A harangszó mellé emberi hang is kell

Pásztor Attila emlékeiben az istentiszteletekhez a templom előtti beszélgetések is hozzátartoznak. A presbiter felidézi: ha korábban érkeztek, megbeszélték a hét történéseit, a következő vasárnapon pedig az előző igehirdetés egy-egy mondata is előkerült. – Ami a prédikációban különleges vagy figyelemre méltó volt, arról kikérdeztük egymást: te, neked mi erről a véleményed? Olyan közösségben éreztem magam, ahol a bennünket érdeklő dolgokra választ vártunk, megvitattuk őket, és ez maga az összetartozás – fogalmaz.

Pásztor Attila édesapja és nagyapja is presbiter volt. Gyermekkorából őrzi a családhoz vasárnaponként betérő lelkipásztor emlékét. Később az építkezésnél végzett közös munka és a rászorulók felkeresése adott újabb tartalmat a gyülekezethez fűződő kapcsolatának. – Természetes volt, hogy összejöttek az emberek, és segítettünk. Ha valaki rászorult vagy beteg volt, a közösség megtalálta hozzá az utat, hogy meglátogassa. Ez az összetartozás megvalósult, és én is benne éltem – mondja. Az „Áldás, békesség!” köszöntés számára a hétköznapokra is útravaló: Isten áldását és az emberek egymás közötti békességét jelenti.

Varga Csaba főgondnok életének fontos állomásai ugyancsak a pálházi templomhoz kötődnek. Itt keresztelték, itt konfirmált, és 2000-ben itt kötött házasságot. Lányát és fiát is ebben a közösségben keresztelték meg, majd mindketten itt konfirmáltak. A korábban segítőként vállalt szolgálat főgondnokként új felelősséget jelent. – Ugyanazok a feladatok, csak most már az én felelősségem és az én irányításommal kell működnie az egésznek. Fontos az egyháztagok bizalma: amit az egyházra áldoznak, az egyházfenntartási járulékot, azzal jól kell sáfárkodunk – fogalmaz.

A legutóbbi időszak bőven adott közös tennivalót. Idén ünnepelték a templom kétszázadik évfordulóját, majd a Baksy házaspár nyugdíjba vonulása után a lelkészutódlást kellett előkészíteniük. A költözésben és a szervezésben is számíthattak a tagokra. A lelkészválasztásra csaknem hatvanan érkeztek, a közösség pedig már a beiktatásra hangolódik. A főgondnoki szolgálatra készülőknek a lelkiismeretességet és az emberekre való odafigyelést ajánlja. – Az emberek örömmel jöjjenek vissza az egyházunkhoz. Ne érezzék azt, hogy az egyház kihasználja őket, hanem azt érezzék, hogy nyugalom, meghittség van nálunk. Akit presbiternek jelölünk vagy hívunk, azt is arra ösztönözném, hogy tisztességgel, becsülettel végezze ezt a szolgálatot – teszi hozzá.

Gyuris Tímea presbiternek szintén a család jelentette az első kapcsolatot a gyülekezettel. Édesapja huszonhat évig volt kurátor. Amikor 2023-ban Tímeát presbiternek jelölték, édesapja egészségi okokból már nem tudta tovább vállalni tisztségét. – Abban nőttem föl, hogy templomba járunk, a református egyház része volt az életünknek, és fontos volt. Amikor felkért Baksy tiszteletes úr, hogy vállalom-e a presbiteri munkát, az volt a fejemben, hogy igen, szeretném, és szeretném, ha mi, fiatalabbak egy kicsit megújítanánk az egyházat – emlékezik vissza.

Úgy látja, az idősebbek ragaszkodása erős, ám a középkorúak és a fiatalok közül sokan elmaradtak a templomból. Megszólításukat a közösség megmaradásáért is fontosnak tartja. Hite egy válás körüli nehéz életszakaszban vált személyesebbé. Az egyik legjobb barátnője segítette közelebb az Úrhoz. – Már előtte is többet foglalkoztam a Jóistennel, utána pedig különösen. Ő volt az, aki közelebb hozott az Úrhoz, és ahhoz is, hogy a vallást komolyabban vegyem. Terelgetett. Sokat imádkoztunk együtt, és Igéket olvastunk – idézi fel. Ma egy női közösségben is együtt imádkoznak. Különböző felekezetekhez tartoznak, de ahogy Gyuris Tímea fogalmaz: „A Jóisten egy.”

