A kórusvezetés közösségi műfaj a javából

Érdekes, hogy míg édesapjára, Cseri Kálmán lelkipásztorra a szószéken a visszafogottság volt jellemző, addig ön művészként, azaz karnagyként amilyen bájos, olyan széles mozdulatokkal, olykor egész testét mozgásba hozva vezényel…

Azt tapasztalom és vallom, hogy egy kórus éneklését sok mindenben befolyásolhatja a karnagy vezénylése. Ha a mű előadása során valami kiemelendő mozzanatot nem mutatok meg, vagy csak „takaréklángon” jelzem, az esetleg elsikkad az interpretációban. Visszatetsző szerintem, ha egy karnagy, karmester cirkuszt művel, túlságosan magára irányítja a figyelmet, de azt is tévedésnek tartom, ha valaki csak a metrumot ütögeti, semmi mást nem jelez a mozdulataival. Szóval vezénylésemmel igyekszem minél több szempontból alárendelni magam az adott mű üzenetének, és mozdulataimmal ezekben megerősíteni a kórus közösségét.

Mindig ilyen felszabadult volt a színpadon?

Bevallom, a sok hegedűtanulás után a vezénylés kapcsán tapasztaltam először gátlásoktól szabad, egyfajta biztonságérzetet, otthonérzetet előadóművészi pályám során. S ez az évek során, saját kórusokkal dolgozva, a barátokká vált, engem is segítő kórustagokkal közösen zenélve csak fokozódott.

Hogyan került zenei pályára, miért lett karnagy?

Édesanyám zongoratanár volt, de eredetileg a pasaréti gyülekezet kórusát is ő vezette. Gyerekkorom óta zenélek, bátyám hegedült, s én – őt utánozva – szintén sokáig hegedültem, de hivatásként nem tudtam elképzelni magam számára ezt a hangszert. A kórusmunka iránt a Baár– Madas Református Gimnáziumban kezdtem indíttatást érezni. Arany János volt az énektanárom, az általa felépített, remek színvonalú iskolai kórusba csöppenve kaptam igazán kedvet ehhez. Arany János karnagyi tevékenységét tapasztalva láttam rá először, mi mindennel jár ez a munka. Különös tehetséggel, belelátással elemzett nekünk zeneműveket, kórusműveket. Itt és a Mindszenty Zsuzsánna vezette Musica Nostra női karban töltött évek alatt újszerű élményekben lehetett részem a koncertek, az utazások, kórusversenyek, rádió- és CD-felvételek során, s ezek máig hatóan beépültek szakmai munkámba.

És mikor döntött a karnagyi pálya mellett?

A gimnázium végén körvonalazódott, hogy valami ilyesmit szeretnék csinálni. A pályaválasztásom volt az első nagy döntésem, amelyet már hívő emberként hozhattam meg, és a gyümölcseit máig érzem. Bár az irányt láttam, egy akadály még emelkedett: hátrányban voltam zeneelméleti téren. Nagy kérdés volt, kihagyjak-e egy évet a felzárkózás végett, vagy ne. Ám aznap, amikor be kellett adni a felvételi papírt, a reggeli csendesség alatt Isten olyan Igét és bizonyosságot adott, hogy halasszam a felvételit, vállaljam, hogy kimarad egy év, akármennyire ciki is ez az addigi osztálytársak előtt. Utólag igazolódott, hogy jó döntés volt. Az a tanár, akihez kerültem – Reményi János, a Magyar Rádió gyermekkórusának karnagya –, olyan alapokat rakott le a szakmai tudásomban, amilyeneket mástól nem kaphattam volna meg akkoriban.

Miért éppen az Izrael Egyiptomban című Händel-oratóriumból írta a doktori disszertációját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen?

A Zeneakadémián – anélkül, hogy hivatalosan tanáraim lettek volna – két olyan kiváló karnagy óráira is bekéredzkedhettem, akik utána nagymértékben segítették a szakmai munkámat. Egyikük Hartyányi Judit volt, akivel igen értékes mentori és baráti kapcsolatom lehet. A másik pedig Erdei Péter. Az ő egyik óráján ismerhettem meg Händelnek ezt a remekművét. Mind a bibliai mondanivalója, mind pedig különleges szövegfestő zenéje magával ragadott.

A kóruséneklést, gondolom, gyerekkorban szerette meg.

Sőt, „beleszülettem”, hiszen még édesanyám pocakjában voltam, amikor ő már vezette a kórust, amely 1971-ben, édesapám lelkészi beiktatása alkalmából énekelt először. Már általános iskola alsó tagozatában ott lehettem abban a közösségben a pajtásaimmal; a szopránban volt a helyem.

