A hangszerek királynője

Tizennégy református és számos evangélikus, valamint katolikus templomban csendült fel az orgonamuzsika augusztus 7-én, az Orgonák éjszakája rendezvénysorozat keretén belül Kárpát-medence-szerte. Az egyik helyszín a borsodgeszti református templom volt, amely hangszerének billentyűi mögött Bundzik Tímea orgonaművész-tanár foglalt helyet. A református zenésszel az orgonazene megítéléséről, a templomi zene helyéről és arról beszélgettünk, miért hívják az orgonát a hangszerek királynőjének.

Bundzik Tímea - 2021 augusztus - Fotó: Végh Csaba

Fotó: Végh Csaba

Az Orgonák éjszakája rendezvénysorozat 2019 óta működik a Filharmónia Magyarország felkarolásában, de önnek korábbról is vannak emlékei szervezett éjszakai orgonamuzsikáról.

Az első hasonló jellegű éjszakai koncertem még 2001-ben volt, diákként. Akkor a miskolci Bartók+ Operafesztivál keretein belül adtunk éjféli orgonakoncerteket a város több pontján. A cél az volt, ahogyan most is, hogy népszerűsítsük a hangszert és az orgonazenét a nagyközönség számára, hiszen rendszeresen elsősorban a templomba járók találkoznak orgonamuzsikával. Elektromos hangszereket vittünk a város különböző pontjaira, az én első koncertem például a Miskolci Galériában volt. Érdekes élmény volt még diák fejjel, amikor éjszaka tizenegykor elkezdett gyülekezni a közönség, és azután éjfélkor teltház előtt adtam koncertet. Különleges atmoszférája volt ennek az estének: csak az orgonát világították meg a fények, egyébként sötétben hallgatta a közönség a zenét. Persze sokan éppen az időpont miatt nem jutottak el a koncertre.

Az orgonák éjszakáján strandokra, piacokra, közterekre helyeznek ki egy-egy hangszert, de már nem csupán éjfélkor csendül fel a zene. Hogyan látja, az utóbbi húsz évben képes volt áttörni a műfaji kereteket és az emberekben élő sztereotípiákat az orgonazene?

Messzebbről indítanám a választ. Templomba járó, hívő családban nőttem fel, ezért gyermekkorom óta hallottam az orgonamuzsikát, a hangszeren játszani huszonnégy évvel ezelőtt kezdtem. A miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában az orgona tanszakot választottam, amire nem minden zenei intézményben volt és van lehetőség. Éreztem az elhivatottságot, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Emellett mindig ott volt az érzés, talán félelem, hogy ez a hangszer nem olyan, amit csak úgy összecsomagolhatok és magammal vihetek, mint például a hegedű vagy a fuvola. Hasonló gondolat fogalmazódhat meg mások fejében is: az orgona kötött helyszínen kötött élményt ad. Azt gondolom azonban, ez mégsem hátrány, hanem hatalmas előny. Valódi szépsége és varázsa van annak, hogy odamegyünk a helyszínre a hangszerhez, és hozzá illő műveket választunk, hiszen mindegyik orgona más-más lehetőséget nyújt a műsor kialakításhoz. De ugyanúgy a helyszín és a helyszínhez tartozó közönség is megválogatja, hogy milyen műveket fogad be és fogad el. Tehát ahhoz, hogy egy orgonakoncert megvalósuljon, összetett folyamatok játszanak közre. Ennek szépségét és értékét mutathatjuk meg a közönségnek. Ugyanakkor azt is látom, hogy ez az összetettség rugalmasabbá vált az elmúlt időszakban. Változott például a közönség elvárása. Eleinte azt tapasztaltam, hogy leginkább az egyházi zenét várják és keresik az emberek, azok látogatják a koncerteket, akik a szakrális műfajok iránt érdeklődnek. Mára mást is befogad a közönség.

Például?

Korábban én is igyekeztem becsempészni a műsoraimba a szokásostól eltérő stílusú műveket. Nagy kedvencem a huszadik századi zene és a francia romantikus orgonazene, amelynek segítségével egy-egy orgona hangszíneit, sajátosságait könnyen ki lehet emelni. Szívesen játszom ennek a korszaknak a műveit, ma már bátran előadom akár gyülekezeti zenés áhítatokon is. Az ilyen alkalmakon mindig beszélek a zeneművekről, és azt is elmondom, hogy bár lehet, hogy a fülnek kissé idegen hangzások csendülnek fel, de hamar hozzá lehet szokni, és nyitott szívvel fel lehet fedezni a benne rejlő varázst. Azt is látom, hogy a zenészek próbálnak nyitni, és frissíteni a repertoárt, illetve sok fiatal orgonaművész került ki az utóbbi évtizedekben, akik sokszínű zenei stílust tárnak a hallgató közönség elé. Emellett nagyon sokat segít a változásban egy-egy ilyen alkalom, amikor nem sajnáljuk az időt, energiát, hogy az elektromos hangszereket kivigyük a közterekre. A közönség egyre jobban vevő az orgonamuzsikára, az emberek lelke kiéhezett a szépre, és ha a művész megmutatja ennek a hangszernek a szépségeit – akár az utcán – akkor később az őt hallgatók talán szívesebben eljönnek a beltéri koncertekre is.

