A hit és a zene közös nyelvén

A Fesztiválakadémia Budapest (FAB) ötlete a kétezres évek elején született: a jövő muzsikusainak inspirálását tűzték ki célul.

Barnabás: Azt szerettük volna, hogy a nyári hónapokban üresen álló Zeneakadémia patinás épülete megteljen élettel. Adott volt a lehetőség, hogy kihasználjuk a csodálatos intézményi lehetőségeket. Batta Andrással, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem akkori rektorával már többször beszélgettünk arról, hogy szerveznünk kellene egy mesterkurzusokkal összevont nemzetközi zenei fesztivált, aminek hatására a 2002-ben beadott tanári pályázatomnak ez fontos része lett. Eközben Kati Kaposvárott indított el egy nemzetközi kamarazenei fesztivált, a Kaposfestet.

Katalin: 26 éve alkotunk egy párt, bár 12 éves korunk óta közös zenei csoportba jártunk a Zeneakadémiára, amelyhez immár 33 éves folyamatos jogviszony köt bennünket. Vagyis nem nagyon tud elhatárolódni, hogy egy ötlet melyikünk szüleménye. Mi teljesen együtt gondolkodunk, egymást inspiráljuk, a projekteket együtt visszük. Mivel én kaposvári születésű vagyok, annak idején én kerestem fel Szita Károly polgármestert azzal, hogy írjuk rá a világ zenei térképére Kaposvár városát. A polgármester nyitott, támogató volt, így évekig sikerrel vittük ezt a rendezvénysorozatot, a FAB szervezésében pedig épp két napja játszottunk ott, a Csiky Gergely Színházban.

Ahol egyébként felnőtt, hiszen a szülei a Csiky Gergely Színházban zenéltek, ön pedig minden este megnézte az éppen aktuális színdarabot. Soha nem vágyott arra, hogy színésznőként álljon a színpadra?

Katalin: Nagyon szerettem a színházat, az ottani csodálatos hangulatot. Némelyik darabot ötvenszer is láttam, de nem akartam színésznő lenni. A színpadot és a színházat azonban egész életemre megszerettem. Amikor a Kaposfest művészeti vezetését öt év után nem tudtam tovább vállalni, Batta András zenetörténész, a Magyar Zene Házának jelenlegi igazgatója megkeresett, és arra kért minket, folytassuk Budapesten, amit elkezdtünk. Az ő és Balog Zoltán támogatásával kezdtük el szervezni a FAB-ot. A háromnapos nyári fesztivál tíznaposra, majd egész évesre nőtte ki magát. Mondhatjuk azt is, hogy folyamatos rendezvénysorozat lett, hiszen járjuk az országot, a Kárpát-medencét, az alap- és középfokú zenei intézményekben adunk mesterkurzust, koncerteket, szakmai kerekasztal-beszélgetéseket, nyilvános főpróbákat kínálunk. A palettánkon ott vannak még a közvetlen hangvételű szalonkoncertek és a nagytermi utazóturnék is.

Nemzetközi, korosztályos hegedűversenyeket is szerveznek, most hétvégén volt a kisebbek regionális tehetségkutatójának első állomása Budapesten.

Barnabás: A kezdetektől központi szerepet kaptak a fesztivál életében a hegedűversenyek. 2017 óta szervezzük a Fehér Ilona Nemzetközi Hegedűversenyt húsz év alatti hegedűsöknek. A háromfordulós szakmai megméretésre évekkel előre fel kell készítenünk a magyar hegedűspalántákat, ez a szerepe a Halász Ferenc Országos Tehetségkutatónak és az országos mesterkurzusoknak is. Az itt szereplők (alig hatévesek is) majd egyharmada életében először játszott ilyen versenyen. Csillogó szemmel, boldogan jöttek le a színpadról, akkora élmény volt számukra, „minden versenyen el akarnak majd indulni”. Fontos, hogy összekapcsoljuk a diákokat a tanárokkal, a művészeket a közönséggel. A kaposvári fesztiválunknak köszönhetően unikális zenészcsaládok alakultak, az évek során házasságok köttettek, a tanítványokból közben anyák, apák lettek.

