Kárpátalja háború sújtotta vidékein ifj. Hájas István és felesége, Hájas-Gáspár Orsolya lelkész házaspár hűséggel szolgálja az ott élő gyülekezeteket. A folyamatos megpróbáltatások közepette a közösség ereje az összetartozásból, a reménységből és az Istenbe vetett hitből fakad. Az emberek nap mint nap szembesülnek a háború nehézségeivel, de a lelkészek áldozatos munkája, lelki támogatása és bátorítása erőt ad nekik, hogy megőrizzék hitüket és kitartsanak a mindennapokban.
Színmagyar falvak, ahol idegen szó alig hagyja el a helybeliek száját, mára másik arcukat mutatják. Bár a nyitvatartási időről a boltok ajtaján anyanyelvükön tájékoztatják a lakosokat, az utcanévtáblák kétnyelvűek, azért a hétköznapokat alaposan átrajzolta a háború. Az a 2022. február 24-i nap örökre beégett az itt élők tudatába. Viszonyítási pontként szolgál, mit tett valaki aznap, előtte vagy utána. Már soha nem törlődik ki az egyéni és a közösségi emlékezetből. Egyedül Istenben bíznak. Szinte mindenki megéli a saját kicsinységét, és megmaradását kizárólag a Teremtő kegyelmétől várja. Mégsem tekintik magukat áldozatnak: a Szentlélek vigasztalása átöleli az otthon maradottakat, emberi oldalról pedig ebben kulcsszerepet vállal egy fiatal lelkész házaspár, ifjabb Hájas István és Hájas-Gáspár Orsolya, akik a nevetlenfalui és a batári gyülekezet lelkipásztorai.
Mindketten szerető, református szülők gyermekeként nőttek fel: István a kárpátaljai Bátyúban, Orsolya pedig a partiumi Érbogyoszlón. Bár szülőföldjüket határok választották el, ez nem akadályozta meg őket abban, hogy családi és hitéleti értékeikben kibontakozzanak. Közös életük akkor kezdődött, amikor a Debreceni Hittudományi Egyetemen megismerkedtek, itt – egy harmadik országban – született meg a döntésük, együtt folytatják szolgálati és személyes életüket. 2019-ben vették át lelkész-teológusi oklevelüket. A kolozsvári teológián egy évet töltöttek Erasmus-ösztöndíjjal, majd a Nyíregyháza-Városi Református Egyházközségben segédlelkészekként pillanthattak be mélyebben a gyülekezeti lelkipásztorok mindennapjaiba. A hogyan tovább kérdésére Isten hamarosan megüzente nekik a választ: Kárpátalján egy fiatal lelkésznő, Kardos Ágnes éppen anyai örömök elé nézett, ezért a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, Fekete Károly három évre missziós lelkészeknek rendelte ki a házaspárt Nevetlenfaluba és Batárra. Ők akkor jöttek ide, amikor más elment, a Covid-járvány alaposan beleszólt ugyanis a helybeliek mindennapjaiba.
– Minden saját tapasztalatot itt szereztem, a kezdők hibáit itt követtem el – fogalmaz az 1993-as születésű lelkész.
– Felhőtlennek ígérkezett a két gyülekezetben kezdődő szolgálatunk. Megéltünk olyan adventi készülődést, amelynek a végén, a szentestei istentiszteleten nemcsak a templomot töltötték meg zsúfolásig a hívek, hanem még lócákat is be kellett hozni, így is többen álltak. Isten Igéjét nemcsak a szószékről hirdettem, hanem számos közösségi alkalomra hívtuk a testvéreket, és el is jöttek. Bibliaórákat, hétközi istentiszteletet, ifjúsági programokat, kézművesfoglalkozásokat szerveztünk. Berendeztük a parókiát, segítő kezekben soha nem szűkölködtünk.
