A világ leghíresebb színpadain tapsolnak neki, de még menedzsere sincs, mert úgy véli, hogy a hitelesség adja meg a leginkább az ember imázsát. Szűcs Máté brácsaművész nem tartja magát zseninek, „senki vagyok, aki úgy döntött, hogy képes mindent elérni” – fogalmaz. Interjú egy kiteljesedett és boldog emberrel, aki folyamatosan ügyel arra, hogy ne legyen túl könnyű és kényelmes az élete.
A világ legjobb brácsásai között tartják számon. Mi kellett ahhoz, hogy erre a mesteri szintre elérjen?
A célok eléréséhez elsősorban kitartásra van szükség, folyamatosan gyakorolni azonban csak akkor lehet, ha az ember tiszta szívéből szereti és tiszteli, amit csinál. Azokra a keresztyén értékekre van szükség, amelyekről a Biblia is beszél, ezek híján nem lehet hosszú távon magas szinten zenélni. Előbb-utóbb kilóg a lóláb, ha valaki csak karrierista, a pénz és a hírnév hajtja. Az igazi zenészek azért muzsikálnak, hogy boldoggá tegyék az embereket, mindeközben maguk is boldoggá és egészségessé válnak, hiszen a zene a legnagyobb gyógyító erő. Játék közben azt érzem, hogy együtt rezgek a világegyetemmel, a brácsázás után pedig sokkal jobb a közérzetem.
Amikor megnéztem az egyik koncertjét, láttam az örömöt az arcán, de azt is, hogy ez nehéz feladat.
A zenélés összetett tudomány, és rengeteg előkészületet igényel. Zenélés közben a szívünket, a lelkünket és a testünket is úgy kell terelgetni, hogy az aktuális zenedarabban közreműködjenek. A doktori disszertációmat ezeknek a rendszereknek az összehangolásáról írtam. Kevés zenész beszél arról, hogyan vesszük a levegőt, miközben játszunk, én pedig találtam egy rendszert, amellyel pontosan le tudom fedni az összes mozdulatot. Szimmetriában kell lennünk a test középpontjával. Olyan ez, mint a kínai harcművészet, a kung-fu brácsára optimalizált változata.
Mi van a brácsában, ami másban nincs?
Emberi hang, lélek, számtalan mély hangszín, amelyet hiába kerestem a hegedűben. A brácsában minden benne van, ami számomra értékes.
„A születésemkor eldőlt, hogy zenész lesz belőlem”
Emlékszik a pillanatra, amikor először fogott brácsát a kezébe?
Sohasem felejtem el az érzést: kellemes, könnyű és otthonos volt. Középiskolás koromban, amikor második hangszert kellett választanom, azt vettem észre, hogy ugyanazokat a darabokat sokkal könnyebben játszom el brácsán, mint hegedűn. Ez ritkaságnak számít, hiszen a brácsán elvileg nehezebb játszani.
A szülei is zenészek voltak. Már a születésekor eldőlt, hogy zenész lesz?
Édesanyám operaénekesnő volt, az énektanszéket vezette a Debreceni Zeneművészeti Főiskolán, fontos szerepet töltött be a város zenei életében. Édesapám zeneszerző volt, sajnos már hat éve nincs közöttünk. Amikor megszülettem, megnézte a kezeimet: hosszú, vékony ujjaim voltak, így már a születésemkor eldőlt, hogy zenész lesz belőlem. Kisgyerekként nem volt ínyemre a gyakorlás, nagyjából tizenkét éves lehettem, amikor már nem kellett odaláncolni a hangszerhez. Nem kell a szülőknek megijedni, ha egy hatéves gyerek nem akar gyakorolni.
Ezt értem, de ön már tizenegy éves korától koncertezett, versenyeket nyert.
Ebben a családi hátteremnek volt kiemelkedő szerepe. Édesanyám várandósan is énekelte az operákat és az áriákat, tehát már magzatként is hallhattam ezeket. Amikor karon ülő kisgyerek voltam, velem gyakorolt, miközben a zongoránál tanulta a szerepeit. Szó szerint az anyatejjel szívtam magamba a zenét.
Szűcs Máté brácsaművész
„Kivételes hangkultúrájával, hangszerének kiváló uralásával, illetve intelligenciával és a játék örömével veti magát bele a zenekari hangzásba, amelynek szintjét kiemelkedő művészi és technikai képességeivel ötvözi” – tartja róla Knut Weber, a Berlini Filharmonikusok zenekari elöljárója. 2011-től hét éven át a Berlini Filharmonikusok első szólóbrácsása volt, előtte a Flamand Királyi Filharmonikusok Zenekarában és több más helyen zenélt. Koncertjein rendszeresen játszik világhírű szólistákkal. Világszerte tart mesterkurzusokat, négy éve a genfi Zeneakadémia brácsaprofesszora, valamint a Pécsi Tudományegyetem brácsatanára. 2020-ban doktori címet szerzett, és ma már a Zeneakadémia kamarazene tanszékének látogató professzora is.
