A kedves és a barátságos fogalmak jelentésükben közel állnak egymáshoz. Szabó-Keresztes Ági éppen ezeknek megfelelően viselkedik ismeretlenként kezdeményezett telefonbeszélgetésünkben. Azonnal megtudom, náluk éppen csempét raknak, és mostanában sokat foglalkoztatja a firtatott témakör mint az Isten egyik ajándéka.

Ahogy a telefonban, személyesen is közvetlen, nem fél mosolyogni, és udvariasságához nem társul hűvösség. A háromgyermekes édesanya megosztja, hogy diákként csupán azokkal barátkozott, akiket rokonszenvesnek talált. – Szoros barátságaim alakultak ki, viszont az egyetem után, már keresztyénként, az egyik legerősebb élményem a gyülekezetben, hogy olyan emberekkel is jól érzem magam, akiknek a társaságát korábban biztosan nem kerestem. Sőt, két mondatot sem beszélgettünk volna, nem is azonos az érdeklődési körünk (a lakberendezés, a művészet, a főzés), Krisztus azonban kimeríthetetlen téma, erős kötelék lehet.

A kánikulában az egyik gyerekszoba padlóján találtunk az interjúhoz megfelelő helyet, ahogy a barátnők szokták, egyetlen igényünk a kényelem és a kendőzetlenség. Ági a keresztyén és a világi barátság közötti legfontosabb különbségnek a közös imádkozást látja, amelyben lelkünk legmélyebb érzéseit, történéseit oszthatjuk meg. – Ha Istent ki kell hagynom a beszélgetésből, az olyan, mintha vissza kellene fognom önmagam. Missziós lelkületű emberként ez feszültséget okoz bennem, nehezen állom meg, hogy ne lépjem át az íratlan határt, amitől a másiknak viszont kényelmetlenné válna a társalgásunk. Felnőttként tértem meg, szeretem tudni, mi zajlik a világban, ezért számos nem keresztyén kapcsolatom van, azok között viszont kevés olyan, amelyikre azt mondanám – barátság. Nehéz megmondani, mit értek ezen, hiszen némely élethelyzetben szorosabbá válnak, azután ismét meglazulnak.

A gyermekkori kötődésre terelődik a szó. – Az az egyénen múlik, a saját általános iskolai, gimnáziumi, egyetemi pajtásaimmal távolról követjük egymás életét, viszont meghatározták a fiatalságomat. A mai énemre azonban leginkább azok hatottak az egyetemi évek alatt, akikkel a megtérésem előtt nem tartottam szorosabb kapcsolatot. Berlinben egy katolikus lánnyal együtt voltam cserediák. Figyeltem, mennyire kitartóan és hűségesen keresett keresztyén közösséget, hogyan vette egyre komolyabban a hitét, és a családja ellenében is bemerítkezett. Nem tudtam akkoriban, kik a baptisták, csupán annyit láttam: kockára teszi a fontos családi kötelékeit, vállalja a konfliktusokat, hogy a saját lelki útját kövesse Krisztusért. Folyamatos bizonyságtétel volt az élete, szavak nélkül mutatta meg Istent. Lelki előrelépést hozott számomra az esküvője, meghatározó része volt az istentisztelet, amelyben arról beszéltek, hogy az ifjú pár életében miképpen van jelen Krisztus. Dicsőítettünk a szabad ég alatt. Huszonéves keresőként, akinek a szíve már nyitott volt a keresztyénségre, mindez mély benyomást tett rám. Nem lakunk közel egymáshoz, viszont időnként találkozunk, és a mai napig meghatározó személy az életemben.

Keresztyén barátnői viselkedése, nőiességük megélése szavak nélkül hatottak rá a leginkább. – Harmincöt éves koromban vált markáns kérdéssé: ki vagyok nőként Istenben? Frusztrált, hogy nem vágytam csinosan öltözködni. Visszahúzott valami megfoghatatlan erő. A lelkem mélyén elakadtam. Versenyként éltem meg a megjelenést, pedig senki sem állt rajthoz rajtam kívül. Talán zavart, hogy a barátnőim összhangban voltak önmagukkal, nekem viszont nem sikerült. Sok fájdalom, gyermekkori rossz érzés tört fel emiatt… kiskoromban többször néztek fiúnak… – csordulnak le Ági arcán a könnyek, miközben minden gesztusából, mimikájából árad a nőiesség, belőlünk pedig az értetlenség.