Két énekkart vezet. Az egyik, a pasaréti egyházközség kórusa, a több mint fél évszázados Palló Imre énekkar a legjobb minőségű zenét előállító templomi kórusok közé tartozik…

A nevet nem rögtön vettük fel, Draskóczy László zeneszerző, korábbi remek karnagyunk ajánlására történt ez. Az 1891– 1978 között élt, Kossuth-díjas Palló Imre bariton operaénekes, kiváló művész gyülekezetünk tagja és presbitere volt. Édesapám egyébként úgy emlegette, mint aki mindig kiállt a fontos, jó ügyek mellett a nehéz időkben is.

Gyülekezeti énekkaruk zenével, bibliai ihletésű szövegekkel elmélyülten jelenít meg valami közöset, gyönyörűt, ami ráadásul valóban Istent dicsőíti.

A gyülekezeti kóruséneklés célja valóban ez lenne, s a módja tényleg közösségi műfaj a javából. A műfaja pedig a hívő életet, illetve az egyházat is jól példázza egyben, mert ott is egyfelé kell figyelni – Jézus Krisztusra. Attól függetlenül, hogy a komponista vagy a karnagy csak gyarló ember, a kórusban is mindenkinek követnie kell a szerző kottában feltüntetett utasítását, illetve mindazt, amit ehhez a karnagy kér. De egymásra figyelést is tanít, egymás tiszteletére is nevel a kóruséneklés. Van, amikor a másik szólamot kell előreengednem, máskor az én szólamomé a dallam. Van, amikor vállalnom kell, hogy csak az én szólamom énekel, míg a többi csendben van, vagy épp fordítva. Mindenkinek alkalmazkodnia kell a szólamtársaihoz is. Nem az egyéni énekes karrierünket építgetjük a próbán és az előadáson – arra ügyelünk, hogy belesimuljon a hangunk a nagy egészbe.

Olyan ez, mint amikor zamatos és áttetsző bor lesz a nem egyféle szőlőalapanyagból?

Amatőr, gyülekezeti kórus vagyunk. Amatőr, tehát sokféle zenei képzettséggel rendelkeznek a kórustagok: van, aki korábban nem énekelt kórusban, s akadnak profi zenészek is köztünk. És gyülekezeti kórus is vagyunk, tehát a közös gyülekezeti hovatartozásunk köt össze minket. A csoda az, hogy amikor az Úr Jézus van középen, és hitben egyek vagyunk, sokszor valahogy kiegyenlítődnek a dolgok… Sajátos összetételű ez a közösség: minden értelemben vegyes kórus vagyunk. Korosztály tekintetében például körülbelül 20–85 évesek énekelnek együtt. Így a fiatalok sok mindenben frissíteni, pezsdíteni tudják az időseket, felvidítják őket, cserébe sokat tanulnak tőlük. A Palló Imre énekkarban sokszor közösen tapasztalhatjuk Isten jelenlétét, s ez mindig nagy áldás. Kórusunk vezérigéje is erről szól a Krónikák 2. könyvéből: „A harsonásoknak meg az énekeseknek egyaránt az volt a tisztük, hogy összehangolva zengjék az Úr dicséretét és magasztalását. Amikor hangosan szóltak a harsonák, a cintányérok és a hangszerek, és dicsérték az Urat, mert ő jó, és örökké tart szeretete, akkor […] az Úr dicsősége betöltötte az Isten házát.”

Hogyan hat a hallgatóságra az éneklésük, amelyben ön szerint Isten jelenléte is megmutatkozik?

Amikor egy-egy beteg, idős testvér otthonába megyünk „kántálni”, sokszor megtapasztaljuk, hogy az énekeken és a velük való beszélgetéseken keresztül Isten szól hozzájuk és erősíti őket, mi pedig sokat épülünk a bizonyságtételeikből. Voltak, akik már nem tudtak látogatót fogadni, de amikor haláluk előtt telefonon vagy zoomon énekeltünk nekik, azon keresztül Isten vigasztalta őket. Előfordult, hogy valaki hallotta a kórustól Gluck Jn 3,16-feldolgozását, és ez úgy megérintette, hogy Isten ezen keresztül újította meg hitéletében. Mindig az Úr munkája az is, ha egy istentiszteleten, esküvőn vagy temetésen egy-egy jelenlévő könnyes szemében láthatjuk, hogy valamelyik ének sokat jelenthetett számára... Legutóbbi májusi zenés áhítatunk énekei és igemagyarázata a háláról szóltak. Horváth Géza lelkipásztor igehirdetésében megemlítette, hogy a hálaadás az újjászületett ember életformája, és milyen gyógyító ellenszer lehet a nehéz élethelyzetekben. Egy kisgyerek részt vett ezen az alkalmon, mert a nagymamája énekelt a kórusban, és Isten elkezdett munkálkodni benne. Azóta – saját kérésére – gyerek-istentiszteletre jár. Arról is tudunk, hogy olykor szomorkodó szüleit hálaadásra biztatja. Ezek a legszebb élmények a pályámon; a Római levél igéje jut erről eszembe: „Bizony, tőle, általa és érte van minden! Övé a dicsőség mindörökké!”

