezebb az emberek élete, súlyosabbak a megpróbáltatásaik, valamint érzik távolinak Isten szeretetét, annál megbélyegzőbben viselkednek azokkal, akiket elhagytak a szüleik. A keresztyének azonban – a gyülekezetek tagjai – örülnek, hogy közöttük vannak – hangsúlyozza.

Megkérjük, összegezze munkássága tapasztalatait. – Az örökbefogadó szülők hálásak, hogy segítettük őket a hivatalos ügyintézésben, nem bánták meg a döntésüket, persze nekik sem könnyű a kamaszokkal. A család típusú gyermekotthonok – ahol a szülők anyagi juttatásban részesülnek, huszonnégy órában nevelnek mintegy tíz csemetét – némelyike örömmel, némelyike pedig megfáradva végzi a szolgálatot, ezért miután kirepülnek a neveltjeik, nem vállalják újabbak gondozását. Mindennek saját ideje van, egy hatvanas éveiben járó házaspár kevesebb megértéssel fordul egy árvaházból érkező kamaszhoz, mint egy harmincas. A meglévő nevelőszülők viszont, akik kiskoruk óta ismerik őket, pubertáskori huncutságaikat, engedetlenségüket is könnyebben fogadják – állítja.

Az alapítvány elnöke elárulja, megtörtént, hogy egy házaspár visszalépett az örökbefogadástól. – Nehezen éltük meg, de így kellett lennie, végül az egyik család típusú gyermekotthonunkban helyeztük el a kicsit, ahol a testvérek révén több szeretetet kap, mint amennyit egykeként tapasztalhatott volna.

img_7886V

„Álmatlan éjszakákon át töprengtem azon, miért kerültek ilyen helyzetbe”

Fotó: Sas Erzsébet

Sipos Géza hangsúlyozza, hogy sem az örökbefogadást, sem a nevelőszülőséget nem lehet erőltetni. A szülőség olyan, mint egy futballmérkőzés: huszonnégyen vannak a pályán, de a széléről ezrek kiabálnak, akik azonban nem lépnek a fűre. Kívülről könnyű ítélkezni, viszont képzeljük a helyükbe magunkat: a nap huszonnégy órájában, a hónap harmincegy, az év háromszázhatvanöt napjában a sajátjaikkal együtt többnyire legalább öt nevelt gyermekről gondoskodnak.

„Azt akarta, hogy hazavigyem”

Szolgálata legnehezebb emlékeit árvaházakból hozta magával. – A teremben hat kis ágy állt egymás mellett, a leendő szülőkkel mentünk egy árváért. Ahogy beléptem az ajtón, az egyik kiságyból a nadrágomat, a másikból a felsőmet ragadták meg, a szemben lévő reménykedő szemekkel tekintett rám. Legszívesebben mind a hatot elhoztam volna – réved vissza. – Álmatlan éjszakákon át töprengtem azon, miért kerültek ilyen helyzetbe. Nem hittem, hogy ez után tudom folytatni a munkám, megosztottam Taracközi Ferenc lelkipásztorral a dilemmámat. Úgy vélte, majd csak Isten előtt állva kapunk a kérdéseinkre válaszokat, addig is tartsuk szemünk előtt Jézus szavát: „Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be...”

Melyik volt a legdrámaibb mentése a tizennyolc év során? – tesszük fel a kérdést. – Az első árvaházi látogatás. Kislányért mentünk, az igazgatói irodába mégis egy kopasz gyermeket kísértek be, aki – csuklik el a hangja – azonnal beült a leendő édesanyja ölébe, úgy simult hozzá, mintha ezer éve ismernék egymást – itt már nehezen tartja vissza a könnyeit az alapítvány elnöke. – Amikor elrendeztük a papírmunkát, az igazgató közölte, hazamehetünk. A kopasz csemete állt fel közülünk elsőként, fogta az édesanyja kezét, és kihúzta az irodából. Az ajtón kívül megkérdeztük, mi történt vele, annyit felelt: „Menjünk innen!”

Az elismerés felhajtó ereje

Örömteli élményekkel folytatjuk az elnökkel: a kitüntetéseihez lépünk oda az irodájában. 2023-ban megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet a Kárpátalján élő árva, illetve nehéz sorsú gyermekek felkarolása érdekében a kárpátaljai nevelőszülői hálózat kiépítése és fejlesztése terén végzett lelkiismeretes szolgálata, illetve a család típusú gyermekotthonok megalapításában betöltött szerepe elismeréseként. Ukrajna huszonöt éves fennállásának évfordulóján szintén kitüntetésben részesült. A dicsőséget nem magának tulajdonítja, viszont sokat jelent neki, hogy mind az anyaország, mind Ukrajna értékeli az alapítvány munkásságát.