Milyen zenét hallgattak otthon?
A zene csúcsát, az operát. A zenetudósok szerint az opera azért csúcs, mert egyszerre működik benne a zene, a tánc, a balett, a koreográfia, a korhű ruhák, a színészet, és ez a kultúrakavalkád egyetlen nagy közös élményt ad. Az egész produkciónak a lelke a zene, minden egyes hangnak és ritmusnak jelentése van, olyan, mint a költészet, akár verset is írhatnánk rá. A művészi alkotás lényege, hogy dekódoljuk a mögötte meghúzódó érzelmi és lelki folyamatokat is, próbáljuk megfejteni, hogy mit akart a zeneszerző kifejezni. Ha nincs a zenének lelki mondanivalója, megette a fene az egészet.
Több külföldi zeneakadémia tanára: meg tudja mondani előre, hogy kiből lesz nagy zenész?
Mindenkiből lehet zenész, inkább csak azokból nem lesz, akikre rákényszerítették a zenélést, vagy maguk sem tudják, hogy miért vannak ott. Tanárként leginkább az utat mutatom, technikákat adok, és megtanítom, merre kell menni ahhoz, hogy fejlődjék a tanítvány. Az már a hallgató felelőssége, hogy partnerré válik-e, megbízik-e bennem. Ha a tanítvány kitartó, elkötelezett, szereti, amit csinál, megvan benne az akarat, az alázat, akár gyengék is lehetnek a képességei, húsz év alatt többre viszi, mint azok a tehetséges emberek, akiknek szinte minden azonnal megy, viszont nincs semmi súlya és értéke számukra a munkának. Sok embert láttam, aki eltékozolta, elitta a tehetségét, vagy túl későn kezdte a gyakorlást, mert azt gondolta, hogy egy nap is elég rá, de ennek rendszerint nem volt jó vége. A szorgalom és a kitartás az alapja mindennek, a tehetség csak hab a tortán.
Ha az ember végigharcolja azt az utat, amelyet az évtizedek munkája jelent, az végül megtérül – vallja Szűcs Máté
Azt mondja, hogy tehetség nélkül is jó zenész lehet valakiből?
A világnagysághoz, a szólista karrierhez különleges tehetség kell. Egy átlagos zenei pályafutást azonban bárki befuthat, akinek öt ujja van, és beleteszi a szükséges munkát. Nemcsak munka, hanem bátorság is kell ahhoz, hogy valaki elérjen a csúcsra.
Úgy tudom, hogy már egészen fiatalon külföldre ment, hogy tanulhasson.
Nem a saját akaratomból mentem, hanem édesanyám kérte, hogy éljek a lehetőséggel, és én hallgattam rá. Nem a saját fejem után mentem tinédzserként, hanem jó fiú voltam.
Érdemes volt jó fiúnak lenni?
Érdemes, mert ha az ember végigharcolja azt a hosszú, nehéz utat, amelyet az évtizedek munkája jelent, az végül megtérül. Most negyvennégy éves vagyok, és nagyszerű életet élek. Nincsenek anyagi gondjaim, én osztom be az időmet. Csodálatos családom van: feleségem, kisfiam. Nem keserű az életem, mert sok nehézség árán és rengeteg munkával elértem a boldogságot. Semmit nem kínáltak aranytálcán, ez nem alám tolt élet, hiszen csak attól lehet boldog az ember, ha saját magának harcolja ki, amije van, a hibáiból tanulva, a kitartásával, a szorgalmával. Azért is tudok tanítani, mert végigjártam azt az utat, amelyen most a növendékeim járnak. Hitelesen tudom őket segíteni és bátorítani, mert nem zseni vagyok, akinek az ölébe hullott minden, hanem senki vagyok, aki úgy döntött, hogy képes mindent elérni.
Elárulja, hogyan küzdött meg a nehézségekkel?
Borzasztóan nehéz volt, amikor tizennyolc évesen külföldre kerültem, hátrahagyva mindent, amit addig ismertem, kiszakadtam a családomból, távol voltam a barátaimtól. Nem voltam képes egy olyan levest megfőzni, amelynek legalább hasonló íze lett volna, mint az otthoninak. Minden új volt: a szagok, az ízek, a fények. Brüsszelben úgy éreztem magam, mintha elmentem volna a Föld nevű bolygóról és mindent újra kellene tanulnom. Hiába beszélek több nyelven, az idegen nyelvekből kibontakozó kommunikáció más, de mások a viccek, még a mimika is. Egyedül éltem egy bérlakásban édesanyám spórolt pénzén, amely két év után elfogyott, úgyhogy gyorsan kellett valamit kezdeni.
