Hogyan érhetjük el, hogy a közegyházi döntések a gyülekezetek számára is érthetővé és láthatóvá váljanak? Milyen eszközökkel tehetünk azért, hogy a döntéshozatalban a közösségek igényei és gondjai is megjelenjenek? Steinbach József, a Zsinat lelkészi elnöke megosztotta velünk gondolatait a vezetés összetett feladatáról, az egyházfinanszírozás kihívásairól és azokról a hitvalló bizonyosságokról, amelyek az egyház életét meghatározzák. Mindez nemcsak elméleti kérdés, hanem a gyülekezetekért végzett napi szolgálat és a felelős vezetés alapja.
A Zsinat őszi ülésszakát megnyitó beszámolójában több javaslatot tett a Zsinat tanítói hivatásának megerősítésére. Milyen lépésekkel lehetne növelni egyházunk legfőbb döntéshozó testületének hitelességét és szerepét a közösség életében?
Zsinatunknak két alapvető feladata van: a törvényalkotás és a tanítás. A világ, amelyben élünk, folyamatosan kérdésekkel fordul hozzánk – a közéletből, a különböző generációktól érkező felvetésekkel –, ezekre mindenekelőtt hitvalló, biblikus-teológiai válaszokat szükséges adnunk, amelyek ugyanakkor árnyaltak, lelkigondozói személetűek és életszerűek. Ezek a mindennapjainkat és a döntéseinket meghatározó kérdések folyamatosan megjelennek a lelkipásztorok és az egyházi vezetők munkájában. Ha Zsinatunk valamely kérdésben közösen megalkotott és elfogadott választ ad, azt mindannyian képviselhetjük. Így hitvalló módon tehetünk bizonyságot az egységes, teológiai alapokon nyugvó álláspontunkról. Ez a munka most is zajlik: a Doktorok Kollégiuma, Vladár Gábor vezetésével, nagy segítséget nyújt ebben. A Magyarországi Református Egyház Zsinata 2004-ben már kiadott egy hivatalos nyilatkozatot a házasság, család és szexualitás témájában. Jelenleg ennek a területnek újragondolt, részletes anyagán dolgoznak a Doktorok Kollégiumában, amelyből később rövidített, közérthetőbb változat is készül. Ugyanakkor továbbra is időszerű az eutanázia kérdése, az erről szóló hivatalos állásfoglalást jelenleg is formáljuk. A téma megvitatása folyamatos az egyház illetékes testületeiben. Fazakas Sándor professzor, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Szociáletikai Tanszékének, egyben a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) szakbizottságának vezetője jelentős szerepet vállalt e kérdések etikai feldolgozásában. Nemcsak az eutanázia, hanem az lmbtq-kérdés, az abortusz és számos más, társadalmunkban jelen lévő téma is kiemelt figyelmet érdemel. Ezekben azért kell közös, hivatalos álláspontot kialakítanunk, hogy egyházunk tisztségviselői és minden tagja tisztán láthassák, mi az elfogadott, hitvalló álláspontunk; főként, ha ezekről közvetlenül megkérdezik őket. Lényegesnek tartom, hogy a Zsinatban megtaláljuk az egyensúlyt a törvényalkotás és a tanítás között, ami a prófétai szolgálat mellett a tartalmi-lelki-hitbéli oldal erősödését jelentené. Az őszi ülésszak eseményei, például a díjátadások, jubileumi megemlékezések mind arra irányítják figyelmünket, mennyi áldott szolgálat folyik egyházunkban, gondolva itt most különösen is a telefonos lelkigondozás, valamint a drogterápia negyvenéves szolgálatára.
Kiemelte a gyülekezetekkel való szoros kapcsolat jelentőségét. Hogyan mutathatnánk be még érzékletesebben, hogy a közegyházi döntések valóban a közösségeink javát szolgálják?
Gyakran foglalkoztat a kérdés: vajon gyülekezeteink érzik-e, látják-e, hogy a vezetőség döntései értük születnek? Eljut-e hozzájuk az az üzenet, hogy mindaz, amit teszünk, az ő érdekeiket szolgálja? És hogyan vonhatnánk be még jobban az ő gondjaikat, kérdéseiket a döntéshozatalba? Ez a gondolat vezeti a 2015 óta működő esperesi kollégium munkáját is, amely alulról szerveződő kezdeményezés, mind a huszonhét egyházmegye esperesét tömöríti, akik évente kétszer két napon át tanácskoznak azokról a kérdésekről, amelyek gyakorlatiak és aktuálisak. Ők vannak a legközelebb a gyülekezetekhez, a mindennapjaikhoz. Ők ismerik a közösségek küzdelmeit, örömeit, beszélnek a lelkipásztorokkal, és így jobban megértik, mire van szükség akár tanítói, akár törvényalkotói szinten. Szeretnénk, ha a tavaszi zsinati ülésen beemelhetnénk az alkotmányba azt a paragrafust, amely szerint az esperesi kollégium tanácsadó testületként működik az elnökségi tanács mellett. Ez a mostani alkotmánymódosításból kimaradt, mert nem volt eléggé előkészített. A megbeszélésen különösen kiéleződött az a kérdés, miként érvényesülhet a paritás elve. Esperesi kollégium vagy inkább esperesi-főgondnoki kollégium legyen? Közben a főgondnokok is elkezdtek szerveződni, ez szintén kitűnő kezdeményezés. Az esperesi és főgondnoki szerveződések hidat képezhetnének az egyházmegyék, a gyülekezetek és a Zsinat között. Ez óriási áttörés lehetne, hiszen erősítené az egyházon belüli kommunikációt és képviseletet. Az elnökségi tanácsba beérkező kérések és tapasztalatok is megerősítik, mennyire fontos a közvetlen kapcsolat az egyházmegyékkel és azokon keresztül az egyházközségekkel. Láttatnunk kell, hogy a Zsinat munkája, minden döntésünk a legkisebb egységért történik. Ennek a gyülekezet-központú gondolkodásnak kell az egész felépítmény működése alapjának lennie.