Örül az újraindult bibliaórának is; tervezik, hogy az idősebbeknek és a fiatalabbaknak külön időpontban tartják meg az alkalmakat. Erdélyi buszos kirándulást is szeretnének szervezni a lelkipásztor segítségével. – Nagyon fontos, hogy ne csak a templomban, hanem a templomon kívül is együtt legyenek a hívek, tudjunk beszélgetni, kapcsolatba kerülni egymással. Az teljesen más, mint egy istentisztelet a templomban – magyarázza. A megújulás meglátása szerint ezekkel a találkozásokkal is elkezdődhet.

Dérer Zsolt szeptember elején érkezett Pálházára. Bár az itt élők zárkózottként jellemezték magukat előtte, ő nyitottságot és szívélyes fogadtatást tapasztalt. – Úgy jöttem ide, hogy szeretni akarom a gyülekezetet, szeretni akarom a település lakosait, szeretni akarom a diákokat, akiket rám bízott az Úr, és akarom, hogy érezzék meg: a gyülekezet egy nagy család – mondja.

Ennek tapasztalatát teológusként Temesváron kapta 1993-ban: az idősebbek unokaként, mások gyermekként fogadták, a vele egykorúak barátként fordultak felé. Ezt a lelkületet vitte tovább szolgálati helyeire. – Aki eljön ide, talál egy olyan közösséget, amely vágyik arra, hogy legyenek alkalmak, ahol találkozunk, ahol Istennel vagyunk, együtt vagyunk, szerethetjük egymást és örülhetünk egymásnak. Az örömöt szeretném aláhúzni, mert az egyházi élet egyik legfontosabb vonása kell legyen, hogy szeretetben és örömben éljük meg a hitünket – hangsúlyozza.

Elődei harmincnyolc éves szolgálatának örökségét megőrizve szeretne nyitni a fiatalok és a gyermekeiket már felnevelt középkorúak felé. Az ifjúsági énekek, a hit kérdéseiről beszélgetést kínáló alkalmak is szóba kerülnek. A terveket a presbiterekkel és a misszióban részt vállaló tagokkal szeretné végiggondolni. – Maga a harang egyáltalán nem elég. Az idősebb nemzedék megszokta, hogy a harang szavára elindul, mert gyermekkorában a szülők hozták. A mai nemzedéknek a harangszó nem jelent már annyit – állapítja meg.

Korábbi szolgálati helyén rendszeres evangelizációs istentiszteleteket tartottak. Ő az igehirdetésre készült, a missziós csoport tagjai pedig átgondolták, kit hívhatnának meg, és együtt imádkoztak. Volt, aki az első vagy a második invitálásra nem indult el, később mégis csatlakozott. Pálházán is örömmel tapasztalja, hogy a tagok megszólítanak másokat. Öt gyülekezetben végzett szolgálata mellett különösen sokat jelent neki ez a segítség. – Nagy szerepük van azoknak az embereknek, akik mernek megszólítani, meghívni másokat. Ezek nélkül a testvérek nélkül gyakorlatilag már nem lehet gyülekezetet építeni. Legalább olyan fontos az ő hívogató szolgálatuk, mint a lelkésznek az igehirdetése – fogalmaz.

Gyuris Tímea a reformációt a megújulás ünnepeként tartja számon. Ehhez az örökséghez neveltetése és a közösségért érzett felelőssége is kapcsolja. Dérer Zsolt a hit megújulása mellett a reformáció kulturális és közösségmegtartó jelentőségét is kiemeli. – A reformáció igen sokat adott a világnak a hit megújulása szempontjából és kulturális téren is. A kezébe adta az embereknek a Bibliát anyanyelven, érthetően. Segített az embereknek, hogy megtanuljanak írni, olvasni – sorolja. Erdélyi tapasztalatai felől a református közösségeknek az anyanyelv és a magyarság megőrzésében betöltött szerepét is hangsúlyozza.

Amikor a múlt örökségétől a jelen feladatai felé fordulunk, a lelkipásztor a Szentlélek munkájára irányítja a figyelmet. Úgy látja, ez háttérbe szorulhat az egyházi életben: pünkösdkor megemlékezünk róla, aztán az év többi részében kevesebb szó esik róla. Pedig a megújuláshoz szerinte arra van szükség, hogy engedjük munkálkodni Isten lelkét.

