A kedvesség íze

Érdemes több oldalról is megvizsgálnunk magát a szót, hogy ezáltal közelebb kerülhessünk a jelenség lényegéhez. A téma időszerűségét jelzi az a sok és sokféle durvaság, amely eluralkodóban van környezetünkben. Elég felszállnunk egy tömött buszra vagy egy-egy időszerű témával kapcsolatban megnéznünk a közösségi oldalakon folyó párbeszédeket, kevés kulturált és tisztelettudó hangnemű eszmecserét találunk. Akár azt is mondhatjuk: nem divat kedvesnek lenni, pedig bizonyos helyzetekben ösztönösen ennek jeleit mutatjuk. Önkéntelenül is mosolygunk, ha örülünk egy találkozásnak. Lágyabb lesz a hangunk, amikor egy pici gyermekhez szólunk, türelmesebben viseljük, ha egy általunk tisztelt személy várat valami miatt. Ha mindez szívből jövő, nagyon is rendben van. Ám azt is tudjuk, mindez elsajátítható, mesterségesen előállítható, s aki ügyes, sokáig fenntarthatja a látszatot. Az álláshirdetésekben ügyfélorientált, megnyerő fellépésű jelentkezőket keresnek. Ez azt jelzi, a valósághű utánzatra is van kereslet. Pedig a kedvességnek még világnapja is van, amelyet 1998 óta november 13-án ünnepelhetünk, a japán „apró kedvesség mozgalom” jóvoltából.

Mindenki elismeri, hogy még udvariasnak lenni sem mindig könnyű, talán emiatt is indult ez a törekvés a felkelő nap országából; ott ennek rendkívüli jelentőséget tulajdonítanak. A divatok is befolyásolják, mennyire engedünk teret magatartásunkban a gyengédebb gesztusoknak. Ma is hatnak a régi beidegződések: erőt kell mutatni, hasat be, mellet ki, a céltudatos és főleg elfoglalt ember nem rágódik mások érzésein. A régi mozifilmek a végzet asszonyát gyakorta kegyetlennek ábrázolták. Ezeknek az egykori vampoknak a hidegsége látható manapság a kifutón mosolytalanul vonuló modellek arcán. Ami pedig a gyermekek egymás közötti kapcsolatait illeti, ott még nagyobb szükség van a nyájasságra. Az egymás megalázása, kiközösítése – más néven bullying – régóta téma az oktatási intézményekben és a családokban. A megelőzés, a kapott lelki és testi sebek gyógyítása az egyik legnehezebb, ránk váró feladat. Ha a Szentírásban keressük meg a szó előfordulásait, rengeteget találunk. A különböző fordítások egybevetése azonban elbizonytalanít. Míg a Károli-fordítás és a Szent István Társulat Bibliája a Mózes második könyve tizenötödik részében az Úr szemében kedves tettekről ír, a Magyar Bibliatársulat 2014-ben kiadott példányában az általa helyesnek látott cselekedetekről olvashatunk. Ez csak egy példa a sok közül.

De valójában mi a kedvesség? A Bibliában találunk kedves esztendőt, tűzáldozatot, szemet, gyermeket. Pál apostolnál arra vonatkozó felszólítást, hogy ne a magunk kedvére éljünk, hanem felebarátunk kedvét keressük, hiszen Jézus Krisztus sem a maga kedvére élt (Róm 15,1–3). Úgy tűnik, érdemes ennek alaposabban utánajárni.

Ha felütjük A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárát, azt találjuk, hogy az eredete bizonytalan, valószínűleg az ugor korból származik. Ugyanitt megtaláljuk kedv szavunk első írásos megjelenését: II. Béla király egyik 1135-ben kelt oklevelében olvasható, „kewdezew” alakban. Melléknévként – az általunk is használt formában – egy prédikációgyűjtemény, a XV. századi Sermones dominicales magyar glosszái (szójegyzékei) tartalmazzák. A magyar nyelv értelmező szótára szerint lehet olyan személy, aki iránt szeretetet, rokonszenvet érzünk, valaki, aki megnyerő, nyájas, barátságos.

