A keresztyén szabadság napjainkban

A szabadság az egyik legfontosabb eszme. A felvilágosodás nagy találmánya volt, amikor a civilizált emberiség az úgynevezett józan ész nevében megszabadult minden korábbi megkötöttségétől, alárendeltségétől. Mára persze rájöttünk, hogy a felvilágosodással elindított folyamat olyan mélységekbe jutott, ahol a józan ész megrökönyödik és kiáltó ellenvetéssé válik.

De a szabadság teológiai fogalma mélyebbre nyúlik ennél, legalábbis oda, ahol Pál apostol kijelentette: „Minden szabad nekem...” Mi ez, ha nem a legradikálisabb szabadságvallomás attól az apostoltól, aki az egész életét Krisztus szolgálatának szentelte, akinek az egész élete Jézushoz kötözöttség volt? Nyilvánvaló tehát, hogy a szabadságnak van olyan értelme és mélysége, amelynek semmi köze az emberi ész és függetlenség kérdéséhez, sokkal inkább az Istentől való függés relációjában értelmezhető. Ez a keresztyén szabadság, amelyről az apostolok és hitvalló őseink oly sokszor tettek példamutató tanúságot.

A keresztyén szabadság alaptípusa kétségtelenül az, amelyet Krisztusban nyert el a keresztyén ember. Mindannyian beleszülettünk a bűnbe. Jézus kereszthalálával ebből váltott meg, és szabadságra hívott el. A keresztyén szabadság tehát először és elsősorban a bűntől való szabadság Krisztusban. Ő mondta, hogy az igazság megszabadít minket, és azt is, hogy ő az út, az igazság és az élet. Vagyis a szabadság nekünk Krisztus, a benne való hit által a miénk.

A keresztyén szabadságot koronként és kultúránként más és más fenyegetések érték. Bár mindig megőrzi a korábbi tartalmat is, koronként képes újakkal kiegészülni azzal, ahogyan ezekre reagál. Érdemes hát megvizsgálnunk, hogy a történelem nagy fordulópontjain hogyan alakultak a keresztyén szabadsággal szembeni támadások, és ezekre milyen válaszok születtek.

A korai keresztyén egyház feszült és ingatag helyzetben jött létre. Jeruzsálemben voltak, a zsidóság központjában, ahol nem sokkal korábban Krisztust keresztre feszítették. A főpapok és írástudók minden lehetőséget megragadtak, hogy a „zsidó szekta” maradékát is elpusztítsák. Erre azt a mózesi törvényt is felhasználták, amely az élet minden területére aprólékosan meghatározta, mikor mit kell tenni. A legtöbb akkori keresztyénnek azonban mégis erős kötődése volt a zsidósághoz, amelyet eszük ágában sem volt felszámolni. Ők zsidónak érezték magukat, a messiásváró nép olyan tagjainak, akik találkoztak a Messiással. A korabeli zsidó vallási politika azonban más úton haladt tovább.

A fiatal keresztyén egyháznak és a híveknek tehát el kellett fogadnia, hogy bár zsidók, vallási szempontból számkivetettek. Már Jézus tanítása is afelé mutatott, hogy vannak fontosabb örök életre vezető jegyek, mint a mózesi törvények szigorú megtartása. Az egyház e korszakában, születésének pillanatában tehát a keresztyén szabadság egyik legfőbb tanítása egyértelműen az volt, hogy aki Krisztus tanítványa, az szabad a zsidó törvények alól. Szabad arra, hogy azokat elfogadja és önként kövesse, de arra is, hogy új szabályok szerint, vagy még inkább a Lélek szabadságában élje az életét. A „minden tiszta a tisztának” elv gyökere Jézus tanítása, miszerint nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön. Pál apostol szerint: „Minden szabad, de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden épít.” (1Kor 10,23) Azaz kezdi egyben megszabni a határokat is. „A keresztyén szabadság nem azonos a szabadossággal” princípiuma pedig már pontosan azt a keretet fogalmazza meg, amelyre olyan jó és kívánatos volna ma is rátalálni, amikor a keresztyén szabadság ezzel ellentétes értelmezése egyáltalán nem ritka.

Az ősegyház tagjai tehát két irányból érkeztek a Krisztusban megtapasztalt szabadságba. A zsidókeresztyének a mózesi törvények túldimenzionálását vallássá fejlesztő farizeusi hagyományok közül, míg a pogánykeresztyének a nem Jahve-hívő vallások és kultuszok erkölcstelenségéből, szabadosságából – nehéz terheket, bűnöket hordozva, hogy Jézus keresztjénél megtapasztalják a szabadulást.

