A kultúra és a keresztyénség járjon karöltve

Az irodalomtörténetből tudjuk, hogy a 19. században nem a Himnuszt énekelte leggyakrabban a magyar nép, előnyt élvezett a Rákóczi-induló és Katona József Bánk bánjának egy-egy dalbetétje.
A Himnusz keletkezésével kapcsolatban elsősorban az idő az árulkodó. Januárban vagyunk, a szövegnek a jellege is sugallja, hogy ez évkezdő ima. A dicséreteink között is találunk olyan énekeket, amelyek úgynevezett újesztendei énekek, többek között Budai Ézsaiásnak egy énekét, amely a Himnuszra is hatott: „Ez esztendőt áldással / Ez esztendőt áldással / Koronázd meg Úr Isten / Hogy víg hálaadással / Hogy víg hálaadással / Dicsérje neved minden.” Nem véletlen ez, hiszen Budai Ézsaiás püspökké választása előtt a Debreceni Református Kollégiumban Kölcsey Ferenc tanára volt. A költő 1823. január 22-én zárta le a kéziratát Szatmárcsekén. Magányos embert kell magunk elé képzelni, aki körül nincs család, s a vidéki magányban, a reformkor előestéjén érthető módon fogalmazódnak meg lelkében azok a nagy nemzeti sorskérdések, amelyek a Himnuszból a mai napig megszólítanak bennünket.

A himnuszunk első versszakának minden sora a Biblián alapul: „Isten, áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel.” A jókedvvel azt jelenti, kegyelmesen. Miért imádkozunk? Áldd meg, Isten, a magyart kegyelemmel bőségesen, mert nagy szükségünk van rá.
Az első versszakkal kapcsolatban adódhat némi félreértés, hiszen „a jókedvvel, bőséggel” kifejezést ma az olvasó általában úgy értelmezi, hogy nekünk kíván a költő jókedvet és bőséget. Holott a jókedv elsősorban Istenre vonatkozik, s a bibliai forrás szerint úgy értendő, hogy Isten legyen jókedvvel irántunk, és bőséggel áldjon meg bennünket. A zsoltáros így ad hálát: „Uram, jó kedvedből erősséget állítottál fel hegyemre” (Zsolt 30,8). De Ézsaiás is „az Úr jókedvének esztendejé"-ről beszél (Ézs 61,2). Természetesen a mai profánabb értelmezés szerint – adjon nekünk Isten jókedvet és bőséget – is értelmes marad a szöveg, de hogyha az eredeti, bibliai jelentését nézzük, akkor az imádságos jelleg sokkal erőteljesebbé válik.

Különösen, ha arra gondolunk, hogy áldást kér ránk Kölcsey. A Himnusz első számú „nemzeti imádsággá” válása csak a kiegyezés után kezdődött meg.

Kölcsey verse csak a legújabb időkben lett a nemzeti himnuszunk, lassanként mégis nemzeti jelképpé vált, oda került a magyarság tudatában a Szent Korona, a címer és a nemzeti zászló mellé. Ezt a folyamatot természetesen nem sokkal a keletkezése után az 1848-as események is fölerősítették. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyarságnak, ha úgy tetszik, két himnusza van. A Szózat mozgósító, helytállásra biztató költemény, a Himnusz befelé tekintő, önvizsgálatot tartó fohászkodás, és így nagyon jól kiegészítik egymást, a magyarság összetett sorsélményét tulajdonképpen együtt fejezik ki. A trianoni béke árnyékában a művet lassabban, tragikusabban kezdték játszani, háttérbe szorítva a versben és az eredeti zeneműben is hangsúlyos szerepet kapó játékos és optimizmust sugalló verbunkost.

1938-ban Dohnányi Ernő elkészítette a Himnusz új zenekari verzióját, a vers áhítatos imajellegét hangsúlyozta ki, és elhagyta az Erkelnél még szereplő harangzúgást a zenei kíséretből. Nem véletlenül mondják azt, hogy a magyar himnusz szomorú, holott eredetileg nem így indult. Az biztos, hogy a magyarság alapvető sorsélményeiben kevés vidám elem van. A Himnusz által is felidézett történelmi események sorában először látjuk a honfoglalásra való utalásokat: a Tisza, Duna, Kárpátok, Kunság, Tokaj a történelmi Magyarország meghatározó és felemelő elemei. A kalász és a szőlő úrvacsorai szimbólumok is. Mátyás alakjának megidézése is a dicső múltra utal. Terjedelemben ugyanakkor ezek teszik ki a szöveg kisebbik részét. A fordulatot a „Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben” sorok jelentik. Innentől kezdve elkomorul a szöveg, mint ahogy nagyjából Mátyás után, Mohácstól kezdve a magyar történelem is egészen Kölcsey jelenéig. Nem szabad az alcímet sem figyelmen kívül hagyni: „A magyar nép zivataros századaiból”. Kölcsey itt a mindenkori magyarság szószólójaként szólal meg, a versszövegnek így különböző korokat idéző rétegei vannak.

