Kilók, szénhidrát, testsúly, számolás – mindennapi mantrák egy láthatatlan börtön falai mögött. Kozák Jankát az anorexia nervosa nemcsak testi, hanem lelki fogságba is ejtette. Az evést bűnnek, a tükörből visszanéző csontokat győzelemnek hitte. A pszichiátriai osztályon nézett először szembe önmagával és pusztító betegségével. Jelenleg végzős pszichológushallgató a Károli Gáspár Református Egyetemen, mellette aktív református cserkész. A hosszú és küzdelmes gyógyulás útján apránként, de halad, és közben történetével erőt ad azoknak a sorstársainak, akik még csak a sötétben tapogatóznak.
Kozák Janka már gyerekként is szigorú szabályokat követett, hogy kontroll alatt tartsa az evését
Vannak börtönök, amelyeknek nincsenek rácsai, mégis fogva tartanak. Az anorexia is ilyen: csendes, alattomos, észrevétlenül lopakodik be a mindennapokba. Nem kell hozzá más, csak egy tükör, egy megjegyzés, vágy a kontrollra. Kozák Janka korán csúszott bele ebbe a láthatatlan rendszerbe, ahol a kalóriák lettek az új mértékegységek, a grammok az értékmutatók. Mire észrevette, már rég nem ő számolt – a számok irányították őt. Története kilencéves korában kezdődött, amikor felfigyelt barátnői filigrán alkatára. Táncra járt, ahol a törékeny, alacsony lányok számítottak sikeresnek, mivel őket emelték, ők voltak a látványos elemek középpontjában. Fogyókúrázni szeretett volna, de a szülei nem engedték. Amikor nyári táborba ment, ott kezdte el a szabályokhoz kötött evést. – Már akkor kialakítottam magamnak olyan szabályokat, hogy bármiből is ettem, legfeljebb tíz falatot engedélyeztem magamnak – meséli Janka. – Akkor még nem voltak konkrét fogyókúrás technikáim – teszi hozzá. Tizenkét évesen már voltak öngyilkos gondolatai, amiket a környezete nem vett komolyan, csak a motiválatlanságot látták benne. Janka azonban magában vívta a legnehezebb csatáit, miközben úgy érezte, senki sem érti meg igazán, min megy keresztül.
Az általános iskola utolsó éveiben tovább romlott az ételhez való viszonya. Egyre több diétát kipróbált, gyakran csak extrudált termékeket evett és répát rágcsált. Egy stresszes időszak következett életében, amikor osztályt ugrott, hogy bekerüljön álmai gimnáziumába. Osztályozó vizsgákat kellett tennie, amikre kevés ideje volt felkészülni. A megméretések miatti nyomást fogyókúrával tetézte, elkezdte szigorúan számolni a kalóriákat. A táplálkozási zavara kialakulásához nagyban hozzájárult az az influenszer is, aki egy közösségi oldalon a testsúlya mellett részletesen leírta a fogyási technikáját. Egy iskolai testsúlymérésen Jankát arcul csapta a valóság: akkor tudta meg, hány kiló valójában. Innentől kezdve minden vágya az lett, hogy elérje a tartalomgyártó által megosztott testsúlyt – és szigorúan követte a több százezres követőtáborral bíró példaképe tanácsait.
Mindig is vékony szeretett volna lenni, ezt bármi áron igyekezett elérni
Az étel, ami másnak öröm, számára bűntudat lett, és ami másnak egy szelet csokoládé, neki kényszeres kompenzálás: a bulimia lett a menekülési útja. Eleinte fel sem fogta, mit csinál, ösztönösen hánytatta magát. – Meg akartam szabadulni az ételtől, és így tudtam megtenni – vallja be. Az élete középpontjában a bevitt kalóriák számolása, az edzés és az önmarcangolás állt, ha többet evett a kelleténél. Már nem érdekelte semmi más, csak az, hogy a tükörből az nézzen vissza rá, akit elképzelt, és a mérleg is azt a számot mutassa, amit kitűzött célul. Aztán egyre kevesebbet és kevesebbet…
Edzés közben vette észre, hogy elfogyott az energiája, és a mindennapi feladatokat sem tudja már elvégezni. Először barátnőinek mesélt arról, hogy min megy keresztül, de ők nem tudtak megfelelően reagálni. – Az iskolában nem tanítják meg azt, hogy mik az evészavarok, mik a tünetek és hogyan lehetne segíteni – jegyzi meg Janka. Szülei, amikor megtudták, hogy evési nehézségekkel küzd, próbáltak segíteni, de ellenkező hatást értek el, ami csak további vitákhoz vezetett. Romló mentális és fizikai állapota miatt fél évig fekvőbetegként kezelték a debreceni gyermek- és ifjúságpszichiátriai osztályon, ahol szorongásos-depressziós zavart és anorexiát állapítottak meg nála, amely kevert bulimiával is társult.
Kozák Janka előtt egy áttörhetetlen fal volt, majd meglátta a fényt a repedéseken át
A terápia elején minden próbálkozás hiábavalónak tűnt: makacs volt, és a súlya sem gyarapodott. A pszichológusa és a kezelő orvosa azonban segítő kezet nyújtottak neki, és lassan, apró lépésekben elkezdett gyógyulni. Bár a változás nem egyik napról a másikra történt, a törődés és a szakmai támogatás repedéseket ütött az addig áthatolhatatlannak tűnő falakon. Minden perc, amit a kórházban töltött, örökre bevésődött az emlékezetébe. Arra a kérdésre, hogy ebből a betegségből lehet-e teljesen meggyógyulni, megrázza a fejét, majd hozzáteszi: lehet tünetmentesen élni, megtanulni uralkodni felette, visszaszerezni a kontrollt, de mindig ott lesz benne, csak már nem fogja legyűrni.
A gyógyulás útján minden nap mellette áll egy társ, aki az étkezéseit pozitív élménnyé teszi, elfogadja olyannak, amilyen, és biztosítja arról, hogy az étel, amit megeszik, nem árthat neki. Ma már rendszeresen visszajár a pszichiátriára, ahol a sorstársainak nyújt segítséget – így próbálja visszaadni azt a támogatást, amit neki is adtak a nehéz időkben.
A cserkészettel felnőttként, a bátyja révén ismerkedett meg. Egy olyan megtartó közösségre lelt bennük, amely manapság ritkaságszámba megy: társaságukban feltöltődik, és nemcsak elfogadásra, hanem hitbeli megerősítésre is talált. A cserkészetben a gyermekek testi, lelki, érzelmi és társas fejlődésére is nagy hangsúlyt fektetnek – ez számára kézenfekvő, hiszen pszichológiát tanul, így tudatosan támogatja őket. Volt már példa arra, hogy mentális betegséggel küzdő gyermek került a látókörükbe, a csapatuk ilyenkor különösen odafigyel, és igyekszik a lehető legtöbb támogatást adni neki.
Kozák Janka története sok evészavarral küzdő lánynak adott erőt a gyógyuláshoz
Kozák Janka története nemcsak a gyógyulásáról szól, hanem a lelkierejéről is, hogy minden nap újra és újra szembenéz a félelmeivel. Az út, amin elindult, rögös és fájdalmas volt, de ma már nemcsak önmagáért harcol, hanem másokért is. A pszichológia szakot azért is választotta, mert hisz abban, hogy ha csak egy hozzá hasonló fiatalon tud segíteni, akkor minden szenvedése értelmet nyer. Mert van, amikor egyetlen megértő tekintet vagy segítő szó is elég ahhoz, hogy valaki ne adja fel.