Ütött-kopottá vált-e a tradicionális egyház- és gyülekezeti zene? Nem volna egyszerűbb levonulni és átadni helyüket a ma divatos dicsőítő csapatoknak?

Biztosan hat ránk, hogy nálunk a kórus vezetői mindig klasszikus zenében pallérozott karnagyok voltak, és hogy ebben a gyülekezetben az istentiszteleteken sosem kapott teret az említett újabb keletű jelenség. Más kérdés, hogy ifjúsági csoportjainknak saját – értékkel bíró –, ifiénekeket tartalmazó énekeskönyvük van. Egyébként ma is keletkeznek klasszikus igényű gyülekezeti énekek, az új református énekeskönyv sok-sok példát mutat erre. Hasonlóan virágzik Amerikától hazánkig a kortárs, általános értelemben szakrális zene is. Itt csak a nemzetközi hírű Orbán György zeneszerzőt említeném. Nem egy zsoltárfeldolgozását a másik kórusom, az Erkel-vegyeskar is műsorára tűzte már. Orbán György egyszerre mer klasszikus lenni, közben néhol pedig dzsessz- vagy könnyűzenei elemeket alkalmazni.

Az ön által vezetett Erkel Ferenc Vegyeskar az egyik legrangosabb hazai amatőr kórus, sok fiatallal a soraiban. Ha fellépnek, két-háromszáz fő is meghallgatja önöket. Hogy érik ezt el úgy, hogy bizonyára semmi pénzük promócióra?

A kórustagoktól sok áldozatot követelő amatőr kórusmozgalom virágzó szubkultúra ma is. Paradox módon mi azzal igyekszünk fennmaradni, hogy nem adunk alább az igényességből, nem megyünk el kevésbé értékálló, inkább csak „közönségcsalogató” irányba. Bő negyed évszázada alakult újjá ez a kórus, sokan közönségünk részévé váltak, akik számontartják és látogatják a kórusestjeinket. Alkalmazzuk a közönségszervezés modern eszközeit: aki akar, feliratkozhat a levelezőlistánkra, YouTube-csatornánkra, de Facebook-eseményként is lehet értesülni fellépéseinkről, sokszor online is közvetítjük koncertjeinket.

Megesik, hogy valaki felsőfokban szól az édesapjáról, ha megtudja, hogy ön a leánya?

Valóban előfordul. Érdekes, hogy ilyenkor nemegyszer olyan történetet hallok édesapám lelkipásztori szolgálatáról, amelyről addig nem tudtam.

Egyet én is mondanék… A pasaréti templommal szomszédos utcában lakott egy család, ám az idős családfő meghalt, mindenki le volt sújtva a házban. Cseri Kálmán meglátogatta az özvegyet és a gyászoló családot, elbeszélgetett velük, majd csendesen, minden kérés nélkül megmetszette a kert összes rózsabokrát.

Ez ő, ráismerek. Kiváltság, hogy a lánya lehettem. Sajátos életmód lelkészgyereknek lenni, teszem azt, gyerekként csak addig bújócskázhattunk, hangoskodhattunk a parókiakertben, amíg el nem kezdődött valamelyik igei alkalom. Sokszor késtek a vasárnapi ebédek, mert ő az istentisztelet után még beszélgetett valakivel, akinek szüksége volt rá... Ahogy cseperedtem, sok ajándékot is felismertem. Számtalan csodát tapasztalhattam meg ebben a miliőben, fül- vagy szemtanúja lehettem lelkileg megkötözött emberek szabadulásának vagy annak, ahogy Isten gondoskodott Pasaréten nehéz sorsú emberekről. Akik szerették őt, legtöbbször igehirdetéseit és lelkigondozói tevékenységét emlegetik, ugyanakkor nagyon komolyan vette a diakóniát is, azt, hogy a szükségben lévő embereken segíteni kell. Ezt vagy személyesen tette, vagy úgy, hogy összekötötte utánajárással a segítségre szorulót azokkal, akik segíteni tudnak.