A keresztyén egyház születése és a reformáció kezdete között mintegy ezerötszáz év telt el, amiről azt gondolnánk, elég idő arra, hogy Isten népe éljen a jóféle szabadság kiváltságával. Valójában az eltelt mintegy hatvan generáció alatt a keresztyén egyház elfelejtette azt az ősegyházi tapasztalatot, hogy Istenhez tartozni nem szabályok, intézmények és emberek révén lehet, hanem a Lélek szabadságában. A fiatal Luther Márton hatalmas újrafelfedezése, hogy Isten nem ver bennünket közel magához szöges ostorral, de mi magunk sem tehetjük ezt meg. Csak a Szentlélek közösségében felismert megváltás, a bűnből való szabadulás revelációja szögez bennünket Krisztushoz, hogy hálából egész életünkkel neki szolgáljunk.

A XVI. századra a korabeli egyház struktúrája, működése és elsősorban az egyházi emberek életmódja olyan mértékben volt erkölcstelen és bűnös, hogy hitünk szerint az Úr ezért indította el a megújulás folyamatát. A korabeli katolikus tanítás szerint az egyház és annak papja az egyedüli közvetítő az ember és Isten között. Csak az kapcsolódhat Istenhez, aki kapcsolódik a katolikus anyaszentegyházhoz, természetesen elfogadva annak törvényeit és szokásrendjét. Az egyházhoz való kapcsolódás (keresztség), az Isten magunkba fogadása (eucharisztia) és a bűnbocsánat (gyónás) mind olyan szentségeivé lettek az egyháznak, amelyeket kizárólag papi közvetítéssel lehetett elnyerni, mintha ők lennének az Úr előszobájának hivatalnokai. Azonban a cselekedetek érdemszerző volta, szemben a hit kizárólagosságával, a társadalmi fegyelmezés kiváló eszközének bizonyult.

A reformáció mindezekkel szemben zászlajára tűzte a sola Scriptura, a sola fide, a sola gratia, a solus Christus és a soli Deo gloria gondolatát, amivel világosan hitet tett arról, amit Krisztusban és róla vall, és arról is, amit tagad. Szabadságot hirdetett az egyháztól mint egyedüli közvetítőtől ember és Isten között. Jézus Krisztus nem egy egyházat váltott meg drága vérével, hanem az embert, aki ezért hálából neki szolgál, az egyház közösségében. Az egyház tehát a következmény és nem a lényeg. Meghirdette az érdemszerző cselekedetek állandó hajszolásának hiábavalóságát is. A reformáció lehetőséget adott arra, hogy Isten népe visszataláljon Urához.

Napjainkban a szabadság fogalma ismét központi jelentőségű, és alapvetően azt az eszmei, ideológiai választási lehetőséget jelenti, amely szerint mindenki azt hisz, amit akar, abba veti bizalmát, amibe csak akarja, és ezt senki nem akadályozhatja meg. A keresztyén tanítás önmaga kizárólagosságát hirdeti, amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14,6) Ez a gondolat sokaknak elfogadhatatlan, hiszen ők más utakon akarnak a Fennenvalóhoz elérkezni, semmiképpen nem a krisztusi kötöttségek és megváltás útján. Ezért állnak támadás alatt a keresztyének, radikális kizárólagosságukért. A keresztyénség ugyanis nem enged utat az alkunak, nincs benne hely a rugalmasságnak, mert Jézus nem kicsit halt meg a kereszten, hogy azok is üdvözülhessenek, akik hiszik is, meg nem is, amit hirdetett.

Mi, keresztyének ma is a saját szabadságunkban szeretnénk élni. Ezt azonban óriási erővel fenyegeti az a világ, amely körülvesz bennünket. Ennek a világnak nemcsak keretei vannak, hanem eszmei tartalma is, amelynek lényege, hogy mindenki köteles élvezni a reá rakott láncokat.

Hogyan értelmezhetjük tehát napjainkban a keresztyén szabadságot? Látjuk, hogy az ősegyház korában elsősorban a mózesi törvények farizeusok faragta szolgaságából hívta ki Krisztus az ő népét a benne való szabadságra. A reformáció idején a tévútra futott egyház önmagát egyetlen közvetítőként jelenítette meg, egyedüli útnak mutatta magát. Megállapíthatjuk, hogy ma ezek a jelenségek, bár bizonyos formái velünk élnek, nem fenyegetik a keresztyén szabadságot. De a társadalomban megjelenő, mindent uralni vágyó erők – noha önmagukat a keresztyénségen kívül határozzák meg – mindent megtesznek annak érdekében, hogy abnormális értékrendjüket az egyházon belül is megjelenítsék, és teszik ezt nem is kevés sikerrel. Sajnos meg kell állapítanunk azt is, hogy ezekkel szemben a keresztyén közösségek és hívő emberek elveszítették szabadságuk legfontosabb eszközeit, a józan gondolkodást, a Szentlélekben való imádságot és a tőle nyert bátor szembenállást. Ha például azt állítják, hogy mindenki olyan nemű, amilyen lenni akar, akkor ezzel szembe kell állítani azt a valóságot, hogy „férfivá és nővé teremtette, megáldotta, és embernek nevezte őket teremtésük napján” (1Móz 5,2). Ha azt mondják, hogy a Földet elpusztító parazita az ember, akkor idéznünk kell: „Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt.” (1Móz 2,15)