A szeretetvendégségekre sok szép felajánlás érkezett. Áldott élettel ajándékozott meg Isten. Ám most a megmaradásunkért imádkoztunk. Az a felismerés, hogy az Igét komolyan kell venni és meg is kell cselekedni, csak közel három éve tudatosult igazán a testvérekben. Amikor a háború árnyékot vetett mindenre és mindenkire, hirtelen azzal szembesültünk, hogy a két gyülekezet harminc-negyven százaléka elvándorolt. Általában Magyarországra, rokonokhoz menekültek, de voltak, akik meg sem álltak Németországig, Lengyelországig, Angliáig. Munkát kerestek, lakást szereztek, egzisztenciát teremtettek. Hozzánk is érkeztek Ukrajna távolabbi vidékeiről a biztos halál és pusztulás elől: Beregszászon tíz éve még alig hangzott el ukrán szó, mára a magyarok a kisebbségi léttel szembesülnek. Amikor idejöttünk, negyvenöten jártak hittanra, három év alatt tizenhétre csökkent a számuk. Az ifis alkalmakra korábban huszonketten jártak rendszeresen, most négyen. Először szomorkodtam a helyzet miatt, de imáimban útmutatást kaptam a helyes megközelítésre: az a feladatom, hogy ezzel a négy fiatallal foglalkozzam, hogyan is bízna rám Isten huszonkettőt, ha a töredékével sem bírok?! Az önálló lelkészi elhívás és gyakorlat annyi felismeréssel, kegyelemmel, a nehézségekre adott megoldásokkal erősített meg, mintha hosszú évek állnának mögöttem – vallja meg a fiatal lelkipásztor.
– Nekünk sem kipárnázott az emberi utunk, amelyet végig kell járnunk – halljuk Hájas-Gáspár Orsolyától. Olyan szeretettel, mosollyal, elfogadással közelít a házaspár mindenkihez, hogy az emberek azt hiszik, nekik soha nincsenek gondjaik. – Egy tartózkodási engedély beszerzése, megújítása, az átjutás a határon, két kislányunk születésének logisztikai megszervezése során hatalmas csodákat élhettünk át, amelyekre nincs emberi magyarázat. A nagyobbik lányunk, Bíborka születését 2022. március 8-ra jelezte az orvos. Február végén egy vizsgálat után már nem engedtek el a kórházból. Másnap elszabadult a pokol. Átfutott az agyamon, hogy hogy jut majd haza a férjem, miként tud ismét értünk jönni, majd bennünket is elvinni. Isten olyan segítőket küldött, akik tették, amit a lelkiismeretük diktált. Gyülekezeteink is egy emberként álltak mellénk. A második gyermekünk, Sarolta már a háborús őrület közepén érkezett a családunkba. Hosszú lenne részletezni, hogyan jutottunk át a határon, akkor már a férfiak nem nagyon mertek kimenni az utcára sem, nemhogy a határra! Ha nem Istenben bíztunk volna mindig, akkor is egy életre tanúbizonyságát adta volna ezekkel a Teremtő, hogy szeretett gyermekei vagyunk. Még akkor is ebből a meggyőződésből merítettünk erőt, amikor egy szokásos katonai ellenőrzés során az informatikai rendszer Istvánnál valami eltérést jelzett. Ez pont elég volt ahhoz, hogy bevigyék egy távolabbi rendőrőrsre, órákig várakoztassák, majd átvigyék Beregszászba. Semmilyen szabálytalanságot nem találtak, közben a gyülekezetünk a bibliaóra végén imaközösséget alakított, és fohászkodtunk Istenhez, áldjon meg kegyelmével most is. Érkezett a kegyelem, a férjem későn, de mégis csatlakozhatott hozzánk – tesz bizonyságot az Úr gondoskodásáról a fiatalasszony. – Úgy tervezzük a 2025-ös évet, mintha egyáltalán nem lenne fegyverropogás Ukrajna keleti felén. Ha állandóan rettegnénk, nem tudnánk úgy szolgálni az Urat, mint azt az eskünkben megfogadtuk. Sajnos ezt a helyzetet is meg lehet szokni. Bár tudjuk, minden kérdőjeles, de ha a reménység nem járná át a lelkünket, a kezünk nem mozdulna cselekvésre. Nem gépiesen tesszük a dolgunkat, tudjuk, sziklaszilárdan hisszük: Isten felhasználja azt a mérhetetlen szenvedést, amelyet ember az embernek okoz, hogy közelebb kerüljünk hozzá, megbecsüljük az ajándékait, és ne vegyük természetesnek az egészséget, a nyugalmat, a biztonságot, a hajlékot és az ételt, amelyet az asztalra teszünk – fogalmaz Hájas István.