A Zsinat lelkészi elnökének lenni összetett és nehéz feladat. Nemcsak a folyamatos munkából fakadó leterheltséggel, hanem az elnökkel szembeni elvárások sokaságával is jár. A Zsinaton elhangzott előadásában egyetlen kérdésben foglalta össze ennek lényegét: „Mit várunk a lelkészi elnöktől?”
Nagyon őszintén válaszolok: ez nekem mindennapos problémám. A feladat hihetetlenül sokrétű. Szeretem a rám bízott feladatokat teljes szívvel elvégezni, és mindent megtenni, ami szükséges. Fél év telt el, és a közvetlen munkatársaim is látják, hogy a Zsinat lelkészi elnökeként szinte mindennap reggeltől estig valahol szolgálatban vagyok. Minden találkozás áldás, minden esemény tapasztalattal gazdagít. Vallom, hogy elszámoltathatónak kell lennem. Ezért vezetem a szolgálati naplómat egy Excel-táblában, amely pontosan rögzíti, mikor hol jártam, és ezt közzé is fogom tenni. Láthatónak kell lennie, hogyan töltöm a szolgálati időmet – a saját egyházkerületemben is így tettem és teszem. Ugyanakkor ezekre a találkozásokra becsülettel fel kell készülni: átnézni az anyagokat, megérteni a kérdéseket; az igeszolgálatokról nem is beszélve. Közben püspökként, gyülekezeti lelkipásztorként is szeretnék elkötelezett maradni. Az igehirdetés jelentőségét hadd emeljem ki. Alapos felkészüléssel szeretném minden esetben megtisztelni azokat, akik meghívtak és szeretettel várnak. Emellett szükséges időt szánnom az ügyintézésre, a nagy beruházásokról szóló tárgyalásokra, egyeztetésekre a szakértőkkel. Ezeken a területeken is mind képben kell lennem, hiszen anyagi és tartalmi felelősséggel tartozom. Hálás vagyok minden munkatársamért, akik nélkül ez a munka nem lenne lehetséges. Valószínűleg kénytelen leszek bizonyos eseményekre megbízottat küldeni, hogy több időm maradjon a tartalmi kérdésekre és a lelki felkészülésre.
Hogyan lehetne diverzifikálni az egyház bevételi forrásait, hogy pénzügyileg biztosabbá váljon?
Az állam és az egyház együttműködik az oktatás, a szociális ellátás és más közérdekű területeken. Ám gondoljunk azokra az időkre is – miként a zsinati ülésen is hallhattuk, például a telefonos lelkigondozás képviselőjétől vagy a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió munkájáról szóló beszámolókban –, amikor ezek a szolgálatok minden külső támogatás nélkül is működtek – hitből, szeretetből, a gyülekezetek tizedéből és felelősségtudatából. Emlékszem, amikor kezdő lelkészként elkezdtem a hitoktatást, jó ideig minden külső forrás nélkül végeztük. Ez arra tanított meg, hogy a támogatás soha nem válhat a gyülekezeti adakozás helyettesítőjévé, mert az egyház alapja nem a külső forrásokon, hanem a közösség hitéből fakadó önkéntességen nyugszik. El kell gondolkodnunk azon, hogyan alakíthatnánk ki az egyház-finanszírozás fenntarthatóbb modelljét, hogy a kitettségünk csökkenjen, a hitelességünk ne csorbuljon. Ugyanakkor emlékeznünk kell arra, hogy ha Isten mélységekbe vezet minket, akkor a hitünket is megerősíti. Mindig előttem van a Heidelbergi Káté 54. kérdés-felelete, amely szerint hiszem, hogy Isten Fia az ő Egyházát a világ kezdetétől fogva annak végéig megtartja, hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok, és az is maradok. Ez a mi reménységünk, sőt, a hitvalló bizonyosságunk.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!