Katalin: Az idei nyári fesztiválon több mint negyven magyar és külföldi szólista játszik és tanít majd. Összekapaszkodtunk a szüleim által immáron huszonnégy éve működtetett zenei táborral. Általuk százötven magyar kisgyerek és pedagógus lesz ott a Bartók-konzervatóriumban, részt vesznek a Zeneakadémia koncertjein, hallgathatják a kurzusainkat, vagyis az egészen piciket is összehozzuk a külföldi művészekkel. A közös nyelvünk a kommunikációban a zene nyelve lesz. Tíz napon át intenzív műhelymunkában ismerkedünk, esténként pedig a mesterek és tanítványaik a legjobb cigányzene mellett költhetik el vacsorájukat. Ez a fesztivál százszázalékos lelki feltöltődést kínál a kötődést és hitet keresőknek. De addig is várjuk azokat, akik nyitottak például a Halász Ferenc Országos Tehetségkutatóra. Ott leszünk Győrött, Miskolcon, Szegeden, Kaposvárott, de Kolozsvárott is. Nagy tanítómesteremre, legendás tanáromra, Halász Ferencre emlékezünk, aki mindig azt mondta: „Hinni kell, hogy a gyerek ügyes!”

Barnabás: A fesztiválakadémia egyik vezérgondolata az oktatás, a másik a muzsikálás és a zenehallgatás öröme. A tavalyi esemény után valaki úgy jellemezte az eseményt: „olyan volt, mint egy jó osztálykirándulás”. Ez a hasonlat nagyon tetszett nekünk. A közösen, egy térben megélt katarzis örökre összeköti az embereket. Ezt szeretnénk megélni a lehető legtöbb emberrel.

Egyházi kötődésük is ismert.

Katalin: Én katolikus, Barnabás református családban nőtt fel. A négy gyerekünkből három katolikus, de Zsigát Balog Zoltán püspök keresztelte. Nekünk, zenészeknek óriási szerepünk lehet az egységben, hiszen a zene összehoz. Művészként nagyon fontos számunkra a hitünk. Mindaz, amit ötéves korunktól fogva gyakoroltunk a hangszeren, az a finommotorikus mozgás, amellyel meg tud szólalni egy hang, közvetít. Nekünk a szívünkkel, az érzéseinkkel például Bach gondolatait kell átadnunk. Nemrég Lisztet játszottunk a Hold utcai templomban: nem tehetjük ezt másként, csak hittel.

Barnabás: Én apai ágon vagyok református. Édesanyám híres katolikus cigányprímás családba született, úgyhogy nálunk is megvolt ez a kettősség. Édesanyám kevésbé gyakorolta a vallási örökségét, ezért egyházi ünnepekkor a református templomba mentünk el. A zene ugyanakkor vitt az evangélikus, a katolikus templomokba is. Mindegyikben játszottunk Bachot, aki evangélikus volt, és Isten mindig ott volt a műveiben, komponáláskor is leírta: „egyedül Istené a dicsőség”. A zenében érezzük meg először az égiek jelenlétét. A feltámadás ünnepén többször játszottuk már például Haydn Krisztus utolsó hét szava a keresztfán című remekművét. Nem tudunk nem imádkozni zenélés közben, akár tudatosan, akár tudat alatt. Hihetetlen csoda, ahogyan közel kerülünk Istenhez alkotás közben. Újra visszacsatolok a tanár–diák kapcsolathoz. Fontos, hogy ezt is átadja a tanár a diáknak, hogy a gyerekek nyissák ki a szívüket, lelküket Isten felé.

Említették, hogy gyülekezetekbe is szívesen viszik a kamarazenét.

Katalin: Nagy örömmel. Mindig is fontosnak éreztük, hogy lelki közösségekben is zenéljünk. Például amikor kitört az ukrán–orosz borzalom, Dmitrij Sosztakovics nyolcadik vonósnégyesét játszottuk el a fesztiválunk baráti körének szalonjában. A neves orosz zeneszerző a fasizmus áldozatainak emlékére, a diktatúra ellen komponálta ezt a fájdalmas művét. A húgomnak, Dórinak, akivel együtt zenélünk, ukrán–orosz származású brácsaművész a férje, aki könnyek között játszott, mert akkor vitték el az egyik huszonkét éves unokatestvérét a frontra. Akkor, ott, a zene hatására velünk sírt ötven ember.

Annak idején Vásáry Tamás nyilatkozta valahol, hogy amikor zongorázik, magáról is megfeledkezik, mert akkor ő maga a zene. A keresztyénségnek is van ilyen közös hangja.

