A presbiteri szolgálat kerülhet a fókuszba a lelkipásztori hivatás éve után, tudjuk meg Somogyi Péter lelkipásztortól, dunamelléki lelkészi főjegyzőtől. Úgy véli, a presbiterek példaértékű hozzáállása nagyban segítené a gyülekezetek továbblépését, kibontakozását. Isten mindig közösségben gondolkodik, sosem csupán egyénekben.
Milyen ma a református egyház helyzetképe?
A kérdés összetett, zajlik a pontos adatok gyűjtése. Ezerkétszázhetven fölötti gyülekezetet számolunk a református egyházban, ezek mérete nagyban különbözik egymástól. Megesik, hogy már lelkipásztor sincs a közösségben, szórványterületként gondozzák azt, máshol akár tíz fölötti is lehet a számuk. Átlagosan tizenkét presbiter van gyülekezetenként, a legkisebbekben hat, a nagyokban akár hatvan fölött is lehetnek, óriási a szórás. Nagyságrendjét tekintve tízezer fölötti a számuk.
Mi számít kis és nagy gyülekezetnek?
Viszonyítás kérdése. Bibliai értelemben a legkisebb gyülekezet két emberből áll, az már közösséget jelent. Nyilván ilyen gyülekezetünk nincs, ám szórványterületen valóban kevesen vannak. Az ezer főt meghaladó választói névjegyzékkel rendelkező egyházközséget a törvény is nagynak minősíti.
„...meg kell erősíteni, hogy ehhez a tisztséghez eltökéltség, elszántság, lelki érettség kell, és nem mondhatjuk, hogy ez mindenütt automatikusan teljesül”
Jelent-e problémát kis gyülekezetekben, hogy nincs elég presbiterjelölt?
Mindenképpen, és ez nem csak a kis közösségeinket érinti. Az emberek ezen a területen is megfontolják az elköteleződést. Az egyházközségek működéséhez természetszerűen és alapvetően hozzátartozik a presbitérium, viszont komoly kérdések támadnak azzal kapcsolatban, mennyire alkalmasan, elkötelezetten állnak szolgálatba. Becsülve őket meg kell erősíteni, hogy ehhez a tisztséghez eltökéltség, elszántság, lelki érettség kell, és nem mondhatjuk, hogy ez mindenütt automatikusan teljesül.
Hogyan állnak a gyülekezeti tagok a választáshoz?
Ez attól függ, mennyire élő a közösség. Némely gyülekezetek bevonják a tagjaikat a választásba, kikérik a véleményüket, imádkozva keresik és jelölik szolgatársukat. Másutt csupán a lelkipásztor és a meglévő presbitérium jár el az ügyben. Valahol tudatosan készítik a híveket a szavazásra, máshol kevésbé.
Mi segíthet dönteni a jelöltek közül?
Az, ha az emberek látják, mire választanak elöljárót, és ismerik annak bibliai kritériumait. Sokféle elképzelés él a fejekben a titulusról. A torz képzeteket érdemes tanítással, képzéssel, felkészítéssel helyre tenni, hogy tiszta legyen, mire való a tisztség, és hogyan érdemes keresni hozzá olyan személyt, aki ezt be tudja tölteni.
XVIII. FEJEZET 22. PONT RÉSZLETEI: „Jeromos is hasonló dolgokról számol be a Titushoz írott levél magyarázatában, ezt mondván: »Mielőtt az ördög ösztönzésére versengések támadtak a hitben, a presbiterek közös tanácsa által kormányozták a gyülekezeteket...« Jeromos […] hozzáteszi: »Amiképpen a presbiterek tudják, hogy ők az egyház szokásai következtében vannak alávetve annak, aki föléjük van rendelve, úgy a püspököknek is tudniuk kell, hogy ők inkább szokásból, mint az Úr rendelésének igazsága szerint állanak felette a presbitereknek és velük együtt kell az egyházat kormányozniuk.«”
Az egyházi rendben általában is a kettős elnökség elve érvényesül: a vezetőséget egy lelkész és egy presbiter alkotja. Mit biztosítanak ezzel?
A lelki feladatok, illetve azok mentén az anyagi és egyéb teendők sáfársága közös teherhordozásban valósul meg. A két szerepkör kiegészíti egymást, hiszen egyes területeken a lelkipásztor teológiai képesítése, képzettsége és lelkisége határozza meg a döntést, viszont máshol a polgári hivatású és képzettségű emberek szakértelme és rálátása segít. Holland református gyülekezetekben a presbiterek két ciklusnál nem vállalhatnak többet. Mivel ez komoly, összetett, sok időt, erőt, energiát igénylő feladatot jelent a civil hivatása, családfenntartó kötelessége mellett, nem tartják elvárhatónak, hogy kettőnél több ciklust vigyen. Nálunk ez sem kulturálisan, sem történelmileg nem így alakult. Van, aki nagyobb részt vállal az elöljárói feladatokból, és akad, aki csak érintőlegeset. Ebben is bölcsen kell mérlegelni, nem lehet ugyanazt elvárni a nyugdíjastól, mint az aktív korban lévő, három-négy-öt gyermekes családfőtől. Néha beleszorulunk kaptafákba, és azt mondjuk: ha valaki presbiter, annak ennyi szolgálatot kell végeznie. Bevallom, harminckét év alatt nekem is volt ilyen gondolatom, de beláttam, hogy az egyik presbiter a lehetőségei, adottságai mentén a lehető legtöbbet megtette, viszont nem tudott annyit, mint a szolgatársa, aki más áldozathozatallal több feladatot vállalt. A sztenderdek felállításában veszélyek rejlenek.