Esetleg olyasvalami, ami a szívünkhöz nőtt, amihez érzelmi okból ragaszkodunk. Eddig mindez rendben is volna. A bibliai szótárakban keresgélve ezeknél sokkalta szélesebb jelentésmezőt találunk. Sámuelről megjegyzi a Biblia, hogy gyermekként kedves volt mind az Úr, mind az emberek előtt (1Sám 2,26). Az itt használt héber szó számos egyéb helyen használatos, többnyire ’jó’ jelentésben, de Bálám például Jákób sátrait szépnek nevezi ugyanezzel a kifejezéssel (4Móz 24,5). Ami pedig még lényegesebb, a Bibliai héber–magyar szótár tanúsága szerint az Isten jóságáról szóló szakaszok némelyikében a kedves jelző is helytálló. A 2Krón 30,18-ban azt találjuk, hogy Ezékiás a népért könyörög a jóságos Úrhoz, amiért a páskabárányból méltatlanul ettek. A zsoltáros arról tesz bizonyságot, hogy jó az Úr mindenkihez (Zsolt 145,9), s a próféta is hasonlóan vall: „Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején…” (Náh 1,7) Érdemes ízlelgetnünk ezeket a mondatokat a megszokottól eltérően a ’kedves’ szóval fordítva. Először talán furcsának tűnik, de érzékelhetően bensőségesebbnek tűnnek a hagyományos fordulatnál. Ha a Septuagintában is kikeressük a Sámuelről szóló fenti verset és a zsoltárt, azt a khrésztosz melléknevet találjuk, amely az Újszövetségben is felbukkan, fordításban jó (Mt 11,30) és jóságos (1Kor 13,4) alakban.

Az Ószövetségben bemutatott áldozatokban az volt a legfontosabb, hogy Isten kegyelmesen fogadja ezeket, bűnbocsánatot szerezzenek a hozzá járulónak. Az itt előforduló „kellemes illat” kifejezés héber szavának gyöke a kibékítés, kiengesztelés jelentést hordozza. Ez szintén az Úr ránk irányuló jóakaratára utal. Az Újszövetségben a többi között a görög mitológiából átvett kharisz is szerepel, azoknak a nőalakoknak a neve, akiket a rómaiak gráciákként tiszteltek. Hésziodosz szerint Zeusz és Eurünomé leányai ők, a jóság, a jókedv és az örökifjú lét megtestesítői. Az itt előforduló főnév s a belőle származó melléknevek régóta használatban voltak, s elegendő értékes fogalom kapcsolódott hozzájuk ahhoz, hogy a keresztyének is ezzel éljenek. Az evangéliumok s a további fejezetek ezzel utalnak Isten kegyelmére (Lk 1,30), arra, ahogyan a tanítványokat kedvelte az egész nép (ApCsel 2,47), vagy a Krisztus iránti hála kifejezésére (1Tim 1,12). Ezek között találjuk Pál figyelmeztetését: „Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.” (Kol 4,6) Az elfogad visszaható változatából képezték az ’elfogadható’ jelentésű szót, amely csak ötször fordul elő az Újtestamentumban. Ezzel a Károli-fordításban és a revideált új fordítású Bibliában (RÚF) egyaránt az Úr kedves esztendejének meghirdetését találjuk, továbbá Jézus megállapítását arról, hogy egy próféta sem kedves a saját hazájában (Lk 4,19.24). A Lélek gyümölcséről írott apostoli felsorolásban is megleljük ennek főnévi alakját: ez a szívesség.

A kedvesség ezek szerint valami olyasmi, amit Isten Lelke munkál bennünk, ami a vele való közösségben gyarapodik. Az a tény, hogy más vallások képviselőiben és a hittől távol élőkben is jelen van, arra mutat rá, hogy teremtettségünk része ez a vonás. A bűnesetben megrongálódott természetünk olyan darabja, amelyet Jézus Krisztus állít helyre. Így lehet ismét azzá, ami eredetileg is volt: létezésünk fűszere, emberi kapcsolataink egyik örömforrása. A feladatunk egyszerű: engedjük, hogy udvarias gesztusainkat a Lélek töltse meg és hitelesítse, hogy bátran ízesíthessük mindennapjainkat.