A költő mint „homo religiosus”

Noha a tanévek és irodalmi vizsgák után elhanyagolható azoknak a száma, akik a nyarat költőink-íróink életművének „istenes” rétegeit idézve múlatják, az „orando et laborando” óvása itt is érvényes. Amikor Pilinszky egy 1980-as interjúban szétválasztotta a hívő és költő státuszt, a „költő vagyok és katolikus” önmeghatározás a hangsúlyt nem az egyik vagy a másik, hanem a kettő közt álló „és” szócskára helyezte. Az „imádkozva és dolgozva” jelentése is kibővül: az ima (hitvallás) és a munka (példánkban a költői mű) erőt ad a másiknak. Az „és” szóban rejlő kölcsönviszony nem elsősorban teológiai vagy esztétikai, valláserkölcsi vagy társadalometikai, hanem létezésérdekű.

A „homo religiosus” (hívő költő vagy író) karakterét faggatva már akkor rájövünk annak komplex voltára, amikor érzékeljük, hogy anyanyelvi irodalmunk – Heltai Gáspártól, Balassi Bálinttól kezdve napjainkig – mily szoros szálakkal kötődik a Bibliához és általában a keresztyén/keresztény/zsidó hagyományhoz. Az alkotókra jellemző, hogy az istenélményt az egzisztenciális identitáskeresés tükrében szemlélik, s a hit és hitetlenség dilemmája ugyanúgy megjelenik (legjobban Ady „Hiszek hitetlenül Istenben” oximoronja foglalja ezt össze), mint az istenszeretet és a személyes emberi csapások közötti konfliktusok feloldásának keresése (a pap-költő Tompa Mihálynál). A katolikus költő-irodalmár és esztéta Sík Sándor versei is az Istenben hívő, rendeléseivel néha perlekedő, de az isteni kegyelemben, akaratban, szeretetben megnyugvó lélek fejlődésének stációi. Sőtér István szerint nem a modern ember „megküzdött hitélménye” szólal meg költészetében, hanem az elnyert kinyilatkoztatás belső élményvilága.

A vallásos élmény sokféle költői reprezentációjában Áprily Lajos versei (Bertha Zoltán jellemzése nyomán) a morális-eszmei összetevőkön túl a biblikus-mitikus kifejezésformák hangsúlytöbbleteit is értelmezik, s bennük a vallás és az esztétikum különleges érvénnyel fonódik össze. Példákat kínál az egyszerre félő-reménykedő Kányádi Sándor lírája, amelyben az istenérzet misztériuma ugyanúgy megszólal, mint ama létezésélmény felismerése, hogy „a transzcendens magában-valóságában kiismerhetetlen szellemlény benne is és kívül is áll a világon”. A „homo religiosus” (még nem is említettük Dsida Jenőt, Reményik Sándort) nem téríteni akar, viszont konfessziójával az esztétikai szintet szakrális metafizikaivá emeli.

Békési Sándor 2010-ben megjelent, Ergon című, a keresztyén esztétika köré épülő könyve nemcsak azért érvelt, hogy létezik keresztyén esztétika, amelynek van teológiája, hanem azt is bizonyította, hogy az ellentétes esztétikai, vallási és kulturális kategóriák, az ellentmondónak tűnő művészi világképek is csak a teológia szerint vizsgálhatók egységben. Az Ergon magát az isteni művet jelenti, így a kultúra, kreatúra és kreativitás a művészet (a „szépet hordozó” isteni tett) tükrében vizsgálandó. Mivel a művészet egyre inkább elveszítette a megváltó, és fölerősítette az áldozat szerepét, új kifejezésmódokat kellett keresnie az Isten-ember-világ kapcsolatának felmutatására, a misztérium lényegének kifejezésére. A szépség is eseményként jelenik meg, a „homo religiosus” műve centrumába ezért a létezésünket meghatározó két mozzanat, a teremtés és a megváltás kerül.

Isten művének az emberi műre való hatása nem hagyható figyelmen kívül, ha esztétikai problémákat értelmezünk. „A világ nem kész, nem adott körülmény – írja Békési Sándor. – […] Az emberi mű a teremtésben, megváltásban és megszentelődésben lejátszódó folyamatban, az Isten emberhez való személyes viszonyában mint cselekvő műben válik széppé.” A „homo religiosus” alkotó fölismerni és megérteni szeretne (a Krisztus-történet eseményében, a megváltásban látva meg a teremtett szépet), versében pedig az a megismerési folyamat tükröződik, ahogy a teremtés ismeretéből istenismeret lesz.