Mit kezdett?
Volt egy magyar származású tanárom, akinek minden tanácsát megfogadtam. Soha nem kérdeztem vissza, csak csináltam, amit mondott. Csodálatos, jólelkű ember volt, aki mélyről jött, ezért rengeteg empátia és segítőkészség volt benne. Sok zenész elkallódott, mert nem hallgatott rá.
„Azt szeretném, ha olyan szakember lennék, aki tud segíteni”
Honnan lehet tudni, hogy ki az a mester, akiben érdemes megbízni?
Amikor a mester elkezd tanítani, mintha valami csoda folytán megoldódnának azok a dolgok, amelyekre addig nem volt megoldás. Schiffer Ervin mondott valamit, és egy szempillantás alatt eltűnt a probléma. Meglátta a hiba forrását, és elmondta, hogyan kell változtatni. Amikor meghalt, több száz hálálkodó levél érkezett a temetése után a családjához, mert annyi ember életét befolyásolta jó irányba.
A lelki nehézségekkel hogyan küzdött meg?
Jézus-hívő vagyok. A hitem mindig segített a küzdelmekben. A legkedvesebb Igém Máté evangéliumából való: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.” Ez a megható Ige sokat segített, mert a nehéz helyzeteket lehetőségként éltem meg, amelyekben kiderülhet, hogy valójában milyen ember szeretnék lenni. Nekem soha nem volt fontos a drága hangszer, a márkás ruha, az extrákkal felszerelt autó. Az én erőmet éppen az adja, hogy ugyanolyan vagyok, mint azok az emberek és tanítványok, akiken próbálok segíteni.
A tanítást segítő foglalkozásként éli meg?
Azt szeretném, ha olyan szakember lennék, aki tud segíteni. Semminek nem örülök jobban, mint amikor a növendékeim jó állást kapnak vagy kiváló koncertet adnak. Örülök, ha átadhatok nekik olyan technikákat, mentalitást, amelybe bármikor kapaszkodhatnak. A kísérleti egér én magam voltam, csak azt a biztos receptet adom tovább, amelyet kipróbáltam.
Mi motiválja, hajtja évről évre?
Nem akarok nagy szavakat használni, de nekem Jézus Krisztus a példaképem, aki gyógyít és reményt ad egy reménytelen világban. Velem annyi csodát tett, olyan lehetetlen helyzetekből karolt fel, hogy nincs más dolgom, mint az Isten szeretetét képviselni mindenhol. Talán azért hívnak a világ minden tájára fellépni, mert ezt érzik rajtam, én sosem kilincseltem lehetőségekért.
Hívnak egy embert, aki mélyen hisz, mellesleg világszínvonalon brácsázik?
Én azért tudok jól brácsázni, mert Isten mindig mellettem állt. A brüsszeli években teljesen elvesztem volna Isten nélkül, mert gyakorlatilag kihúztak alólam mindent, ami addig biztonságot adott. Csak Isten maradt, és egy feladatom volt, hogy hallgassak rá, miközben láttam, hogy mások elbuknak a hasonlóan nehéz helyzetekben.
Mit tart a legnagyobb értéknek?
Bár volna lehetőségem rá, mégis óvom magam az elkényelmesedéstől. Szeretnék józan ember maradni, aki képes szolgálni, a családját óvni, a fiát nevelni és példát mutatni. Mindennap dolgozom azon, hogy egészséges lelkületű ember maradjak, ne korcsosuljak el és ne legyen túl könnyű az életem.
Kecskemét mellett, Városföldön él a családjával, de élhetne bárhol a világon. Mi hozta vissza Magyarországra két évtizednyi külföldi tartózkodás után?
Külföldön nagyon hiányzott a minőségi emberi kapcsolat, amelyet Magyarországon megismertem. Számomra a barátság azt jelenti, amit itthon jelent. Mérhetetlenül boldoggá tesz, ha érzem a lelki kapcsolatot valakivel, külföldön ezt nem tapasztaltam meg, hiába voltam kedves mindenkivel, azt éreztem, hogy ott minden felszínesebb. Nem akarok nyugativá válni, mert akkor pont azt veszíteném el, amihez ragaszkodom. Amikor felmondtam a Berlini Filharmonikusoknál, vállaltam, hogy itthon a tizedéből fogok élni, mint amit ott kerestem, de nem érdekelt, mert annyira sivárnak éreztem a közeget, ahol éltem.
Mi az életében a csúcs?
Számomra sosem a brácsázás volt a cél, a hangszer csak eszköz arra, hogy az emberek meghallják, ki van mögötte. A szakmámban mindent elértem, pedig sosem akartam valakivé válni. Nekem az a csúcs, ha minél igazabb ember lehetek.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!