Katalin: Ez pontosan így van. Ahogy Pilinszky írja: „menthetetlenül egyek vagyunk”. Az emberek egységet alkotnak, ha tetszik, ha nem. Mások fájdalma az én fájdalmam is. Ha ölik egymást, abba én is belehalok. Amit a református így gondol, a katolikus meg úgy, mi egy egységnek látjuk, mert a lényege az, hogy közös a hit, a hangok, a zene pedig a szavak nélküli nyelvünk.

Bejárták már az egész világot, neves zenészekkel léptek színpadra, Barnabás tanított a kölni zeneakadémián is. Nemzetközi sikereket értek el együtt is, mégis az az érzésem, hogy Magyarországot akarják zenei nagyhatalommá tenni.

Barnabás: Magyarország már zenei nagyhatalom, amire kötelességünk vigyázni, ehhez pedig az érte lángoló szeretetre, odafigyelésre, állandó gondozásra van szükség. A hazai művészeknek kötelességük átadni a tudásukat a következő generációnak és a közönségnek. A FAB koncertjeinek nagy része itthon zajlik. A kölni, a távol-keleti, az amerikai vagy dél-amerikai, a firenzei tapasztalatokat – legyen szó színpadi vagy tanítási élményekről – be tudom építeni a fesztiválszervezésbe. A FAB által szervezett nemzetközi versenyek összekapcsolódnak, az egyik vezet a másikba, a korosztályos megméretések határa pedig a csillagos ég. Ehhez nélkülözhetetlen a pedagógia megbecsülésének visszaszerzése, fejlesztése. Százötven évvel ezelőtt minden polgári lakásban volt zongora, de minimum pianínó. Bécsben százötven zongoragyár volt, Budapesten „csak” ötven. A másik fontos teendő alanyi jogon eljuttatni a hangszeroktatást a kisgyerekekhez. Lényegi lépést tehetnénk előre, ha heti rendszerességgel biztosíthatnánk az óvodásoknak hangszerismereti órákat, hogy megismerkedjenek például a hegedűvel, csellóval, furulyával, gitárral... A gyerekek ugyanis ebben a korban a legfogékonyabbak. Csodálatos lenne, ha pár éven belül a felső tagozatos általános iskolások közül mindenki ismerne már legalább egy hangszert. Ez újfajta gondolkodást igényel. Látjuk, amikor elvisszük az óvodákba a félórás gyermekkoncerteket: csillogó szemmel énekelnek, táncolnak, tapsolnak, élvezik az előadást, akkor is, ha Bartók egyik vonósnégyeséből játszunk egy-egy tételt. Többször a már egész szépen hegedülő, ötéves Olga lányunkkal, Bebi nevű csellista barátnőjével megy Kati édesanyja koncertet adni, amelynek végén megkérdezik: „Ki szeretne hangszeren játszani?” – és erre válaszként mindenki felteszi a kezét, mert nagy az érdeklődés, a vágy a gyerekekben.

Szeretném, ha beszélnénk a családról is. Katalin egyszer ezt nyilatkozta: „Szeretek szülni! Olyan, mint a színpad, átadhatjuk magunkat egy feljebb lévő hatalomnak.”