Úgy véli, a barátságban minden szépítgetés nélkül megjelenhet a valós énünk, akár a rossz tulajdonságaink is, de tudnunk kell, hogy a barátunk keresztyénként kiigazíthat, és ezt fogadjuk el. – A minap hallottam egy beszélgetést: „Azért szeretlek, mert amikor rosszat tettem, mertél kritikát megfogalmazni. Elmondtad: mi lenne a jézusi út, pedig nem volt kellemes szembenézni vele.” Kérdés, van-e elég türelem, elfogadás, alázat a barátokban, hogy amikor megbántják egymást, akkor Istenhez forduljanak… – összegzi.

Az édesanya családjával sok helyütt élt, mielőtt letelepedett Móron. Feltört belőle a kérdés Istenhez, lesz-e itt barátnője, felnőttként, feleségként, háromgyermekes édesanyaként, a munkaerőpiacra visszatérő nőként. – Vágytam egy őszinte keresztyén női barátságra, a szívem mélyén szerettem volna, hogy ő előrébb járjon a hitben, korban, és időközönként találkozva közösen imádkozhassunk. Latolgattam, de nem tudtam elképzelni, hogyan teljesíthetné be Isten a kérésemet – eleveníti fel Ági. Az Úr két barátnővel is megajándékozta. Az egyik egy tíz évvel fiatalabb bajai édesanya, akit vendégházuk közösségimédia-jelenléte révén ismert meg, bontakozó internetes barátságukról lelkesen mesél.

Az idősebb generáció élettapasztalatai mindig is mély benyomást tettek rá, apró bölcsességmorzsáknak tekinti, amikor beszélgetés közben elhangzik: „ezen már mi is átestünk”, vagy amikor megosztják, miképpen élték meg a házasságukat, hogyan osztották be az idejüket, az energiájukat, a javaikat. A fiatal édesanya isteni csodának tekinti megismerkedését a nála csaknem húsz évvel idősebb asszonytestvérrel. Vendégházuk megnyitása előtt Áginak háztartásbeliként főként a gyermekek nevelése töltötte ki az idejét. A munka világába már vállalkozóként tért vissza. Mint mondja, hirtelen és nagy váltás volt. – Megviselt lelkileg, és ez testi betegségekben is kifejeződött. Ültem a vármegyeközpont kórházának a várójában, magam alatt voltam, amikor megszólított egy hatvan év körüli nő, beszélgetésbe elegyedtünk, gyanússá váltak a szavai: „Megviccelt bennünket az Úristen.” Rákérdeztem, keresztyén-e, mint kiderült, élő hitű evangélikus, és Móron él – meséli. Ágiék egy hónap múltán ismét összefutottak, majd a hölgy meghívta egy női bibliakörbe, azonnal elfogadta a meghívást. A közösség havonta gyűlik össze, Ági a legfiatalabb tagja. – Máig rácsodálkozom, hogy Isten pontosan azt adta meg, amire vágytam, bár nem is egy, hanem azonnal öt barátnőt kaptam a körben. Temperamentumunkban is különbözünk, de az első pillanattól Krisztusra ismertünk egymásban – tör fel belőle a lelkesedés.

A női-férfi barátság kérdését élethelyzettől függőnek látja: – Ahogy a lányokkal elmegyünk kávézni, kettesben diskurálni, úgy feleségként már nem tartom lehetségesnek. A családommal még mindig a fasori gyülekezet házasköréhez tartozunk, nemcsak az asszonyokkal, hanem a férjükkel is testvéri a kapcsolatunk, a többiek jelenlétében akár mélyebb témákat is megvitatunk, viszont nem kezdünk bensőségesebb beszélgetésbe kettesben.

