A hiteles református – szabad gondolkodó

Mi, reformátusok mennyire merünk önállóan gondolkodni?

A kérdés inkább az: mit tekintünk önálló gondolkodásnak? Egy diktatúrában – bármilyen jellegű legyen is – egy eltérő gondolat megfogalmazása már önálló gondolkodásnak minősül. Számomra az önálló gondolkodás ott kezdődik, amikor hajlandó vagyok kritikusan átgondolni azokat a kérdéseket, amelyek meghatározzák az életet, a társadalmat, adott esetben az egyházamat vagy a gyülekezetemet. Ha ez a kritikus gondolkodás elvész, akkor a reformáció lényege vész el. Zwinglinek tulajdonítják a mondatot: „Tegyetek az Isten szerelméért valami bátrat!” Kontextustól függően ez sok mindent jelenthet, akár azt is, hogy egy kényes etikai kérdésről világosan beszélünk egy olyan környezetben, ahol nem szívesen hallanának róla. Az ’56-os magyarok is Isten szerelméért tettek valami bátrat, mikor felálltak és azt mondták: Eddig és ne tovább!

Mennyire szabad szó szerint értelmeznünk a Szentírást?

Veszélyes kérdés. A kreacionisták például a Szentírásban leírt teremtéstörténet hét napját szó szerint veszik. Így is lehet, ebben az összefüggésben viszont átsiklunk a lényegen. A teremtéstörténet azért szerepel a Biblia elején – nyilván másképp is értelmezhetjük –, mivel egyértelmű hitvallást fogalmaz meg: van egy teremtő Isten, aki megalkotta a világot. De sorolhatnám a példákat arra, hogyan vezet a szó szerinti értelmezés sz abszurditásig.

Ön Karl Barth-kutató. Mi újat hozott a XX. századi reformer teológus a reformáció korához képest?

Az ősgyülekezet az evangéliumot mint egy folytatásos regényt olvasta. Az egyes történeteket, példázatokat a Biblia egészének kontextusában értelmezték. Az idő múlásával viszont ehhez egyre több értelmezési keret társult: a katolikus egyház hagyománya, majd a protestáns egyházakban a különböző filozófiai, szociológiai és egyéb szűrők kezdtek terek kapni. Barth ezeket a szűrőket tette félre, és tért vissza a reformátorok hagyományához, miszerint az Írás önmagát magyarázza, de ezt kiegészítette a saját történelmi-kulturális hátterünk figyelembevételével. Barth Szentírás-értelmezése a korabeli embert szólítja meg.

Hogyan?

Barth azt mutatta meg, hogyan jutok el az elvont bibliai szövegtől egy egyértelmű erkölcsi állásfoglalásig. Hangsúlyozta, hogy a teológia nem statikus tudomány. A teológia mindig dinamikus, és annak is kell maradnia. Csak akkor válik Isten Igéje a számomra élővé, átformáló erővé, ha abból a pontból, hogy együtt gondolkodom a szöveggel, – az igeszakaszt abban a kontextusban értelmezem, amiben elhangzott – eljutok oda, hogy átgondolom annak a jelenkori üzenetét, és végül a harmadik lépésben magam is önállóan gondolkodom a kérdésről, amelyet a bibliai szöveg felvetett. Bármely szöveg, ha jól van megírva, hatással van rám. Ha a Szentírást egy távoli, csak misztikus magasságokban létező szövegként kezelem, nem fog megszólítani, esetleg csak homályos érzés szintjén. Ellenben, ha végigjárom ezt a háromlépcsős utat, egy olyan hangteret teremtek, amelyben a Szentírás örök üzenete a saját élethelyzetemben szólíthat meg – magyarázza Barth.

Említette, hogy a teológia nem stagnál. Az ember a vallástól társadalmilag pont az állandóságot várja. Hogyan bízhatunk Isten vezetésében, ha harminc évvel ezelőtt még bizonyos dolgokra azt mondták, bűn, ma pedig ezeket már másként ítéljük meg?