Ahogyan az ősegyházban az apostolok Lélektől kapott Igével tanították a gyülekezeteket arra, hogy minden tiszta a tisztának, ahogyan a reformáció tanítása, visszanyúlva a Szentírás alapvető igazságaihoz, közvetlenül összekapcsolta az embert Istennel, úgy ma is lehetőségünk van arra, hogy a Biblia kijelentését meghalljuk, értelmezzük és alkalmazzuk.

Mit mond az Úr? „A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok!” (1Thessz 5,19–22) Ez az első feladat, ha élni kívánunk azzal a keresztyén szabadsággal, amelyet végső soron Jézus Krisztus szerzett nekünk kereszthalála révén. Addig megkötözöttek voltunk, és Pál apostollal együtt vallhattuk: „Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszra van lehetőségem.” (Róm 7,21) Jézusban azonban igazi szabadságot nyertünk, képessé váltunk a jó cselekvésére is. Ennek első lépése minden korban, de napjainkban talán még erőteljesebben, hogy a körülöttünk lévő és ránk hatni kívánó jelenségeket megvizsgáljuk. Triviálisnak hangzik? Az! Így cselekszünk tehát? Dehogy! Szemfelnyitó élményem volt az elmúlt években, amikor egy lelkipásztorral beszéltem, aki éppen komoly egészségügyi beavatkozásra sietett. Megkérdeztem tőle, mit gondol erről teológiai értelemben. – Teológiai értelemben? Hát úgy még nem gondoltam rá! – hangzott a válasz. „Mindent vizsgáljatok meg” – áll előttünk az Úr szava, de nekünk saját elképzeléseink és kényszereink vannak, amelyek mellett veszélyes megvizsgálni bármit is, hiszen mi történik, ha más eredményre jutok?

A keresztyén szabadság, a keresztyének szabadsága egyértelműen az, hogy a körülöttünk látott jelenségeket Isten Lelkének fényében meg kell vizsgálnunk. Mindent! Mindannyiunknak! Ami jó, ami Jézus tanításának mércéjével helyes, azt meg kell tartani, azt cselekedni kell, azt hinni kell, és amellett a végsőkig ki kell tartani. Ami pedig nem illik bele egy krisztusi ember képébe, attól mint gonosztól tartózkodni kell. Ne akarjuk megspórolni a megvizsgálás feladatát! Kényelmetlen, munkás, de elmaradhatatlan, erre Isten Igéje egyértelműen hív bennünket.

Ha csak egyetlen esetben is így járunk el, nagyon gyorsan szembe fogjuk magunkat találni azzal, hogy a világ szemében belekerülünk az „ártalmatlan őrült” kategóriába, de aztán – felismerve ennek minden veszélyét – hamarosan a közellenség rovatba kerülhetünk. Ahogyan az apostoloknak is, akik szembetalálták magukat a kor hatalmasságaival, nekünk is fontos mondatunk lesz ez: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.” (ApCsel 5,29) Ha a világ nem Isten szerint van berendezve (és sosem volt), akkor az a mérce, amelyet a világ kínál, egyszerűen alkalmatlan arra, hogy a helyesről és helytelenről, jóról és rosszról véleményt alkothassunk. Kizárólag Isten zsinórmértékét alkalmazhatjuk. A világnak természetesen éppen úgy mindenre van válasza, mint az Úrnak. Csak éppen rossz válasza van. Ha mi megvizsgáltuk a jelenséget, akkor előttünk állnak a válaszok is: a világé és Istené egyaránt. A világ és Isten konfliktusában mindenkor a mennyeit kell választanunk, mert nem kevesebbre vagyunk elhívva.

Mi a keresztyén szabadság mai értelme? A körülöttünk lévő jelenségek Szentlélekben való vizsgálata révén Isten mércéje szerint helyes döntést hozni és abban kitartani. Ma ez a kötöttség jelenti a keresztyén szabadságot, amellyel olyan kevesen tudnak jól élni. Krisztusban szabadon, készen a jó cselekvésére, amihez erőt és bátorságot a Lélek ad.