A Sámuel Alapítvány leginkább magyar keresztyén családokba segít árvákat, az ügyintézésben nyújt ingyenes szakmai támogatást, mivel a szülők, ha némiképp tudnak is ukránul, sok esetben csupán a kárpátaljai nyelvjárást ismerik. Erre is van egy története az elnöknek.

Sámeul

A fővárosban reggel tíz órakor kezdődött a tárgyalás. – A bírónő a szülői indítékról érdeklődött, ám nem értette a magyar örökbefogadó édesanya válaszát: nyelvi okból elnapolást rendelt el, mondván, szükség van hivatalos tolmácsra. Az új időpontra várakozás több hétbe is telhetett volna. Akkoriban még nem volt lehetőségem részt venni a tárgyaláson, ezért a folyosón várakoztam, amikor kijöttek hozzám – az alapítvány elnöke hirtelen elhallgat, mintha szégyellné a történteket. Kissé talán hezitál is, de folytatja: – Az édesanya letérdepelt a bírónő elé, úgy kérlelte magyarul, hogy engedélyezze az örökbefogadást. A tisztségviselő ezután megígérte, ha találunk egy szakképesített ukrán–magyar tolmácsot a munkaideje végéig, nem napolja el az ügyünket. Tizenegy órakor, akkoriban okostelefon nélkül, az ukrán fővárosban nem sok esélyünk volt erre, Isten azonban velünk volt. A város másik felén dolgozott egy megfelelő végzettségű kárpátaljai hölgy, többszöri kérlelésünkre elengedték a munkából, és négy óra előtt húsz perccel megérkezett. A bírónő úgy fogalmazott: elég bizonyíték volt látni a tenni akarásunkat, és azonnal engedélyezte az örökbefogadást – az alapítvány elnökének elerednek a könnyei. – Tíz nappal később mehettünk hazahozni a csöppségeket. Az édesanya ölében a másfél éves kislány, a fiatalember ölében a négyéves kisfiú. A mintegy kétméteres, százkilós édesapa hátrafordult az autóban, és annyit mondott nekem: „Köszönöm” – suttogja Sipos Géza. Maga is hálás azért, hogy részese lehetett Isten munkájának. Az akkor négyéves kisfiú ma szakácsnak tanul, a leány még általános iskolás. A szülők ma sem döntenének másképpen, mindennapjaik azokkal a kihívásokkal, gondokkal, megpróbáltatásokkal, valamint szeretettel váltak teljessé, amelyet a testvérpártól kapnak.

A saját kérdése

– A nagylányom hangoztatja: ő az első sámueles gyermekem. Négyéves volt, amikor megismertem a feleségemet, az ő édesanyját, utána született a kisebbik lányunk. Sokat segítette a munkámat a saját tapasztalat, hogyan szerethetjük a nem vér szerinti gyerekünket. Negyvennégy éves, de a mai napig felhív, és kikéri a véleményemet – persze mindent ráhagyok. Mindkettőjükkel ápoljuk a kapcsolatot, pedig a kisebbik régen külföldre költözött. Sajátjaim hiányát gyakran azok a csemeték töltötték ki, akikkel heti, havi rendszerességgel találkozom az alapítványon keresztül.

Sipos Géza a családoktól kirepült fiatal felnőttek életét is igyekszik figyelemmel kísérni a tömegkommunikációs csatornák segítségével. Az alapítvány elnökének kapcsolatát a befogadott gyermekkel akkor értjük meg leginkább, ha közöttük látjuk őt. Rendezvényeik kezdetén a kisebbek odaszaladnak hozzá, a nyakába ugranak, megölelik, a nagyobb fiúk kezet ráznak vele. A szülők gyakran fordulnak hozzá tanácsért, segítségért. Ő a sámueles családok Géza bácsija. – Szeretem őket, és hiszem, hogy ők is engem.

Küldetésünk: gyermekmentés

A Sámuel Alapítványt Taracközi Ferenc, a beregszászi gyülekezet vezető lelkipásztora alapította 2001-ben. A szervezet meddő házaspárok örökbefogadási eljárásának az elindításában, lebonyolításában nyújt segítséget, továbbá család típusú gyermekotthonok létrehozásában működik közre, amelynek feltétele, hogy a szülők hitben járó keresztyén emberek legyenek, és rendelkezzenek saját vér szerinti utódokkal. A alapítvány 2021-ben ünnepelte huszadik születésnapját, az akkori összegzés szerint száz árvát segített család típusú gyermekotthonba vagy örökbefogadás által szülőkhöz. A Sámuel Alapítvány a hozzá tartozó családok számára csendeshétvégéket, kirándulásokat szervez, a gyermekeknek pedig angol, magyar, ukrán, illetve matematika tárgyakból felzárkóztató táborokat, támogatóik révén adományokkal megkönnyítik a családok iskolakezdését is.

Sámuel logo

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!