A halál ellenség – a gyász a gyógyulás útja

Mi játszódik le a fiatalokban ennek az első traumának a megtapasztalásakor?

Már önmagában jó kezdet, ha megpróbáljuk megérteni azt, ami ilyenkor bennük kavarog. Az első és talán legfontosabb, hogy ez a folyamat időt és energiát igényel. A gyász ugyanis munka, amelyet végső soron mindenkinek saját magának kell megdolgoznia, senki nem teheti meg helyettünk – ez nem azt jelenti, hogy a környezetnek ilyenkor nincs feladata, ellenkezőleg: nagyon sok segítségre van szükségünk! Mérföldkő az ember életében, amikor először találkozik a halállal. A tinédzserkor tele van ambivalenciával, amit jól megfogalmaz a „tarts meg – engedj el” kifejezéspár. A fiatal eleve normatív kríziseken megy keresztül, keresi a válaszokat arra, ki ő, ki Isten, milyen a világ. Lassú, finom építkezés ez, még gyengék a falak, könnyen összeomlanak; erre rakódik további próbaként az, ha a fiatal szembesül a halállal, meg kell küzdenie ennek a lesújtó valóságával. Teljesen normálisak a testi tünetek, az alvászavar, az étvágytalanság, a szédülés, hányinger, szétszórtság. A Szentírásban is van erre példa, Jób gyásza olyan erőteljes, hogy így fogalmaz: „...kitör belőlem az ordítás, mint a vízfolyás. Mert amitől leginkább rettegtem, az szakadt rám […] még meg sem nyugodhattam, és újra rám tör a remegés.” Lássuk meg, mennyire természetes, ha a gyász első időszakában nem tud ugyanúgy teljesíteni egy fiatal a mindennapokban, az iskolában.

Tanulni kell, hogyan gyászoljunk?

Hiszek abban, hogy a lelkünk ideális esetben képes egészségesen gyászolni. A Biblia szerint nem a gyász az ellenségünk, hanem a halál, amelyet Jézus már legyőzött! A gyász a gyógyulás útja. Kérdés, engedélyezik-e nekünk (akár a környezetünk, akár önmagunk), hogy megéljük. Ezért segítség, ha volt erre példa előttem. Ha láttam édesanyámat összerogyni a temetéskor, utána pedig felállni ebből, már én is jobban értem, miért érzem úgy, hogy összeomlik körülöttem a világ. Szülőként annyi mindenre megtanítjuk a gyerekeinket: köszönni, tanulni, sportolni. Halálesetkor is én adhatok nekik mintát azzal, ha megengedem magamnak a gyászt, ha nem titkolom, hogy én is úgy érzem, kicsúszott a lábam alól a talaj. „Gyászolok – gyógyulok”, szoktam mondani a gyülekezetem gyászolóinak. Nem megterhelem a gyerekemet az érzéseimmel, hogy ő hordozzon engem, inkább úgy mondanám, legyünk együtt a gyászban. Ha nem engedjük meg magunknak, hogy megéljük a fájdalmainkat – tesszük ezt a feltámadás reménységében –, a befelé irányuló dühből akár depresszió is kialakulhat.

Miben más egy fiatal kötődése a nagyszülőkhöz, mint a szüleikkel való kapcsolat?

Tinédzsereknél teljesen természetes, hogy megkérdőjelezik a szülők tekintélyét, míg a nagyszülőkhöz másképp viszonyulnak. Nekik nincs akkora felelősségük, mint a szülőknek, és ez szabadabbá teheti őket arra, hogy jobban oda tudjanak figyelni, minőségibb időt tudjanak tölteni az unokákkal, van idejük kényeztetni őket, például a kedvenc süteménnyel. Tőlük sok esetben mélyebb elfogadást, stabilitást kapnak a fiatalok, mint a szüleiktől, akiknek ott a munka, a gyereknevelés, a háztartás; amellett, hogy ők is ugyanúgy szeretik őket.

Egy keresztyén fiatal is érezheti úgy a nagyszülő elvesztésekor, hogy nem vigasztalja az örök élet tudata.

Nem várható el egy tizenévestől, hogy ugyanúgy hassanak a lelkében az igei igazságok, mint egy felnőttnél. Hiszen valószínűleg még kiforratlan, fejlődő a Krisztus-kapcsolatuk, maguk sem tudják még igazán, mit gondoljanak a világról, Istenről, önmagukról. Adjunk időt, amíg a hit igazságai közel érnek a szívükhöz. Ezzel megadjuk nekik az esélyt, hogy ez a krízis akár tovább mélyítse a Krisztus-kapcsolatukat. Az örök élet ismerete ekkor még nem feltétlenül vigasztalás számukra, de a szívükben ott lesz afféle ködös reményként.

Kimondhatja a gyászoló tinédzser, hogy haragszik Istenre, önmagára, a világra?