Az irodalomtudósok kimutatták, hogyan köszön vissza a Himnuszban a középkori krónikák, a nemzetét féltő költő-hadvezér Zrínyi Miklós költészetének vagy a kuruc kor irodalmának egy-egy eleme. Ezek sorából hadd emeljem ki a reformáció korának sajátos történelemszemléletét, amely ószövetségi mintára hangsúlyozta, hogy a bűnnek nemcsak az egyén, hanem a népközösség életében is következményei vannak. A költő ezzel a hagyománnyal is debreceni tanulmányai idején találkozhatott. „Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben” – olvassuk Kölcseynél, amivel a magyarság egész története üdvtörténeti keretbe ágyazódik. A 19. század elején ez már végképp nem tekinthető modern történelemszemléletnek, viszont a magyarság egészére nézve mégiscsak érvényesnek érezzük, hiszen a magyarság a saját történelmét évszázadokon át így értelmezte, és csakis innen érthető az Istenhez való fohászkodás a kezdő és a záró versszakokban.

Kialakult-e a Himnusz éneklésének valamiféle illemtana? A '90-es években én határon túli gyülekezetbe jártam, ahol az ünnepi istentiszteletek végén elénekeltük nemzeti imádságunkat. Gyerekként úgy éltem meg, hogy a Himnusz hallgatása, éneklése közben illik sírni. Határon túl ez még ma is sokszor így van. Alig egy hónapja voltam egy templom ünnepi átadásán, ahol döbbenten tapasztaltam, hogy a Himnusz éneklése közben a fotósok, videósok pakolgatni kezdték eszközeiket, és még egy pillanatra sem álltak meg annak hallatán. Ön mit tapasztal ezzel kapcsolatban?
Előírt illemtana sokáig nem volt a Himnusznak, viszont egy természetes módon kialakult és megörökölt etikettje mégiscsak van, amelyet mindenki ismer. Ez azt jelenti, hogy a Himnusz megszólalásakor, már a zenei előjáték alatt, felállunk, és tiszteletet adva, emelt fővel és vigyázzállásban énekeljük a nemzet imádságát. Mivel imádságról van szó, ilyenkor az éneklő összekulcsolhatja kezét, ezt magam is gyakran meg szoktam tenni. Amit említ, hogy nem mindenki tartja tiszteletben, azt magam is tapasztaltam, például televíziós istentiszteleti közvetítésnél. De úgy gondolom, hogy nagy baj nincsen, mert tanárként azt látom, hogy az ifjúság többnyire komolyan veszi.

Épp ma egy éve lépett életbe az ukrán nyelvtörvény, ami a kárpátaljai magyarokat érinti, ahol már büntetőeljárás is indult a Himnusz eléneklése miatt a magyar képviselők ellen. Mit jelent a Himnusz 1823-ban, majd 1848-ban, és mit jelent ma, amikor a kultúrahordozók áttevődtek a digitális térbe, s itt nem csak a Covid-időszakra gondolok. A minap láttam, hogy már a Tik-Tokra (videomegosztó közösségi hálózat) is felkerült a Himnusz. Hogyan élik meg az Y, Z, Alfa generáció, az úgynevezett „digitális bennszülöttek” ezt a folyamatot?
A nevezett három nemzedék gondolkodásmódja erősen megváltozott, és a legszembetűnőbb vonása valóban az, hogy a fiatalok versenyt futnak a technika fejlődésével. Tanárként azt látom, hogy minden nemzedékben voltak, vannak érdeklődő, a Himnuszt is értékelő, ismerő és fejből tudó fiatalok. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szocializmus negyven esztendeje eléggé megszorongatta a Himnuszt, ha betiltani nem tudta is. Olyan gyakorlat is volt – főleg hivatalos állami ünnepeken –, hogy csak a zenéjét játszották, de nem énekelték. „Hallgassuk meg a Himnuszt” – magam is emlékszem ilyen bejelentésekre. Én egyházi iskolába jártam Debrecenben, akkor nem is voltunk egészen tudatában annak, hogy milyen nagy ajándék, hogy orgonakísérettel énekeljük a Nagytemplomban vagy a Kollégium Oratóriumában nemzeti imádságunkat. A Tik-Tokra való felkerülés jelzi: a digitális térben is tovább él.