Melyek azok a szavak, amelyeket sose mondjunk a barátunknak? – fordulunk Ágihoz. – Nem is a szavak számítanak, inkább az, hogy ne hamarkodjuk el a válaszainkat. Ha a barátunk megosztja velünk egy-egy problémáját, ne akarjuk azonnal megoldani, akár még reagálni se rá, hiszen talán csak ki akarja önteni a szívét. Olykor az a legnagyobb segítség, ha csendben ülünk, és meghallgatjuk a másikat. Érezzük, mire van szüksége – vélekedik. Hozzáteszi, azok az emberek állnak közel hozzá, akikkel beszélgetve érzi, kétoldalú a kíváncsiságuk. Ha mindig csak az egyik fél van középpontban – az nem barátság.

– Amikor mindenki megy, te akkor jössz – hangzott el a barátnőm, Virág szájából, aki édesapa nélkül nevelkedett. Mindketten éreztük, súlya van a mondatnak kettőnkre nézve, a barátságunk túlmutat az utóbbi évek eltávolodásán. Persze amilyen szépen hangzik a kijelentés, a mögötte húzódó, évekkel ezelőtti történet annál inkább volt véletlenszerű és egyben érthetetlen: szilveszterestéhez közeledtünk, amikor a kettőnk közül a dominánsabb, Virág kijelentette, egyedül akarja tölteni az ünnepet. Filmet néz! „Micsoda program!” – gondoltam, hiszen én ennél több fantáziát láttam az év végi-eleji, a kultúra által ránk kényszerített ünneplésben, voltak barátaink elegen a gyülekezetben, vagy ha nem más, kettőnk társasága. Már este kilenc körül járhatott az idő, amikor édesanyám arra bátorított, keressem fel Virágot, függetlenül attól, miként nyilatkozott: „Talán nem is úgy gondolta, ahogyan mondta.” Évek múltán derült rá fény, hogy inkább nem úgy érezte. Végül egy számítógépasztal mellett, székeken kuporogva töltöttük a szilveszter estéjét, nem sejtve, hogy Virág ezzel érzelmi mérföldkőhöz érkezett. Mi, nők, nem mindig azt mondjuk, amit érzünk, Isten gyakran mégis megválaszolja kimondatlan kéréseinket, éppen úgy, ahogyan vágyunk rá, olykor szülői ráhatással.

– A húszas éveimben nem hittem a fiú-lány barátságokban, de megismerkedtem Annával. Az ő értékeivel, világnézetével könnyen azonosultam, áradt belőle az életszeretet. Általa kerültem közelebbi ismeretségbe Sándorral, akivel gimnáziumi éveik óta szoros testvéri közösségben álltak. A hármas barátságokban korábban mindig azt éreztem, nem vagyok egyenrangú a többiekkel: „A másik biztosan szebb, jobb, okosabb, viccesebb. Egy ilyen háromszögből csak kilóghatok.” Egyre többet találkoztunk hármasban, mégsem tudtam elengedni azt a gondolatot, hogy Sándor csak Anna kedvéért tűr meg. Ő viszont megelégelte a viccelődő célzásaimat, és megbeszéltük, hogy meghatározó, közeli szereplője vagyok az életének, miközben mindhárman egyenjogúak vagyunk a kapcsolatban. Megharcolták velem, türelmesen kivárták, amíg elfogadtam, hogy valótlan az aggodalmam. Mindketten Isten gyermekei. Külön-külön is töltünk minőségi időt egymással. Közöttünk nincs romantika, csupán mélységesen őszinte, testvéri szeretet. Soha nem merült fel a szerelem kérdése, beszélgetéseink által különben is tisztán látjuk, mennyire különböző erről a véleményünk.