A kolozsvári teológián hallott egyik előadást idézi fel. A hallgatók arra voltak kíváncsiak, mi a jó igehirdetés titka. Az előadó válasza a Szentlélek volt. – Először is kell a vágy. Mert a lelkészek prédikálhatnak jól vagy rosszul, prédikálhatnak ezerszer, de nagyon fontos, hogy nekem, egyszerű emberként vagy lelkészként legyen vágyam arra, hogy a Szentlélek betöltsön. Utána fontos, hogy vegyem komolyan, akarjam, hogy ez megtörténjen, és engedjem, hogy munkálkodjon – fejti ki.

Ez a készség az Ige hallgatóitól is személyes odafordulást kíván. A lelkipásztor arról is beszél: ha valaki érzi, hogy Isten Lelke változást kezd benne, de megakadályozza azt, maga állja útját a munkájának. A megújulás kérdését így minden gyülekezeti tagnak a saját életében is fel kell tennie. – A mi napjainkban, a mi életünkben, a református egyházban a Szentléleknek kellene igazán teret adnunk. Engedjük, hogy az Úristen Szentlelke lelkészként használjon bennünket, gyülekezeti tagként pedig úgy fogadjuk az igehirdetést, hogy engedjük: megtisztítson, megváltoztasson, átalakítson. Szerintem ma ez lenne a reformációban a legfontosabb – foglalja össze.

Gyuris Tímeáék október 31-én keresik fel szeretteik sírját. Távolabb élő nővére is hazatér, majd együtt marad a család: azokról beszélgetnek, akik már nincsenek közöttük.

Pásztor Attila a temetői találkozásokban is megtapasztalta az összetartozást: az ismerősök között saját veszteségeikről is beszélhettek. – A gyász mélysége és fájdalma is megosztódik így az emberek között. Találkoztunk egymással, hasonló gondolatokat tudtunk egymásnak átadni, megerősíteni egymást. Ha az ember kibeszélte magát a legfrissebb fájdalmáról, az is segített, hogy oldódjon – idézi fel.

Dérer Zsolt a református hit felől Krisztus megváltó halálában és feltámadásában jelöli meg a reménység alapját. Vigasztalását annak bizonyosságára építi, hogy Isten országában van viszontlátás. A reménység hirdetése mellett a fájdalom kimondására is időt hagy. – Amikor megkeres egy család, hogy haláleset van, megbeszélünk egy időpontot, amikor el tudnak jönni azok, akik szeretnének részt venni a beszélgetésen. Ilyenkor nemcsak az adatokat vesszük fel a temetéshez, hanem meghallgatom őket, és hagyom, hogy kiöntsék a lelküket. Vannak, akik fél órát töltenek ilyenkor nálam, de volt olyan is, hogy több mint három órát maradt a család, és beszéltek az emlékeikről – mondja.

Ilyenkor a könnyeknek is helyük van. Arra biztatja a gyászolókat, hogy sírják ki magukat. Tapasztalata szerint a veszteséghez az Istennel való hadakozás, a számonkérő kérdések is hozzátartozhatnak. – A gyászt nem szabad elfojtani. Van olyan szakasza is, amikor az ember hadakozik az Úristennel, veszekedik vele: miért adtad ezt? De az Úristen ezen nem sértődik meg. Tudja, hogy ez hozzátartozik, hiszen hatalmas lelki fájdalom és sérülés van – fogalmaz.

A temetés után a család, a barátok és a szomszédok jelenléte különösen fontos. Szeretetükkel, ragaszkodásukkal segíthetnek abban, hogy a gyászoló ne maradjon egyedül. A lelkipásztor hangsúlyozza: az ő szerepüket nem tudja betölteni. A gyülekezetbe ugyanakkor hívhatja a veszteséget hordozót, és lelkigondozói beszélgetésre is fogadja.

A november elsejei istentiszteleten, amit a Kossuth rádió élőben közvetít, a mennyei élet reménységéről szeretne prédikálni. Tudja, sokan őriznek olyan fájdalmat, amely hosszú időn át megnehezíti a napjaikat. – Hitben Istenhez, Jézushoz, egyházhoz tartozni azt jelenti, hogy szeretjük Istent, szeretjük egymást. Örülünk Istennek, örülünk egymásnak, az életnek, és tudjuk, hogy nemcsak ez a földi élet van számunkra, hanem ott van az örökkévalóság, ahol Istennel, egymással örökkön örökké együtt leszünk – hangsúlyozza a lelkipásztor.

A közösség jövőjéről szólva a megismerés és a meghallgatás szándékát említi. Az első találkozások bizakodással töltik el. – Úgy gondolom, nem lesz nehéz szeretni ezt a gyülekezetet, és nem lesz nehéz örülni itt egymásnak – fogalmaz Dérer Zsolt.