Az elmúlt évtizedekben a szó szerinti szövegtudás – memoriter – bizony, nagyon visszaszorult, ez a Himnusz szövegére talán még nem jellemző. A probléma nem az, hogy a mai diákok nem akarnak szövegeket tanulni, hanem az, hogy nagyon gyorsan elfelejtik, mert sorban érik őket az újabb információk. Himnuszunk szövege talán az olyan utolsó menedék, amit reménységünk szerint még nem koptatott el ez a jelenség, és legalább az első versszak még ott van gyermekeink fejében is. Minden eszközt meg kell ragadnunk arra, hogy tekintélyét megerősítsük, és méltó helyét megőrizzük nemzetünk életében. Nagyon helyes, hogy ezt az Alaptörvényünk megerősíti azzal, hogy a Himnusz első sorával kezdődik.

Ha már szövegértésről esett szó, kevés oktatásügyi kérdés tud ma Magyarországon olyan heves érzelmekkel telített vitákat kiváltani, mint a kötelező olvasmányok kérdése. A vitázók egyetértenek abban, hogy a mai fiatalok keveset olvasnak, ennek egyik okozója az olvasási kedvet letörő kötelező olvasmányok sora. Holott magam is látom, hogy olvasnak a gyerekek, csak nem biztos, hogy azt az irodalmat, amelyet még a nagyszüleik vettek a kezükbe. Vannak ma is olyan népszerű sorozatok, mint a korábbi „csíkos és pöttyös könyvek”, ott van például Nyulász Péter Helka-sorozata. Míg némelyek úgy vélik, hogy a magyar nyelv, a nemzeti művelődés és identitás hanyatlásának egyik legfőbb okozója a kötelező olvasmányok túlzott modernizációja, addig mások akként vélekednek, hogy a kötelező olvasmányok mai rendszere az ízlésbéli, közéleti konzervativizmus védbástyája, s mint ilyen, a pedagógiai modernizáció egyik fő kerékkötője. Ön irodalomtörténészként mit gondol erről?
Hadd induljak ki abból a furcsa ellentmondásból, hogy ennyi könyv soha nem jelent meg, mint ma, de valószínű, hogy ennyi el nem olvasott könyv sem volt soha, mint ma. Nekem is van olyan emlékem a saját diákkoromból, hogy mi sem szerettünk minden kötelező olvasmányt, meg nem is feltétlenül értettünk őket. Visszatérő probléma nálunk, hogy az egész irodalomtörténetet meg akarjuk tanítani. Ahogy haladunk, újabb jeles nevekkel bővül a tananyag, és a vállalkozás egyre reménytelenebbé válik.

Hadd mondjam el egy friss élményemet. A tavaly érettségizett diákjaim ballagásuk alkalmával személyes levelekben számoltak be arról, hogy az öt év alatt mit köszönhettek iskolájuknak. Ezt maguk találták ki, s nagyon megható gesztus volt számomra. Az irodalmat illetően arra emlékeztek leginkább, hogy az egyes írókkal és művekkel kapcsolatban érdekességként mit meséltem nekik. Ennek a generációnak a gyermekkorából elmaradt a mese, az elmesélt történet élménye. Nincs más esélyünk: mesélnünk kell, még a középiskolában is! Ha a diákok nem hajlandók többé nagy regényeket olvasni, akkor rövidebb történeteket, regényrészleteket kell felolvasnunk a tanórán, közösen, hogy legyen élményük. Legalább ezen az órán szólaljon meg az élő szöveg, amelyről beszélgetni vagy mesélni lehet. Aztán a diákokat el kell vinnünk színházba, mert személyes élményeik nyomán talán majd maguk is visszavágynak oda.

A régieknek, így még az én nemzedékemnek is, sokkal több idejük volt a könyvekre, mert az írott szöveg volt az elsődleges információforrásuk. Emellé ma már sok más hatás társul, amelyek segíthetik vagy gátolhatják a munkánkat, a szövegért és a nyelvért vívott harcunkat azonban nem szabad feladnunk.