A tisztség bibliai kritériumaitól mennyire tér el az egyház, és mi okból? Például Titusznak Pál azt írja, legyen egyfeleségű férfi.
A női presbiterségnek nincs általános megítélése. Akad gyülekezet, ahol belső meggyőződés, hogy a jelölt nem lehet nő. Máshol végezhetnek kiegészítő szolgálatot. A kérdés megválaszolásánál a Biblia értelmezése, a Biblia lelkületének a keresése alapvető. Egy adott korszak adott közegében máshova esnek a hangsúlyok. Hogy lehetséges-e a női presbiterség vagy nem, erről sokféle diskurzus, vita, egyet nem értés van. Sok kérdést vet föl a téma, viszont nézzük meg, miért jelölnek a gyülekezetek nőt a tisztségre. Nem elsősorban és döntően azért, mert biblikus érvvel támasztanák alá, világosan az vezetné őket, hanem egyrészt azért, mert nincs elég alkalmas férfi. Ez a kézzelfogható realitás. Másrészt érzékelik, hogy a nő az odaadását, szolgálókészségét, de még bizonyos értelemben a felelősségérzetét tekintve is sokszor messze a férfi előtt jár. Késztessen ez mindenkit mély elgondolkodásra! Hosszan fejtegethetném, mennyi mindenben térünk el a biblikus meggyőződéstől, mégis kegyelemből Isten még mindig tartja egyházát, amely még mindig arra való, hogy elvégezze az ő munkáját. Érdemes megújulni, visszatérni a Szentírás alapjaira. Ez mindenben igaz. Mindenütt sokkal inkább szükséges igazodnunk az Ige kijelentéseihez. De hogy megszólaljon-e a gyülekezetben egy nő vagy ne, e dilemma megítélésének vannak kortörténeti és teológiai szempontjai, amelyeket ma különbözőképpen értelmeznek a református közösségek. Van olyan gyülekezet, amely nem fogad el női jelöltet, máshol úgy vélekednek: „Krisztusban nincs nő és nincs férfi, milyen alapon különböztetjük meg őket? Ha valaki elkötelezett Jézus Krisztus mellett, miért ne lehetne női presbiter?” A másik közösség meggyőződésből döntően férfiakat választ, de fontosnak véli a női képviseletet is. Amikor Jézus virágvasárnap bevonul Jeruzsálembe, az emberek elkezdik dicsőíteni, amiért a farizeusok felháborodnak: „Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat! De ő így válaszolt: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” Amikor némelyek csendben vannak, bár szólniuk kellene, vagy nem állnak szolgálatba, akkor Isten másokat tesz a helyükre, ő végbeviszi a munkáját. Teológiai tanárom hívta fel a figyelmemet arra, hogy az egyház legnehezebb helyzetében, a kereszt tövében csupán egy férfi van jelen, a többiek nők, a Biblia nevesíti is őket. Ez engem elgondolkodtat.
„...sok múlik a lelkipásztoron, tőle várható el az egészséges, tiszta tanítás, az evangélium, a nyáj pásztorolása és gondozása, de ha mindent egyedül kell vinnie, az elhordozhatatlan terhet ró rá, amely alatt ő maga is roskadozni fog, és a közösség is”
Kálvin nemcsak az egyházat, de az egyházi rendet is megreformálta. Ön milyennek képzeli el a példaértékű presbitériumot?
A kérdés magában foglalja a választ. Akkor jó az elöljáró, ha az példaadóan jár elöl hozzáállásában, teherhordozásában, felelősségében. Figyeli, gondozza, kíséri a gyülekezetet, részese az ott zajló történéseknek. Elöljáróként az egész nyájért vállal felelősséget, hogy a gyülekezet jólléte biztosított legyen. Odafigyel a részletekre, a csoportokra, a legkisebbekre, az elesettekre. Erre a példaértékű hozzáállásra lenne szükség, nagyban segítené a gyülekezetek továbblépését, kibontakozását. A régi képlet szerint a lelkipásztor életére a német fogalom jellemző: Ein-Mann-System, vagyis az egyemberes szisztéma, őrajta múlik minden. Ez a beszorító és sajnos sokszor fojtogató valóság. Valóban sok múlik a lelkipásztoron, tőle várható el az egészséges, tiszta tanítás, az evangélium, a nyáj pásztorolása és gondozása, de ha mindent egyedül kell vinnie, az elhordozhatatlan terhet ró rá, amely alatt ő maga is roskadozni fog, és a közösség is. Amikor Jézus megsokasította a két halat és az öt kenyeret, amellyel megvendégelték az ötezer férfit, nőt és gyermeket, az ételt a tanítványok osztották ki. A forrás maga Jézus. De mindazt, amit Jézusból és általa kapunk, már nekünk közösen kell továbbadnunk másoknak.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!