A feleség érdekes, ám tanulságos emléket idéz fel. Két kisgyermekkel az autóban, ügyvéddel, papírokkal felszerelkezve útnak indultak, az előző nap után másodjára, hogy beszerezzenek egy írásos igazolást a nyolcvan kilométerre fekvő Ungváron, nehéz közlekedési körülmények közepette, gyakori katonai ellenőrzés mellett. Az édesanya agyán átfutott: kell ezt így is tennünk? A tépelődésből a két és fél éves Bíborka váratlan mondata zökkentette ki: „Jézus mondja, kövess engem…” Egymásra néztek a férjével és elindultak. Immár nyugodtan. A sokk és a csoda kísérte útjukat, Isten megnyugtatta a lelkész párt.
Beszélgetésünket áramszünet, az internet korlátozása nehezíti. Meg lehet szokni a szirénát – állítják egybehangzóan. A légiriadót jelző applikációt letörölték a telefonjukról, még az óvóhelyre sem mennek le, korábban ugyanis vakriasztás miatt estek pánikba az emberek. Természetesen vannak szabályok, amelyeket maradéktalanul betartanak: a férfiak nem utaznak külföldre vagy másik településre, gyakorta az utcára sem lépnek ki. Még a földeken is ahhoz igazítják a betakarítást, hogy várható-e rendőri ellenőrzés, szabad-e a járás. Megszokták azt is, hogy nő vezeti a traktort, szereli a villanyt. A világ is lassan beletörődött, hogy itt háború dúl, már nem a címlapon hozzák a legújabb drámát.
– A lélek ápolására soha nem adott Isten ilyen egyértelmű parancsot, mint az utóbbi időben. Talán még fokozottabban figyelünk idős testvéreinkre, akiknek a fiatal családtagjaik elhagyták az otthonukat. A betegeket nehezebb ellátni, kevés az orvos, a gyógyszer. Az viszont örömmel tölt el bennünket – így Orsolya –, hogy akik maradnak, mélyebben élik meg a hitüket. Nem kell külön invitálni senkit a templomba, jönnek maguktól, mert az összetartozás érzése, az egymásba kapaszkodás igénye mindennél erősebb. A gyerekek, az egyedül élők hangsúlyozottan veszélyeztetettek. Megbecsüljük a találkozásainkat, különösen igaz ránk, hogy egymás hite által erősödünk. Nemrég Kolozsvárról fogadtunk egy zenekart, nagy sikerrel koncerteztek, és a végén a vendégek állították: azzal a reménységgel érkeztek, hogy ők adnak, de valójában ők kaptak egy nagy adag szeretetet, közösségi élményt. Missziós utat teljesítettek.
Beleszületett a református hitbe Viski Sándor, a nevetlenfalui gyülekezet gondnoka. Először a nagyanyjától hallotta a bibliai történeteket. Kiskorától rendszeresen járt a templomba, de tinédzseréveiben szembesült azzal, hogy a tényleges hitre jutás folyamat. Ebben neki nagy áldást jelentett az a Tiszanagyfaluban szervezett ifjúsági evangelizáció, amelyen megismerte későbbi feleségét.
– Csak az Istenbe vetett szilárd hit jelenti nekünk a biztonságot – fogalmaz a gondnok. – A két testvérem az anyaországban él: az öcsém Nyírjákón, a húgom Budapesten. Az öcsémmel három éve nem találkoztunk személyesen. A határ menti falvainkban, a magyarlakta területeken a szokásosnál is nagyobb a félelem, a besorozásnál nem válogatnak. Még a zöldhatáron is sokan próbáltak szerencsét. Eleinte nem éreztük a háborút, messze dörögtek a fegyverek. A sokkhatást azonban a lelkünk soha nem heveri ki. Az utóbbi fél év viszont igen nehéz. A lelkünk, az agyunk, a gondolataink, a zsigereink is belefáradtak ebbe a helyzetbe. Tűzszünetet remélünk, és a békéért imádkozunk. Hozzánk is érkeztek menekültek ezer kilométerről, horror, amilyen pusztításról beszámolnak. A legutóbbi vasárnap is tele volt a templom, imáink az égig értek, zsoltárainkat a lelkünk mélyéből énekeltük – meséli Viski Sándor.