– Tizennyolc éves koromtól foglalkoztat az élet értelmének a kérdése. Miért vagyok ezen a földön? Hogyan fogom leélni az életemet? Esztivel az egyetemen hamar jó barátságot kötöttünk. Ateistaként mélyen megérintette, ahogyan Istent kerestem. Ültünk a könyvtárban, olvastunk, és mindig elpanaszoltam, hogy nem találok választ a kérdéseimre. Mély barátságunk ellenére hazudtam neki, elhitettem vele, hogy járok egy fiúval, akit majd neki is bemutatok, és megpróbálom őt összehozni az egyik barátjával. Egy éven át hitegettem. Eközben elkezdtem olvasni a Szentírást, imádságban elmondtam Istennek, hogy nem értem Jézus Krisztus személyének fontosságát. Isten nemsokára válaszolt a Biblia által: ha közeledni akarok hozzá, el kell mondanom a legjobb barátnőmnek az igazságot. Nekem akkor ez a világot jelentette. Bevallottam neki a hazugságomat, megdöbbenésemre azonban nem azt felelte, hogy tűnjek el az életéből, hanem ezt: „Arra az Istenre, aki rávett, hogy bevalld ezt nekem, magam is kíváncsi vagyok.” Hazaindulva már a liftben úgy éreztem, láncok szakadnak le rólam. Átadtam az életemet Jézusnak, és arra kértem, győzzön meg arról, hogy elfogadott. Pár nappal később ezt olvastam az Igéből: „Írok nektek, gyermekek, mert megbocsáttattak bűneitek az ő nevéért.” Abban a pillanatban tudtam, örök életem van. Valóban megváltoztam, másképp látom a világot és az embereket. A barátnőm elkérte a Bibliaolvasó kalauzomat, majd mintegy két hónapig nem hallottam felőle. Amikor fölhívott, elmondta, mennyire összetört a hazugságom miatt, de az érzéseit megosztotta Istennel, és már érti, mit jelent, hogy Jézus Krisztus meghalt a bűneiért. A kapcsolatunk helyreállt, mindketten megtapasztaltuk, Jézus vére valóban eltörli a bűnt – olyannyira, hogy ő lett a fiam keresztanyja. A hazugság emléke megmaradt, de nem szokott eszünkbe jutni. A bűn gyilkos ereje megszűnt. Ennek harminchét éve, azóta is barátnők vagyunk.

– Nem vettem észre, mi történik! A családjaink jóban voltak egymással. Messengeren néha beszélgettem a családfővel, ahogy másokkal is szoktam. Egy alkalommal bizonyságot tettem Krisztusról, majd többször vitatkoztunk teológiai témákról. Ekkor már észrevehettem volna, hogy vonzódom hozzá, de csak később figyeltem fel arra, hogy „szerelmes vagyok”. Egy napra összezavarodtam. Hasonlót éreztem, mint a korábbi szenvedélybetegségemben: csak vele akartam beszélni, lenni, pedig mindkettőnknek van családja. Ambivalens állapotban egy idegen férfira vágyódtam – aki nem tudott erről –, miközben nem akartam elveszíteni a férjemet és a családomat, akiket szeretek. Nem tudtam Istenre gondolni, mintha elszakadtam volna tőle, pokoli érzés volt. Csupán másnap éreztem magamban vágyat újra imádkozni. Máig nem tudom, tényleg szerelmes voltam-e, de biztos vagyok benne, nem lett volna szabad kettesben beszélgetnünk. Rengeteg kárt okoztam a lelkemnek. Két nap múlva megosztottam a férjemmel annak a napnak a lelki tusáját. Ő már hetek óta látta rajtam, hogy a szívem a férfi lakta városba húz. Mint kiderült, egész nap a megbocsájtás fontosságáról beszélt neki Isten. Újraértelmeztük a házasságunkat: mit jelent a szerelem, egy testnek lenni, miért szeretjük egymást. A történtekből adódó konfliktusainkat megharcoltuk, nem tapasztaltam, hogy a férjem „törlesztett” volna ezért. A terhemet keresztyén nőkkel megosztva kiderült, nem vagyok egyedül, harmincas éveik közepén maguk is átéltek ehhez hasonlót. Hálás vagyok Istennek, hogy bár sebeket ejtettem magamon, megélhettük a férjemmel, „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál”. Még ez is. Elkezdtem a mellettem lévő férfira, azaz a férjemre összpontosítani, igyekszem még inkább megismerni, értékelni, hiszen nekem őt kell megtanulnom szeretni, nem mást. Minél inkább hátralépek azoktól a területektől, amelyekben egyébként is neki kell határoznia, annál egészségesebb az egyensúly a családunkban. Felnézek rá. Hab a tortán: több házimunkát vállal azóta.