E témáról nem értekezhetünk anélkül, hogy ne érintenénk a keresztyén teológia két nagyobb témaegységét: egyrészt az antropológiát – az ember teremtettségével kapcsolatos tanítást –, másrészt az eszkatológiát, azaz a végső dolgokkal kapcsolatos tant.
Az antropológia tárgyköréhez tartozik az ember felépítése. Itt az ember alkotóelemeiről, konkrétabban az ember lelkéről kell beszélnünk, egészen pontosan a lélek úgynevezett „halhatatlanságáról”. Nem véletlen az idézőjel, hiszen a kifejezés félreérthető – lehet helytelenül is érteni –, ezért muszáj definiálnunk, hogy mit értünk rajta: nem többet, mint hogy az ember lelke (immateriális alkotóeleme) a halál után tovább létezik. Ez nem mellékes megállapítás, ugyanis a hitvallásos protestantizmus, a római katolicizmus és a keleti ortodoxia számára mindig is egyértelmű volt a lélek – ha úgy tetszik, az emberi tudat – folytatólagos, halálon átívelő létezése. Ugyanakkor ezt a tanítást a korábbi időkben is támadták, és a kortárs teológia bizonyos irányzatai is megkérdőjelezik (az adventisták szerint a halál után a lélek elszenderül, öntudatlan állapotban létezik tovább, egyes szektariánus csoportok, például a Jehova Tanúi pedig egyenesen tagadják, hogy a lélek tovább létezne, szerintük egyszerűen feloszlik).
Egyházunk normatív hitvallási irata, a Második helvét hitvallás a következőképpen fogalmaz „…az embernek két, méghozzá különböző lényege van egy személyben: a halhatatlan lélek, amely a testtől elválva nem alszik el, nem vész el, illetve a halandó test, mely azonban az utolsó ítéletkor feltámasztatik a halottak közül, hogy azután az egész ember örökre vagy az életben, vagy a halálban maradjon.” (VII/4.) A hitvallás nem habozik elhatárolódni azoktól, akik más, az előbb már röviden említett állásponton vannak: „Elítélünk mindenkit, aki akár kigúnyolja vagy körmönfont vitákkal kétségbe vonja a lélek halhatatlanságát, akár azt állítja, hogy a lélek alszik, vagy része Istennek.” (VII/5.)
Ugyanakkor utaltunk már rá, hogy a halhatatlan jelző félreértésekre adhat okot, ugyanis a szó, illetve az általa kifejezett gondolat a Szentírásban kizárólag az örök élet kontextusában kerül elő (Jn 11,25–26), tehát a Krisztussal való beteljesedett, mennyei állapottal összefüggésben. A halhatatlan jelentése az, hogy „képtelen meghalni”, de tudjuk, hogy Ádám, a bibliai narratíva szerinti első ember a bűneset következtében előbb a spirituális halált, majd annak következtében később a testi halált is elszenvedte. Az elbukott emberiség tehát nem halhatatlan, hiszen mindannyian halottak vagyunk a bűneinkben és mulandóságunkban.
Mindez abból a szempontból lényeges számunkra, hogy amikor a halhatatlanságról szólunk (és a lélek halhatatlanságát hangsúlyozzuk), pusztán csak a lélek halál utáni továbblétezésére és nem ennek minőségére gondolunk, amely létezés biblikus szóhasználattal élve kétféle előjelű lehet: élet vagy halál – Istennel való lét vagy Isten jelenlétét nélkülöző lét. Valójában a Szentírás a puszta létezést soha nem nevezi „életnek” (Fil 1,21). Szűkebb értelemben tehát kizárólag a Krisztusban való létet nevezhetjük „életnek”, míg az istenkapcsolatot nélkülöző, az Isten jelenlétéből kitaszított e világi és túlvilági létezést „halálnak”.
Összefoglalva az eddigieket: az emberi lélek – ahogy a hitvallásaink is beszélnek róla – halhatatlan, ha a puszta létezését értjük rajta, ugyanakkor nem halhatatlan, ha a létezésének a minőségére utalunk vele.
Az emberi lélek Isten újjászülő kegyelmének érintése nélkül bár létezik, mégis halott, ugyanakkor Krisztusban megelevenedve „él”.
Így kell értenünk az örök halált is, hiszen a bibliai szóhasználatban a halál nem megszűnést jelent, hanem örök kárhozatot, örök elvetettséget, az Isten jelenlétéből való örök kizárattatás állapotát.
Ezen a ponton fontos még egy megállapítást tennünk: a lélek biblikus módon értelmezett halhatatlanságától idegen az a görög filozófiából eredő gondolat, hogy a lélek önmagától fogva, természetszerűleg vagy saját erejéből halhatatlan, és az is, hogy preegzisztens módon az, mintha a létezésének nem lenne kezdete. A keresztyén teológia tagadja az emberi lélek öröktől fogva való létezését, hiszen azt tanítja, hogy az embernek mind a lelke, mind a teste Isten teremtő aktusa által jön létre, ebből következően volt olyan idő, amikor a lelkünk még nem létezett, viszont – a klasszikus keresztyén tanítás szerint – nem lesz olyan idő, amikor a lelkünk nem fog létezni. A reformátorok elutasították az annihiláció gondolatát, legyen szó a léleknek a halál vagy az utolsó ítélet utáni megszűnéséről.
