– Az úrvacsora kifejezi, hogy Jézus Krisztus összeköt és testvérekké formál bennünket: nemcsak azokkal, akikkel együtt vesszük magunkhoz a szent jegyeket, hanem azokkal is, akik ezen a földön bárhol Krisztust vallják életük megváltójának – a járványhelyzetben töltött második húsvétra készülve, nagycsütörtök alkalmából Gonda László egyházkerületi főtanácsossal, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem (DRHE) oktatójával az úrvacsoráról és ökumenikus kapcsolatainkról is beszélgettünk.
Habár nagycsütörtök nem munkaszüneti nap, egyházunkban ünnep. Mire emlékeznek a keresztyének ezen a napon?
Valóban fontos ünnepnap, amelyen az utolsó vacsora emlékét idézzük fel, mi magunk is tanítványokként emlékezünk Jézus Krisztus akkor elmondott szavaira. Jézus és a tanítványok nagycsütörtökön a páska ünnepére gyűltek össze, hogy az Egyiptomból való szabadulásra emlékezzenek – ahogy ezt a mai napig megteszik a zsidó közösségek. Jézus azonban azon az estén magára vonatkoztatta az étkezésben megjelenő kenyér és bor jelét, amikor azt mondta: „ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik” (1Kor 11,24) és „e pohár amaz új szövetség az én vérem által” (11,25) – ugyanakkor azt is hozzátette: „ezt cselekedjétek”. (11,25) Ezért nagyon fontos ünnep nagycsütörtök: emlékeztet bennünket közösségünk megélésére.
Az elmúlt egy év virtuális tapasztalatai arra késztetnek, hogy mélyebben foglalkozzunk hitünk alapjaival. Mit jelent nekünk, reformátusoknak az úrvacsora?
Sajátos helyzetben vagyunk jelenleg, sokan azt mondják, úrvacsorai böjtben élünk. Fájdalmas, hogy ezen a húsvéton sem találkozhatunk egymással személyesen az istentiszteleti közösségben, de az emberi életek védelme ezt most szükségessé teszi. Habár most nem élhetjük meg személyes jelenléttel az ünnepet, református egyházunk tanításával összhangban magam is azt vallom, hogy az úrvacsora kiemelt jelentőségű hitéletünkben. Olykor kevéssé figyelünk erre, de ebből indul ki és ebben koncentrálódik a hitünk: ekkor éljük meg közösségünket Krisztussal és az ő egyházával. Amilyen valóságosan a testünk részévé lesz a kenyér és a bor, olyan valóságosan vagyunk közösségben a feltámadt Krisztussal a Szentlélek által – ő velünk van, ahogy ígérte. Emellett az úrvacsora kifejezi, hogy Jézus Krisztus összeköt és testvérekké formál bennünket: nemcsak azokkal, akikkel együtt vesszük magunkhoz a szent jegyeket, hanem azokkal is, akik ezen a földön bárhol Krisztust vallják életük megváltójának – és hitünk szerint azokkal is, akik az üdvözültek seregében már Krisztussal vannak, így ilyenkor a mindenkori egyházzal is közösségbe kerülünk. Ebből a közösségből indulhatunk hétköznapjainkba, innen indul az a szeretet, amelyet képviselünk.
A járványhelyzetben felértékelődtek a testvéri kapcsolataink, ugyanakkor keresztyén közösségünkben sem tud minden felekezet együtt úrvacsorázni.
Aki megérti, átérzi jelentőségét és erejét, annak fájdalmas dolog, hogy a Krisztust uruknak valló, de más felekezetekhez tartozókkal nem tudjuk együtt ünnepelni az úrvacsora közösségét. Vannak szép és fontos előrelépések ezen a területen, a református és evangélikus közösségek Európában például korlátok nélkül lehetnek együtt úrasztali közösségben – még akkor is, ha vannak felfogásbeli különbségek közöttünk. Azonban ebben a pillanatban római katolikus, görögkatolikus és ortodox testvéreinkkel ezt nem élhetjük meg. Ez a szakadás az egyházban komoly seb.
A tervek szerint idén Budapest ad otthont az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak, a Magyarországi Evangélikus Egyház az úrvacsora évének nyilvánította a 2020–2021- es esztendőt, emellett az elmúlt években a DRHE és a Both Antal Teológiai és Kulturális Alapítvány is szervezett ökumenikus konferenciát az úrvacsora témakörében. Mik a párbeszéd eddigi tapasztalatai?
Már maga a párbeszéd is nagyon fontos, hiszen messziről indultunk, traumatikus a múltunk. Az ökumenikus eszmecsere feladata, hogy gyógyítsa a múltban egymásnak okozott sérüléseket. Ezen az úton muszáj beszélnünk az eucharisztia kérdéséről, mert nem vitatható, hogy vannak különbségek. De sok ponton közelebb állnak egymáshoz a nézeteink, mint gondolnánk. Nem mondhatjuk, hogy a párbeszéd azonnal elvezet a határok átlépéséhez, de közelebb visz, és emlékeztet: az úrvacsora minden keresztyén életének középpontjában áll és ott is kell maradnia.
Milyen úton érdemes közelednie ebben a kérdésben a református és a római katolikus egyháznak?