Katalin: A szülést valóban hasonlóképpen élem meg, mint a színpadi lét varázsát. A várandóságnak nagyon erős köze van a hithez. Hiszem, hogy azért kaptam a gyermekeimet, mert képes vagyok kihordani, megszülni és terelgetni őket. Az első szülés nem az elképzeléseim szerint alakult. Otthon szerettem volna világra hozni Hannát. Azonban másként lett: a magzatvíz négy héttel korábban elfolyt. Barnabás épp Angliában Vásáry Tamással turnézott. Írtam neki, hogy elindult a szülés, ő lemondta a sokadik koncertjét, és rohant haza. Hiába vágytam a lehető legtermészetesebb élményre, esélyem sem volt az ösztöneimre hallgatni. Az az orvos nem úgy gondolkodott, mint én; nem értette, hogy a szülést meg akarom élni a maga valójában, helyette sürgette, irányította. A baba a megszületéskor végül nem sírt fel, nem lélegzett, elvitték tőlem Pécsre, a koraszülött-intenzívosztályra. Én pedig aláírtam, hogy saját felelősségre elhagyom a kórházat, mert a gyerekemnek szüksége van rám. Életünkben nem imádkoztunk annyit, mint akkor. Azt hiszem, én ott és akkor váltam gyerekből felnőtté. Hála Istennek, Hanna mára 19 éves, csodálatos hölgy lett. Eperjes Károly 15 évesen felkérte Júlia szerepére Shakespeare drámájában, Budapesten, az operettszínházban Cecile a Veszedelmes viszonyokban, és a napokban mutatják be a Soproni Nemzeti Színházban a Chicagót, amelyben lányunk kapta meg Roxy szerepét. Több filmben is láthatta már a nagyközönség. A másik három gyermekemnél hagytak természetesen szülni, így Gáspárral, Olgával és Zsigmonddal átélhettem a legnagyobb csodát. Mindháromnál pontosan azt éreztem, amit a színpadon szoktam érezni. Teljesen átadtam magam az élménynek, annak, hogy rábízhatom magunkat Istenre. A kisbabáim, mintha érezték volna, hogy a koncertezés mellett nagy szükségünk van a pihenésre, mindig békésen aludtak, nagyon erős kötődésben éltünk. Ha kellett, a piramis tetején szoptattam őket, ha úgy alakult, az Andrássy úton vagy a koncertek szünetében, a kendőben ez észrevétlen volt mások számára. Még alig voltak tíznaposak, mi már próbáltunk, koncerteztünk, turnéztunk, velük együtt.

Együtt is szoktak zenélni a gyerekekkel?

Katalin: Hogyne!

Barnabás: Legutóbb tegnap játszottál Olgával.

Katalin: Igen, ő az ötéves. Olgával Bartók-duót játszottunk a Halász-versenyen. Nagy élmény volt. Gáspár fiunkkal tegnapelőtt Veszprémben játszottuk Vivaldi Négy évszakját. Ő a legzeneibb gyerek.

Barnabás nyilatkozta korábban, hogy „az életünkhöz mindig is hozzátartozott a küzdelem, a gyász és a veszteségélmények feldolgozása”.

Katalin: Hat magzatot veszítettünk el. Ezek hatalmas fájdalmak voltak, de a hit segített. Ezek a magzatok biztosan tanítani jöttek, hogy utána legyen még két csodánk, így lett mára négy varázslatos gyermekünk. Meg kellett élni a fájdalmat ahhoz, hogy megélhessük az örömöt. Korábban minden, amire vágytam, az ölembe hullott, és természetes volt számomra az élet nagylelkűsége. Ezek a vetélések döbbentettek rá, hogy vannak dolgok, amelyekért még jobban kell küzdenünk, és sokkal többet kell imádkoznunk is.

Barnabás: Az első gyermekünk megszületése után elvesztettem az édesanyámat, ami szintén mérföldkő volt az életünkben. Mondhatom, hogy ahhoz viszonyítom az életemet, mi volt a halála előtt és után. Mindig ott motoszkál bennem, hogy mit szólna ő ehhez, milyen jó lenne, ha megélné velünk a csodálatos dolgokat, amelyek nap mint nap adatnak az életünkben. Szerencsére a feleségem édesanyja, édesapja és nagymamája velünk van, utóbbi tizenkét dédunokának örül. A pécsi mama reggelente üti a labdát: teniszt, asszonytornát oktat. Itt van a pesti koncertjeinken, legközelebb egy soproni színházi premieren találkozunk vele. Reméljük, hogy az üknagymamaságot is megéri, mert Hanna születésekor az ő üknagymamája még élt.

Mondhatjuk úgy, hogy kerek a világ, minden siker megvolt. Mi jöhet még?

Katalin: Rengeteg feladatunk van. Arra vágyom, hogy visszaadjam mindazt, amit a tanáraimtól, a színpadi tapasztalataimból kaptam. Halász tanár úrtól, aki 12 évesen kiemelt Kaposvárról, és azt mondta, hogy jöjjek, tanuljak nála a budapesti Zeneakadémián, majd, amikor ő elhunyt, 16 évesen Fenyves tanár úrhoz kerültem Torontóba, és Perényi Esztertől az utolsó öt tanulóévem alatt is rengeteget kaptam, de mondhatnám Kocsis Zoltánt…

Barnabás: …vagy Vásáry Tamást, Kurtág Györgyöt, Rados Ferencet. Mindkettőnknek az a fontos, hogy mindazt, amit a mesterektől kaptunk, megőrizzük, érleljük és tovább tudjuk adni a közönségnek és a következő generációnak.