Ez a változás hogyan mutatkozik meg a gyülekezetekben, ahol pedig éppen az a baj, hogy túlságosan megszokott az orgonamuzsika, és arra inkább kíséretként tekintenek a templomba járók?

Tudatosítanunk kell, hogy az orgonamuzsika hozzátesz az istentisztelethez. És ha a hozzáadott minőség művészi szintű, felemelő lehet egy kevésbé vájt fülű gyülekezeti tag számára is. A kántorképzőkön is tanítjuk, hogy nem csupán az énekek kísérete a gyülekezeti hangszeres zene célja. nagy lehetőség például a bevonuló vagy kivonuló muzsika arra, hogy megtaláljuk a gyülekezettel a közös hangot, a lelki kapcsot, hogy más alkalommal is vágyjanak a templomtérben felcsendülő szép zenére. Volt például olyan tapasztalatom, amikor egy gyülekezet megvárta, hogy befejezzem a kivonulásra szánt zenét, és csak az utolsó hang leütése után indultak az ajtó felé. Úgy gondolom, ez mind szokás és szoktatás kérdése. A gyülekezeti zene megítélésében nagy szerepe van a helyi lelkésznek. Sok kántor nem mer újításokat hozni: többet játszani, mint a megszokott, akár énekek bevezetésénél, intonációnál, pedig az a tapasztalatom, hogy az idősebb generáció is szívesen veszi és hallgatja a nem megszokott fordulatokat is, ha érti, miért van.

Prédikál az orgona?

Vallom, hogy igen.

Mikor ült először a hangszerhez?

Általános iskolás koromban zongorázni tanultam, tizenegy éves korom környékén egyszer aztán bátorságot vettem és felmerészkedtem a karzatra a Miskolc-Belvárosi templomban, ahová jártunk. A kántor bácsi rám mosolygott és azt mondta: „Te vagy az a kislány, aki zongorázik. Gyere, ülj ide, próbáld ki!” Bátor voltam és az éppen akkor tanult Bach-darabot megpróbáltam eljátszani. Ott is ragadtam lelkileg a hangszernél egy életre. Szereztem egy református korálkönyvet, mert addig csak hallás után vagy énekeskönyvből játszogattam az énekeket, és saját kútfőből költöttem hozzá kíséretet. Középiskolás koromtól tanári segítséggel folytatódott a hangszerhez való kötődésem.

A lelkészt és a kántort mindig együtt szokták emlegetni. Testvére lelkipásztor lett Kazincbarcikán, ön pedig rendszeresen kántorizál Miskolcon. Mennyire magától értetődő, hogy ha tehetik, közösen szolgálnak?

Ketten vagyunk testvérek: kiegészítjük és támogatjuk egymást. Valójában neki köszönhetem, hogy gyermekként az egyház felé indultam el, hiszen hároméves koromban megfogta a kezemet és mondta, hogy megyünk gyermek-istentiszteletre. Mentünk is minden vasárnap. Hamarabb tudtam a református énekeskönyvek énekeit és azoknak sorszámát, mint ahogy megtanultam írni-olvasni. Úgy gondolom, ő volt Isten kezében az eszköz, aki által felé fordulhattam, illetve az egyházban, a templomban, az egyházzenében, az orgona mellett teljesedhettem ki zenei téren is. Mindig nagy áldás, ha együtt tudunk szolgálni. Hogyha hangversenyem van és szeretném, hogy egy szép igevers, vagy rövid tanítás megszólaljon, akkor teljesen egyértelmű, hogy őt kérem fel. Ha ő szeretné, hogy az istentiszteleten felcsendüljön egy zenemű vagy más zenés szolgálat, számára is egyértelmű, hogy engem kér meg. Az ilyen közös szolgálatoknál mindig azt érezzük, hogy együtt dobban a szívünk, megerősödünk a hitünkben és a testvéri kötelékünkben is.

Van olyan gyülekezet, amelynek állandó kántora?

