A lángok ereje

Krumplis lepényt szerettem volna készíteni, de semmi sem úgy sikerült, ahogy elképzeltem. A massza túl lágy lett, türelmetlenségemben nem melegítettem fel eléggé a zsiradékot, ráadásul a szükségesnél többet is öntöttem belőle a serpenyőbe. A lepények egyre jobban szétestek, ahogy sülés közben igazgattam őket, végül megpörkölődött császármorzsához kezdett hasonlítani az egész. Eközben ügyetlenkedésem eredményeként az olaj kifröccsent a főzőlapra, és ijesztően ugráló, pattogó kis lángcsóvákká változott. Ezek az aprócska tüzek pillanatok alatt el is aludtak, de nekem átsuhant az agyamon a gondolat: mi lett volna, ha nem érik be ennyivel, és kigyullad a serpenyő?

Sokan nem tudják, hogy ilyen esetben mit kell tenni. Valószínűleg én is a lehető legrosszabb megoldást választottam volna, ha néhány évvel ezelőtt nem beszélgetek a tűzoltók egykori szóvivőjével, aki sok más hasznos tanács mellett elmondta a lángra kapó serpenyőkkel kapcsolatos intelmeit is. Az ember ilyenkor ugyanis ösztönösen egy kancsó vizet öntene a tűzre, de ez tilos. Egy nagyobb fedővel el kell fojtani a lángokat, így megúszhatjuk a nagy bajt: az olajos, forró gőz okozta súlyos égési sérüléseket vagy akár a lakástüzet. Hála Istennek érte, ha nem lett is mutatós, de baleset nélkül elkészült az étel, és a konyhában sem esett kár.

Egy kora tavaszi szombaton gyülekezetünk egyik tagja éppen templomi alkalomra indult volna, amikor észrevette, hogy füst hömpölyög ki a műhelyében lévő kazánból. Kiderült, hogy kigyulladt a kémény. Még idejében ki tudta hívni a tűzoltókat, így nem történt nagyobb baj. Ha néhány perccel korábban indul el, lehet, hogy az otthon maradó családtagok csak akkor vették volna észre a tüzet, amikor már az egész tető ég. Ahogy utólag elmondta, kevésen múlt, hogy minden, amit az elmúlt évtizedekben Isten segítségével és a két keze munkájával létrehozott, a megélhetésüket szolgáló műhely és az otthonuk nem lett a tűz martaléka. Azóta is hálás szívvel vallja, hogy Isten hatalmas kegyelme óvta meg attól, hogy szeretteivel együtt földönfutóvá váljon. Erről a nagy kegyelemről tett bizonyságot az a kedves idős testvér is, akinek az otthona teljesen tönkrement egy borzasztó tűzvészben. A megégett, elázott kupacok között állva a „kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent” (Fil 3,8) Ige jutott eszébe, majd ahogy próbálta feldolgozni a tragédiát, és menteni, ami még menthető, ráeszmélt, hogy a holmik, amelyekhez addig ragaszkodott, mennyire nem lényegesek. Csak egyvalami számít, hogy ő maga Isten gyermeke. Tudta, hogy az Úr gondoskodni fog róla, és így is lett, nem maradt hajlék és segítség nélkül.

A három különböző történet közös üzenete, hogy bármennyire igyekszünk is megelőzni az ilyen eseteket, nincs teljesen a kezünkben az irányítás, nem vagyunk urai az elemeknek. A tűz pillanatok alatt fellobban, az erejét pedig sosem szabad alábecsülni – kissé átírva a régi mondást: öl, pusztít és nyomorba dönt. Ezt bizonyítja a sok tragikus esetről szóló hír, amelyek nap mint nap szembejönnek velünk füstmérgezésben meghalt emberekről, leégett családi házakról, nincstelenné vált családokról. Igazságtalan lenne azonban, ha csak ezt a félelmetes, könyörtelen oldalát emelném ki, hiszen a tűz jó barátunk is lehet: meleget ad, ételt készíthetünk a segítségével, vagy irányt mutat a sötétben. Ősidők óta ismerjük közösségformáló erejét is, gondoljunk csak a tábortűzre, milyen jó körbeülni egy szép nyári estén, szalonnát sütni, beszélgetni. A hívő ember pedig még ezeknél a hétköznapi örömöknél is messzebbre, vagyis inkább mélyebbre tekinthet: Isten olyan tüzet tud gyújtani gyermekei szívében, amely gyógyít, tisztít, hálára és bizonyságtételre indít. Jeremiás ezt írja: „Az Úr igéje perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve.” (Jer 20,8–9) Ez a titokzatos, perzselő tűz láthatóvá is vált pünkösdkor, amikor Isten Lelkéből adott az apostoloknak, és ma ugyanúgy felgyúlhat bárki szívében, aki Isten gyermekévé lesz.