A vallástól mint szociológiai kategóriától várhatok állandóságot, de nem feltétlenül kapom meg tőle. A protestantizmus – és különösen annak a református és az evangélikus ága – kellemetlen vallás. Abban az értelemben, hogy az embert odaállítja az Úristen elé. Ezt ne úgy képzeljük el, hogy mindenfajta jócselekedet mankókkal megtámogatva, majd odatámolygok elé, hanem önmagamat kell odaküzdenem, hogy az egyetlen közbenjáróban, Jézus Krisztusban bízva azt mondhassam: Itt vagyok, Uram! Nem az ember, hanem Isten az állandó. Isten, aki van. A bemutatkozását Mózesnek így is fordíthatjuk: „Leszek, aki leszek. Én vagyok az, aki leszek.” A különböző élethelyzetekben megnyilatkozó Isten fenntartja önmagának a szabadságot, hogy más-más formában jelenjen meg nekünk. Ez Isten létének a szabadsága. Az, hogy hogyan tapasztalom meg Istent, változik; az, hogy hogyan mutatkozik meg a számomra, változik – de Isten változatlan, és a Szentírás is üzenete és lényege szerint változatlan, még akkor is, ha különböző élethelyzetekben, különböző üzenetek emelkednek ki a szövegkorpuszból. Ettől válik érdekessé, és ezért érdemes a XXI. században is olvasni.

Mik befolyásolják, hogy mit értünk meg Istentől kapott üzenetként bibliaolvasás közben?

Inkább az a lényeges, hogy amit megértek, az hitelesen épüljön be az életembe. Különböző szociológiai, pedagógiai, pszichológiai kategóriák segítségével leírható, hogy miért éppen úgy gondolkodom a Szentírásról, ahogy. De az az igazán lényeges, hogy amikor elolvastam a bibliai szöveget, és gondolkodtam is róla, akkor azzal csukom be a Szentírást, hogy az mondott nekem valamit. A hermeneutikában, az írásmagyarázat tudományában keveset foglalkoznak az érzelmekkel, pedig sok minden ezen a szinten dől el. Nem elég, ha csupán intellektuálisan érint meg a szöveg, hanem az érzelmi szintemig is el kell jutnia. Ezért amikor Bibliát olvasok, ne csak a fejemmel, de a szívemmel is gondolkodjak.

Mindig meg kell tudni fogalmaznunk a személyes üzenetünket?

Nem mindig kell hangzatos formába önteni. Gyanakvó vagyok a szépen megfogalmazott bizonyságtételekkel, miközben nem vonom kétségbe a bizonyságtevők keresztyén hitének komolyságát. De a mélyből feltörő hitünk óhatatlanul hordozza életutunk töréseit. Ha ezt egy jól takaró keresztyén szöveggel próbálom elfedni – akár bizonyságtételen belül is –, akkor pontosan az önálló gondolataim megfogalmazása marad el, hogy mit jelentenek számomra az életem történései. Nem mindig tudjuk egyértelműen megfogalmazni a Szentírás üzenetét. A lelkigondozásnak is van olyan mozzanata, amikor nem tehetünk mást, minthogy a másik ember mellé állunk, és vele együtt hordozzuk a kimondhatatlant.

„Jól takaró keresztyén szöveg...” Tudna példát mondani?

Ha egy ember azt mondja, hogy az életében soha nem voltak törések, minden úgy volt jó, ahogy volt, és a fájó érzéseit az Igék egymás mellé sorolásával fedi le, akkor önmagának se mond igazat. Instrumentalizálja az Írást. Persze utólag visszatekintve egy életútra láthatom, Isten hol és hogyan munkálkodott benne, de ez nem azt jelenti, hogy megspórolhatom a személyes töréseimet. Utólag a saját életutamban is mondhatom, hogy a döntéshelyzeteimben Isten alakította az eseményeket, de ez nem azt jelenti, hogy nem fájt, amikor egy egyetemi karriert hagytam hátra; nem fájt, amikor egy kultúrát, egy nyelvet magam mögött hagyva váltottam. Ha ezt kihagynám – megtehetném, hiszen számos Igét kaptam az Úrtól –, nem lennék őszinte se hozzá, se önmagamhoz. A japán kultúrában az értékes teásbögréket, ha összetörnek, összeragasztják, és a repedések vonalát arannyal festik be. Bátorság kell ahhoz, hogy vállaljuk: a töréseinkkel együtt vezetett az Úr.