Komoly nézet- és felfogásbeli, illetve dogmatikai különbség van közöttünk, de azt mondhatjuk, van miről beszélgetnünk. Jó, ha katolikus testvéreink látják, hogy mi sem emlékvacsoraként gondolunk az úrvacsorára, hanem valljuk Krisztus jelenlétét és a vele való találkozást a Szentlélek által. Nem alkotunk elméleteket arról, hogy miként kapcsolódik a szent jegyekhez Krisztus, de hisszük, hogy a Szentlélek által valóságosan jelen van közöttünk az úrvacsora alkalmával. Emellett katolikus testvéreinkkel való kapcsolatunkban van egy érzékeny pont, mégpedig egyházunk egyik hitvallási irata, a Heidelbergi Káté 80. kérdés-felelete, amelyben súlyos megfogalmazás vonatkozik a misére: kárhozatos bálványimádásnak nevezi a római katolikus úrvacsora gyakorlatát. Többször szó esett már arról, hogy ez fájdalmas mondat katolikus testvéreink számára. Ezért európai testvéregyházaink közül többen úgy döntöttek, az 1563-as történelmi szöveget megőrizve, valamilyen formában – megjegyzésben vagy lábjegyzetben – jelzik, hogy a mai ökumenikus kapcsolatok összefüggésében nem helyes ez a bántó megfogalmazás.
Mi az oka annak, hogy ez a megfogalmazás így került a Heidelbergi Káté szövegébe?
III. Frigyes pfalzi választófejedelem megbízásából készült a hitvallás az 1560-as évek elején, amikor heves hitviták folytak az úrvacsoratannal kapcsolatban – egyszerre a lutheri és a helvét irányzat között, illetve a protestánsok és a katolikusok között. Mindkét oldalon kemény állítások hangzottak el. Ebben a környezetben kérte a helvét irányhoz tartozó uralkodó, hogy készüljön egy pedagógiai célú összefoglalás hitünk teológiai kérdéseiről, amelynek első változatában még nem is szerepelt ez a radikális megfogalmazás. Az később került ebbe a szövegbe, és a hitviták hevében született formula az irat része maradt. A 80. kérdés-felelet hitvallási iratunkba foglalását nem tehetjük meg nem történtté. De jelezhetjük, hogy habár továbbra is fennállnak teológiai különbségek a reformátusok és a katolikusok között az úrvacsora kérdésében, ilyen erős és bántó megfogalmazás nem tükrözi azt az ökumenikus állapotot, amelyben jelenleg vagyunk. Remélem, hogy a mi egyházunkban is megvalósulhat a módosítás, ez előrelépés lenne.
A római katolikus egyházban történt hasonló, fogalmazásbeli pontosítás valamely területen?
Örömteli, hogy a megigazulásról szóló közös nyilatkozat – amelyhez 2017-ben a Református Egyházak Világközössége is csatlakozott – egyik záradéka úgy szól, hogy az ebben a kérdésben megfogalmazott egykori elítélő formulák már nem érvényesek. Emellett a II. Vatikáni Zsinat döntései értelmében elfogadott liturgiai reformnak köszönhetően a liturgikus szövegekben ma már nem beszélnek a protestánsokkal szembeni kiközösítésről. Ugyanakkor vannak nekünk, protestánsoknak fájdalmas kortárs római katolikus iratok, amelyek nem stílusukban, hanem tartalmukban problematikusak. Ilyen például a Hittani Kongregáció 2000-ben elfogadott „Dominus Iesus” kezdetű nyilatkozata, amely teológiai alapon elvitatja a protestáns egyházak egyház voltát. Mégis fontos hangsúlyozni, hogy a közeledés kiemelt pontja lehet az úrvacsoráról folytatott párbeszéd, amely alapjának a bizalomnak kell lennie, és annak, hogy saját identitásunkban szilárdan állva tiszteljük egymás nézeteit, ne pedig elítéljük azokat. Jól látható, hogy apró, de fontos lépések segítik a közeledést, és mivel a történelemben sok olyan eset volt, amely nekünk okozott fájdalmat, fontos arra törekednünk, hogy mi ne így tegyünk.
Maga az úrvacsora jelentősége változott valamit a reformátusok számára az évszázadok során?
Kálvin János maga is szorgalmazta, hogy minél gyakrabban éljünk vele, és habár voltak időszakok, amikor ez talán nem volt annyira hangsúlyos, ma már egyre többen látjuk, mennyire fontos az úrvacsora ünneplése. A gyakorlattal kapcsolatban voltak változások, de az örök, hogy valljuk: az úrvacsora alkalmával éljük meg közösségünket Krisztussal és az egyházzal. Az elmúlt századokban a református gyülekezetekben a nagy ünnepekhez kezdett kapcsolódni és ritkább lett, miközben ez az alkalom maga is ünnep. Jó lenne, ha a gyülekezeti tagok a hitvallásainkon és saját tapasztalataikon keresztül értenék meg jelentőséget, így erősödve református identitásukban – ami az ökumenikus párbeszédhez is elengedhetetlen.
Mit tanulhatunk református identitásunkról ebben a járvány okozta helyzetben?
Ez az időszak – ahogy minden nagy kataklizma – sok dologra tanít bennünket. Az emberi közösségünket érő megpróbáltatásnak és szenvedésnek elcsendesedésre, magunkba szállásra, Isten előtt való bűnbánatra, kegyelem és irgalom iránti könyörgésre kell irányítania a figyelmünket. Rávilágít, hogy a sokszor szokásokban élő, elvilágiasodott, külsőségek építésére koncentráló egyházi életünket revideálnunk kell. Nemcsak a forráshoz, hanem Istenhez is vissza kell térnünk. Az ő szeretetébe kell ajánlanunk saját magunkat és egymást – ez a szenvedés legfontosabb üzenete. Ez a sajátságos böjt, amelyet megélünk, amikor nem tudunk találkozni egymással, emlékeztet, milyen különleges ajándék, ha Krisztus hívei közösségben lehetnek. Remélem, megtanít minket a járvány, mennyire nem magától értetődő megélni ezt a közösséget, és amikor Isten elfordítja felőlünk ezt a veszedelmet, talán még jobban meg tudjuk majd becsülni az istentiszteleteinket, az úrvacsorát és a találkozások lehetőségét.