Egyébként az eddig taglalt tétel jelentőségét maga Emil Brunner, a XX. század egyik legmeghatározóbb református teológusa is kiemelte, hasonlóképpen árnyalva a fogalmat dogmatikájában (Dogmatik, 2. kötet), az emberről mint teremtményről szóló értekezésében, hangsúlyozva, hogy a keresztyén tanhagyomány csaknem egésze úgy tekintett a lélek halhatatlanságára, mint az ember istenképűségének egyik lényeges ismertetőjegyére. Brunnernek a témát érintő lényeges kiegészítése az volt, hogy az ember istenképűségére sohasem szubsztanciális értelemben (azaz magából az emberi természetből fakadó sajátosságként), hanem relációként, az Istennel való viszony felől értelmezve kell tekinteni. A halhatatlanság nem szubsztanciális tulajdonság, hanem a létstruktúránk része. Az ember örökkévalóságra teremtettsége nem szűnik meg soha, még akkor sem, amikor téves önértelmezése miatt Istentől való elpártolásában eltéveszti valódi rendeltetését, értve ezen azt, hogy az ember a kárhozatban Istennek örökké hátat fordítva létezik majd.
Mindezt látva térhetünk rá a köztes állapot, a status intermedius kérdésére, azaz arra, mi történik az emberrel a testi halál és a testi feltámadás között. A kérdés minden emberi lény számára aktuális, nem elvont teológiai spekulációról van szó. A Szentírás egyértelmű tanúsága szerint a hívők haláluk pillanatában belépnek a mennyei dicsőség és boldogság állapotába, amely tudatos, Krisztussal való lét (Jel 6,9). A hitetlenekre azonban Isten jelenlétéből kirekesztve tudatos szenvedés vár. Mindezek a létminőségek a feltámadást követően is folytatódnak.
Az előbb mondottakat sokan tagadják, de a már említett Második helvét hitvallás egyértelműen fogalmaz: „Hisszük ugyanis, hogy a hívők a testi halálból egyenesen Krisztushoz költöznek. (…) Hisszük továbbá azt is, hogy a hitetlenek egyenesen a pokolra vettetnek…” (XXVI/3.)
Talán már érthető, hogy akik tagadják a lélek biblikusan értelmezett halhatatlanságát, azok az emberi léleknek a halál és feltámadás közötti helyzetéről is másképp gondolkodnak. (Említettük, hogy az adventisták például úgy vélekednek, mintha az emberi lélek e köztes állapotban öntudatlanul szenderegne, mindenféle percepcióra képtelenül, egyfajta alvó státusban.)
A kérdés olyannyira fontos, hogy legkorábbi, Psychopannychia (A lélek virrasztása) címet viselő teológiai értekezését Kálvin János épp a lélekalvás nézetének cáfolatára írta. A műnek nemcsak a címe, hanem az alcíme is árulkodó: Értekezés arról, hogy nem alusznak, hanem Krisztusnál élnek azoknak a szenteknek a lelkei, akik a Krisztusban való hitben halnak meg.
Kálvin e műben a következőképpen magyarázza Pál apostolnak a Fil 1,23-ban szereplő kijelentését: „Mikor tehát az apostol azt kívánja, hogy elköltözhessen és a Krisztussal lehessen (Fil 1,19–24), vajon úgy tűnik-e ez fel őelőttük, mintha aludni akarna és a Krisztus után való vágyódás többé már éppen nem tartaná őt a hatalmában? Persze ez volt a vágyódása őneki, aki tudta, hogy ha az ő földi házának a hajléka elbomlik, más épülése van az Istentől, még pedig nem kézzel csinált ház! S valóban szépen lenne a Krisztussal az, aki megszűnne élni! Hát aztán nem borzadnak meg Isten szavára, aki Önmagát Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének híván, egyúttal azt is kijelenti, hogy Ő nem holtaknak, hanem élőknek az Istene? (Mk 12,27) Tehát sem ez nem az ő Istenük, sem ők nem ennek a népe. De – mondják ők – ezek csak akkor lesznek majd igazak, amikor a halottak feltámasztatnak az életre, mivel a Szentírás szavai is így hangzanak: A halottak feltámadásáról nem olvastátok, mi mondatott? Azonban még így sem tudnak kivergődni! Mivel ugyanis Krisztusnak a sadduceusokkal volt dolga, akik nemcsak a feltámadást tagadták, hanem a lelkek halhatatlanságát is: ezzel az egy mondással Krisztus két tévelygést cáfol meg.”
Természetesen e hittétel lelkigondozói aspektusa felbecsülhetetlen, hiszen – hacsak Krisztus vissza nem tér még a mi életidőnkben – a testi halállal mindenkinek szembesülnie kell. Természetes, hogy a feltámadás örömhírét kell hirdetnünk, de az apostol mást is mond, amikor közelgő halálára terelődik a szó: „…vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél…” (Fil 1,23)
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!