Mire hagyatkozzon az ember egy-egy olyan beszélgetés során, amikor a teológiai tudása nem egészen egyezik a saját véleményével?

Semmi olyat ne mondjunk, amit nem gondolunk komolyan! Különösen igaz ez a mély lelki beszélgetésekre. A legnagyobb hiba, ha csak azért mondok valamit, mert úgy gondolom, az az egyház hivatalos álláspontja. A Magyar Református Egyház is azt tanítja, hogy azért kaptunk Istentől értelmet, hogy használjuk azt. Ha egy beszélgetésben csupán szépen megfogalmazott teológiai álláspontot akarok közvetíteni, és nem érdekel, mit mond a velem szemben ülő, akkor a kommunikáció alapvető szabályát nem értettem meg: az üzenet csak akkor üzenet, ha a másik ember számára fontossá válik. Nem kell mindig Igéket sorakoztatnunk egymás mögé ahhoz, hogy a keresztyén vallomásunk hiteles legyen. Annak idején a diákjaimat arra kértem, dobjanak fel egy állítást, amelyet először igazolok, majd megcáfolok a Bibliára hivatkozva. A Szentírás annyira sokoldalú és sokrétű üzenetet hordoz, hogy mindenre találok igazolást, ha kiragadom a kontextusából….

Többet ér az önazonosság a teológiai dogmák tisztaságához képest?

A teológiai dogmák tisztaságának kérdésétől már csak egy lépés az inkvizíció. A református egyház már túl van ezen. Abban a pillanatban, amikor Kálvin, Zwingli és a magyar reformátorok kiálltak, mondván, „a lelkiismeretem nem engedi, hogy mást mondjak, mint amit megértettem Isten Igéjéből”, példát adtak arra, hogy mindaz, amit megértek, először a saját személyiségem szűrőjén megy át. Ha ez a szűrő nagyobb lyukakból áll, több minden fér át rajta, ha pedig finomabb szövésű, akkor más formában jut át rajta az üzenet. Az üzenetnek tehát rajtam keresztül kell megérkeznie. Olyan nincs, hogy elvont üzenet, mert mindig egy adott helyzetben, adott személyhez és egy adott egzisztencia keretei között szólal meg.

Említette az érzéseket. A lelkipásztorok a szószékről többnyire az értelmünket célozzák meg, nem pedig a szívünket.

Bár többször céloznák meg az értelmünket, mint ahányszor valóban teszik! A református hit lényegi eleme, hogy az értelmünket szólítja meg. Ahhoz, hogy a hitünk életet alakító érzelmi döntéssé váljon, előbb biztos ismeretre van szükségünk. A Heidelbergi Káté definíciója szerint is az igaz hit először biztos ismeret, amelyből a szívbéli bizodalom következik. Csak sajnos az ember sokszor megáll a biztos ismeretnél. Ha e kettő közül bármelyik elmarad, az élő Isten kerül ki a hitrendszerünkből. A hétköznapokban is ha csak szakmailag tisztelek egy embert, attól még nem alakul ki közöttünk érzelmi kapcsolat. Az egyháztörténelem során olykor a racionalizmus, máskor az érzelmek és az individualitás került előtérbe. A reformációnak az volt a legnagyobb vívmánya, hogy ezt a kettőt egymás mellé állítva kijelentette: együtt adják az igaz hitet. Ennél szebben nem is lehetne megfogalmazni a lényegét.