Különös tapasztalatokat szerzett Nagy Lajos állatorvos, a nevetlenfalui gyülekezet presbitere és a missziós bizottság elnöke. – Istentisztelet után imaközösséget alakítunk. Maradunk utána kicsit beszélgetni. Nem csak ekkor hallom a gyülekezeti tagoktól, mennyi elkeseredés, lelki, testi kín gyötri őket. Látom a munkám során, amikor beteg állathoz hívnak, hogy a lélek orvosára nagyobb szüksége van a gazdának – mondja.
– Így a rendelés egyúttal terápiás beszélgetés. Az állatállomány is erősen megcsappant, az idősek lassan elmennek, a fiatalok már nem szívesen gondozzák a jószágot. Tervezünk, mert Isten azért helyezett bennünket ide, hogy kimunkáljuk az ő dolgait. Például újítsuk fel a templomtornyot, vagy a lassan betelő temető helyett vegyünk másikat. Szűkösek a forrásaink, de eddig kiparancsolta az Úristen, ami ténylegesen kellett – sorolja az állatorvos. Annak is örül, hogy a lánya Mátészalkán továbbviszi a hivatását, a fia Gödön él, ő sebészorvos. Három unoka osztozik a nagyszülők szeretetén. A presbiter hangsúlyozza: mélyült a hitük, amióta közelebb érzik magukat Istenhez. Bár három ciklus óta tölti be a gyülekezeti elöljáró tisztségét, apaként, nagyapaként előbb-utóbb a családja közelében szeretné élni a mindennapjait, hogy átadja az összegyűjtött rengeteg tapasztalatot és naponta bizonyságot tehessen cselekvő módon megélt hitéről.
– A lelkipásztoraink éjjel-nappal szolgálnak, de most látjuk, hogy Isten előtt tett fogadalmunkat naponta szükséges megújítani – részletezi helyzetüket a családapa.
– Megfogyva, de nem megtörve élünk a szülőföldünkön – összegzi az elhangzottakat Zán-Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspöke. – 2025 óriási kihívás elé állít bennünket, miként tervezzünk és igyekezzünk nemcsak a hitünket, de a gyülekezeteinket is megőrizni. A múlttal már nem tudunk mit kezdeni, ami megtörtént, nem változtathatunk rajta. A jelent túl kell élni, a tőlünk telhető legnormálisabban. Bár a háború mindent elhomályosít, az előremenekülés stratégiáját választottuk rövid és hosszú távú terveink megfogalmazásánál. A lövészárkokból kijőve talpra kell állítanunk a magyarságot. Ha kicsinyhitűen tervezünk, mindössze fegyverszünetben reménykedünk. Ha bizakodva tekintünk a jövőbe, békét remélünk. Isten már eddig is megmutatta végtelen kegyelmét, arra hagyatkozunk. Tudjuk, hogy elérkezik a békekorszak. A kárpátaljaiak lokálpatrióták, akikkel beszélek, a legtöbben a hazaköltözés útját egyengetik. Például nem adják el a kezük munkájával felépített családi házukat. Mivel kettős állampolgárok, nem menekültként utaznak az anyaországba, szociális terhet nem rónak a magyarországiakra. Tudok róla, hogy sokan munkásszállón laknak, alig várják a lehetőséget a hazaköltözésre. Több kis falun át vezet naponta kétszer is az utam, az egyikben mindössze öt házat kínálnak eladásra. A felelősségvállalásnak egészen új formáit honosították meg a gyülekezeteink. Öt testvért hív fel reggelenként az egyik gyülekezeti tagunk, és ezek a percek a szó szoros és átvitt értelmében életmentők. A belső szeretetszolgálat még a gyülekezetekhez nem tartozókat is eléri, gyógyszert, friss kenyeret visznek egymásnak, a segítség megtapasztalása új távlatokat nyit az emberi kapcsolatokban, és az Istenhez tartozást is jobban kifejezi. A templomba járók száma nem csökkent olyan arányban, mint az elköltözés azt statisztikailag indokolná. Száznyolc egyházközségünkben negyvennégyezer fenntartót rögzítettünk tavaly. Hitünk próbája a háború, de Isten erőt ad ahhoz, hogy a borzalomból kihozzuk azt a többletet, amelyet soha nem tudtunk volna elképzelni – hangsúlyozza a püspök.
Cikkeinket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben sok érdekes és értékes tartalmat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!