A megélt imádságok álltak a lelkésznők és lelkésznék találkozójának fókuszában Miskolcon, a Tiszáninneni Református Nőszövetség által szervezett eseményen. A résztvevők négy egyházmegye képviseletében hozták el tapasztalataikat és meglátásaikat a témában. A találkozó jelentőségéről, céljáról, illetve a lelkésznők és lelkésznék helyzetéről Benke Kinga lelkészt, a Tiszáninneni Református Nőszövetség elnökét kérdeztük.
Miért pont a megélt imádságokat választották vezértémának?
Amikor a kerületben a nőszövetség megújult 2024-ben, volt egy olyan célkitűzésünk, hogy a lelkésznőket és a lelkészfeleségeket is egy kicsit közelebb hozzuk egymáshoz. Próbáltunk egy kötetlen helyszínt, teret, beszélgetést teremteni erre. Fontosnak tartom, hogy egy olyan alkalom valósuljon meg, amikor ott vagyunk együtt, hallgatunk, de aktív részesei vagyunk az eseménynek. Ezért gondoltunk arra a vezetőséggel, hogy egy kerekasztal-beszélgetést szervezünk lelkésznők és a lelkészfeleségek részére. A különböző egyházmegyékből érkező lelkésznők egy adott témáról beszélgetnek, amelyet egy koordinátor fog össze és vezet. Idén azért lett ennek az apropója a megélt imádságok, mivel 2026 az imádság éve, és szerettük volna, hogy ennek kapcsán valami olyasmiről beszélgessünk mi, lelkészek és lelkésznők, hogy mi hogyan éljük meg belül az imádságot, az Istennel való kapcsolatot. Az egyik lelkésznő ezt így fogalmazta meg: „Az imádság és az imádság megélése hasonló a hagymához: rétegei vannak, amelyek lebomlanak. Van olyan dolog, amit mi élünk meg legbelül önmagunkkal, és van, amit a családunkkal vagy a gyülekezetünkkel. Nem ugyanazért imádkozunk egy-egy alkalommal vagy egy-egy közösségben, de ezt nekünk kell magunkban helyre tenni.”
Jövőre is megszervezik a találkozót?
Igen. A múlt évben ezért imádkoztunk a vezetőséggel a legtöbbet, és idén is emiatt izgultunk. Nehéz a lelkésznők és a lelkészfeleségek élete, hiszen rengeteg program van, sok helyen kell helytállniuk, és magunkra marad a legkevesebb időnk. Ez gyakorlatilag magunkra szánt idő és a saját lelkünkkel való foglalkozás. Tavaly és idén is úgy mentünk haza, hogy milyen jó lenne, ha újra találkoznánk. Volt már, amit változtattunk az idei programban, igyekszünk figyelembe venni a résztvevők javaslatait, megjegyzéseit.
Mi az esemény legfőbb célja?
Egyrészt a hitünk megerősítése, másrészt az, hogy megtapasztaljuk, mások egy-egy kérdést hogyan élnek meg. Ezeket helyre kell tennünk magunkban, mert sokszor nem ismerjük el azt, hogy valamit rosszul csinálunk, vagy nem sikerül. Inkább csak rejtegetjük, vagy félünk megvallani akár önmagunk előtt is, ezért nehezen tudunk egy-egy dolgon változtatni. Ilyenkor jó, hogy azok, akik ott ülnek az asztalnál, nyíltan beszélnek azokról a kérdésekről, amelyekben ők is a mindennapjaikat élik, és amelyek bennünket is érintenek. Teljesen olyanok, mint mi, és ugyanazokkal a problémákkal küzdenek. Itt ki lehet mondani ezeket. Választ is adnak arra, hogy ők hogyan élték, élik meg a hétköznapi teendőiket. Mi magunk vagy megerősödünk abban, hogy ezt én jól csináltam, vagy lehetőséget kapunk arra, hogy valamit cselekedhetnénk másképp.
A kerekasztal-beszélgetésben elhangzottak között van, amit kiemelten fontosnak vagy meghatározónak tart?
Meghatározó gondolat volt számomra, hogy „azt kérem az Istentől, hogy áldjon meg engem, hogy én is áldás lehessek”. Sokszor ezt az „áldjon meg engem” részt hagyjuk ki, és csak az áldásokat várjuk a többiek életéből, pedig erre nekünk is szükségünk van.
A tapasztalatai alapján lelkésznőként vagy lelkészfeleségként milyen nehézségekkel szembesülnek a találkozó résztvevői?
Mindenekelőtt azzal, hogy állandó készenlétben kell lennünk. Egy olyan világban élünk, hogy nemcsak becsöngethetnek hozzánk, hanem folyamatosan a telefonunk is pittyeg, és megkeresnek ezzel-azzal. Ez egy állandó készültség, amiből nehezen tudunk kiszállni vagy leállni. Az egyéni időnkből is elvesz, a saját csendességünkből.
Hogyan tud ilyenkor magára és a közösségre is fókuszálni?
Sokszor háttérbe szorítjuk magunkat azért, hogy a közösséget vagy a gyülekezetet helyezzük előtérbe. Egy idő után rájön az ember, hogy szükséges az, hogy odafigyeljünk magunkra is, mert ha mi elveszítjük a fonalat, amit követnünk kellene, akkor a gyülekezet is elveszíti az irányt.