Igen. Nem vezet gyógyuláshoz, ha azt képviseljük, a keresztyén ember nem haragszik ilyenkor. Az úgynevezett sokkfázisban a fiatal valójában időt kér, hogy közel engedje magához a halálhírt, minden elhárító mechanizmus minket véd. Normális, ha egy fiatal haragszik önmagára, hogy nem töltött több időt a nagyszüleivel. Igazságtalannak érezheti, hogy az idősebb testvérei hosszabb ideje ismerhették az elhunytat. Ilyenkor nem kell teológiai, prédikátori elveket elővenni, csak hadd mondhassa ki, amit érez. Rámutathatunk azokra a bibliai személyekre, akik nyomorúságukban perlekednek Istennel. „Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam? Meddig rejted el orcádat előlem?” – kérdi a tizenharmadik zsoltár írója. Isten elbírja a haragunkat, ellenben mi felrobbanunk, ha ezt a feszültséget magunkban tartjuk. Ha azt mondjuk is el Istennek, hogy haragszunk rá, kapcsolatba lépünk vele, hiszen az imádság párbeszéd. Ha hiszem, hogy ő a szerető mennyei Atya, akkor bizalommal tárhatom elé a dühömet is. Oda kell figyelnünk, milyen istenképet mutatunk a gyerekeknek. Ha egy minket büntető Mindenhatót ismernek meg általunk, akkor a szeretett nagyszülő halálát is isteni büntetésként élhetik meg; ebben a helyzetben pedig bárki haragudna.

Mi segíthet a tizenéveseknek abban, hogy a veszteségükben is meglássák Isten szeretetét?

A minket érő rengeteg fájdalom, küzdelem, vigasztalanság mind a bűn következménye, távol kerültünk a Teremtőtől. A vigasztalás ezzel szemben maga az isteni szeretet, amely közel jön, körülvesz minket ebben a bűnös, de megváltott világban. Nem kérdőjelez meg, nem tanácsol, nem utasít, hanem elfogad, engedélyezi azt, ami bennünk zajlik. Erre az elfogadó szeretetre van szüksége minden fiatalnak. Eszembe jut az, ahogyan Jézus a gyászolókhoz viszonyult. Az emmausi úton a tanítványok mellé szegődött, felvette a lépteiket, beszélgetett velük. Jelen volt Jairusnál, a naini özvegynél, Lázár sírjánál. Nem azt ígérte, hogy akik őt szeretik, nem fognak sírni, hanem azt: meg fognak vigasztalódni. Jézusra tekintve azt kell közvetítenünk a gyászolónak, hogy vele vagyunk, akármit megoszthat velünk, nem fogjuk kioktatni vagy megkérdőjelezni őt. A cél, hogy segítsük a gyászfolyamot mederben zajlani. Hisszük, szépen lassan folyóvá, patakká, csermellyé szelídül, egy nap pedig „halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás”, ahogyan A jelenések könyve ígéri.

Szülőként hogyan segíthetünk a gyermekeinknek, hogy egészséges módon fejezzék ki a fájdalmukat egy nagyszülő elvesztésekor?

Tegyük fel a kérdést: mire van szükséged? Anyával csendben sétálni vagy apával felfutni egy magas hegyre és üvölteni? Nem fogom azt mondani neki, hogy ilyet nem tehet egy keresztyén fiatal. Ehelyett megkérdezem tőle, szeretné-e, hogy elkísérjem. A Bibliában számos kifejező szimbólum található a gyászra, például az összedőlt fal vagy a ruhák megszaggatása – úgy szakítja szét a halál az életet, ahogyan reped a vászon. Gyermekeinkkel beszélgethetünk arról, nekik milyen kép jut eszükbe, ezeket le is rajzolhatják. Mert mi a nehéz a gyászban? Közel kerülni a saját érzéseimhez, mert tabu, vagy mert nem engedélyezik nekem. A feldolgozás célja az érzéseket kiírni, kifesteni, kifutni, kiüvölteni, kibeszélni.

Bármilyen képtelen helyzetben kezd el végre beszélni hozzánk a tinédzserünk, akár buszon, akár főzés közben vagy éjszaka, amennyire lehet, engedjünk el mindent, és figyeljünk rá. Ez kairosz, a megfelelő, alkalmas pillanat, a bizalomépítés egyik útja. Ha kell, tízszer is hallgassuk végig tőle ugyanazt, hiszen a ventilálás által kibeszélődik a fájdalom. Talán észre sem vesszük, de mindig másképp fogja elmondani, egyszer sírva, utána dühösen, de a haláleset ezáltal is egyre inkább beépül az élettörténetébe. A rituálék segítik a lezárást. Ha van rá lehetőségünk, vigyük el a gyerekeinket, hogy elköszönjenek a nagyszülőtől. Közöljük velük a természetes tényeket. Elmehetünk együtt kiválasztani a koszorút. Nem tartom eretnekségnek a gyertyagyújtást sem, ha nem a halott lelkéért gyújtjuk, hanem Jézus fényét jelképezi, ahogyan behívjuk a gyászunk sötétségébe.