Amióta kisgyermekeim vannak, nem vagyok egyetlen állandó helyen. Jelenleg a miskolc-szirmai református gyülekezet tagja vagyok, amelynek van orgonistája, de többször játszom én is. Korábban volt olyan időszak az életemben, amikor akár három-négy helyen is játszottam egy vasárnap, annyira nagy volt az kántor-hiány. Azóta a szolgálataimat akkor és ott végzem, amikor és ahol szükség van rám.

Meghívásra ad koncertet az orgonák éjszakáján, Borsodgeszten is. Aki felkérte, nem más, mint egykori tanítványa, Hajnal András lelkipásztor. Ezek szerint teológusokat is tanított zenélni?

Igen, 2005 és 2013 között a Sárospataki Református Teológián és a helyi Farkas Ferenc Művészeti Iskolában tanítottam. Az előbbiben egyházzenét és harmóniumjátékot, valamint újra elindítottam szolgálati útjára a teológia énekkarát. Abban az időben új orgona épült a teológia imatermében, és nem volt „gazdája”. Engedélyt kaptam, hogy felkaroljam a hangszert, és mivel a lelkészek inkább orgonával találkoznak egy-egy templomban, azon tanítottam őket játszani. Egyik növendékem volt Hajnal András, aki korábban már zongorázott, és bár érdekelte a hangszer, kissé szkeptikusan állt például ahhoz, hogy lábbal is kell az orgonán játszani. Összetett figyelmet, koordinációs készséget igényel az orgonajáték, mindig megértéssel fogadom tanítványaim reakcióit, de szüntelenül buzdítom is őket a kitartásra. Így volt Andrással is, aki szépen haladt hangszeres tanulmányaival, egy éven belül már a kántori szolgálatot is rá tudtam bízni. Nehezebb orgonadarabokat is megtanult, büszke voltam rá, hiszen ez volt az első olyan tapasztalatom, amikor egy teológushallgatóból igazi orgonistanövendék lett. Először Miskolc-Hejőcsabára került segédlelkésznek, méghozzá abba a gyülekezetbe, ahol az én egykori tanárom kántorkodott, és jó érzés volt, hogy mind a két oldalról pozitív visszajelzés érkezett. Jelenlegi szolgálati helyén, Borsodgeszten feleségével együtt zenei szolgálatokat is végeznek a gyülekezet vezetése mellett, és többször segítettem Andrásnak például gyermekdalok, egyházi énekek négyszólamú harmonizálásában. Tudom, hogy gyülekezetében korábban is rendeztek az orgonák éjszakájával kapcsolatos hangszeres liturgiát, amelyen András játszott és igei szolgálatot is tartott, most azonban több teret engednének a hangszernek. Nagyon örültem, amikor felkértek, hogy adjak koncertet templomukban.

Milyen a borsodgeszti hangszer?

Angster József és fia által épített pécsi egymanuálos, pneumatikus orgona, ami azt jelenti, hogy könnyű billentésű, kényelmes, puha, szép hangzású, igazi női hangszer.

Mielőtt az orgona felcsendülne, népzenei bevezetőt hallhat a közönség, emellett több olyan darabot is játszik majd, amelyekben az egyházi közegben mozgóknak ismerősebb dallamok csendülnek fel. Milyen szempontokra figyelt a műsor kiválasztásakor?

Közönségpárti vagyok, tehát szívesen játszok olyan műveket, amelyeket szívesen hallgatnak a jelenlévők. A darabok kiválasztása előtt megkérdeztem a lelkészt, milyen összetételű hallgatóságra számíthatok. Mivel a koncert előtti héten népzenei tábort tartanak a településen, jónak láttuk, hogy két kiemelkedő zenészpalántát is elhívjunk, legyen színesebb a zenei élmény. Ezen túl a közönséget leginkább a gyülekezeti tagok alkotják majd. Nagyrészt egyházi kötődésű, liturgikus énekfeldolgozásokat játszom, amelyek a barokk korból származnak, illetve egy huszadik századi darabot, Fasang Árpád korálpartitáját. Ezek mind a gyülekezet számára ismerős dallamok lesznek. Emellett a lelkipásztor kérésére romantikus zene is felcsendül. Ennek segítségével szépen megszólalnak az orgona azon hangszínei is, amelyeket a templomi liturgikus zene során talán nem hallhatnak a hívek. Bízom benne, hogy ezen az éjszakán elhangzó koncerteken, országszerte be tudjuk mutatni a közönségnek, hogy mire képes az orgona, miért hívjuk a hangszerek királynőjének.

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapja 33., augusztus 15-i számában is, melyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!