Hogyan érdemes reagálni az esetleges kilengésekre?

Egy fiatal életében eleve számos döntéshelyzet, bizonytalanság van. Amikor haláleset történik, végképp kontrollvesztett állapotba kerül, a keresetlen vigasztalások által pedig még inkább sarokba szorítva érezheti magát. Miért szökik ki, miért iszik alkoholt? Mert tompítani akarja az őt szétfeszítő tehetetlenséget, hiányt, szomorúságot. A szülő-gyermek bizalmi kapcsolatnak ennél korábban kell kialakulnia, ebben pedig elsősorban a szülőé a felelősség. Figyeltünk-e rá a haláleset előtt? Átélte korábban, hogy szeretik és elfogadják? Ha nem így volt, nem várhatjuk el tőle, hogy mindent könnyedén és keresztyén cukormázban fogadjon. A kérdés, hogyan segítek szülőként a gyermekemnek elfogadni, hogy az életben van fájdalom és szenvedés. Engedjük őt küzdeni, de végig legyünk ott mellette! Ha kell, ne szégyelljünk segítséget kérni a lelkésztől, pszichológustól, családterapeutától vagy gyásztanácsadótól!

A gyászról beszélni, fiatal gyászolót vigasztalni sokszor még a gyülekezetben is tabu. Mivel segítünk, és mi az, ami csak ront a helyzeten?

Elsőként azt hangsúlyoznám: hol máshol lenne helye a gyászolónak, ha nem a gyülekezetben, ahol hisszük és valljuk, hogy vigasztaló Istenünk van?! Egy gyászban lévőnek, akár idős, akár fiatal, arra van szüksége, hogy azt érezze, elhordozzák őt a fájdalmával együtt, és nem elkerülik. Lelkipásztorként, ifivezetőként, szülőként, tanárként egyedi szépségében és élettörténetében kell látnunk a fiatalt. Időbe, energiába és szeretetbe telik, amíg megértjük, mi történik vele, benne. A pásztorolás nem a haláleset után kezdődik, hanem már jóval előtte, ha van módunk rá. Kulcsfontosságú bízni a tinédzserben is, hogy meg fog tudni küzdeni ezzel az élethelyzettel, és egyúttal Istenben is, hogy átsegíti a gyászoló fiatalt ezen az emberpróbáló időszakon, és nekem is segít majd jó támogatóként mellette állni. A temetésig kontrollált fázisban létezünk, össze kell szedni magunkat, intézkedünk. A kívülállók számára eddig tart a gyász, a család viszont leginkább ezután szembesül a hiány valóságával, hogy üres a fotelja, hogy már nem megyünk át hozzá ebédre. Ezért leginkább a temetés utáni időszakban kell ott lenni a gyászolók mellett. Vannak viszont elkerülendő mondatok, például a „ne sírj”, „ne szomorkodj”, „légy erős másokért”, vagy a „foglald el magad valamivel, hogy pótold a hiányt”. Ezekkel valójában azt üzenjük a fiatalnak, hogy nem tudjuk elfogadni az érzéseit, hanem elzárjuk őket, így csak az elkeseredettsége fokozódik. Ha látom, hogy sír, akkor a legjobb csendben ott lenni mellette. Előfordulhat, hogy az érintés sem segít ilyenkor, mivel ez is gátolja az érzések szabad folyamát. A humort sem javaslom, mert ez bagatellizál, olyan hozzáállást sejtet, hogy nem veszik komolyan, ami bennem történik. A humorral oldani próbáljuk a feszültséget, de valójában kimenekülünk a helyzetből, ami dühöt ébreszthet a gyászolóban. Ne osszunk tanácsokat (hacsak nem ő kérdez), még a legjobb szándékkal sem, mert ezzel megakadályozzuk azt, hogy a fiatal végigjárja a saját elképzeléseit, előbb-utóbb pedig be fog zárkózni. Ne fojtsuk el őket közhelyekkel, például azzal, hogy „az idő mindent megold”. Nem oldja meg. Lehet, valamicskét segít, de nem fogja helyrepakolni bennük azt, amit nem dolgoznak ki magukból. A hiány mindig velünk marad, csak idővel megszelídül a gyászunk, csökken az érzelmek intenzitása. Ez így van jól. Szeretem a harmincnegyedik zsoltár Igéjét: „Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.” A vigasztalás azt jelenti, hogy elkezd begyógyulni a megszakadt, megtört szívem. Felnőttként többször átéltem azt, hogy még gyászoltam, de Isten – ígérete szerint – már akkor elkezdte maga letörölni a könnyeimet, ő hűséges nemzedékről nemzedékre.