Egymaga pótol egy kisebb kutatóintézetet – vélekednek Fekete Csaba könyvtárosról régi kollégái. E szakma, azon belül az egyházi könyvtárak kiemelkedő személyisége immár fél évszázada megszakítás nélkül dolgozik a Debreceni Református Kollégiumban, az 1990-es évek óta jelentős részben kutatásainak élhet. Ő „a református egyház talán utolsó polihisztora”, mint a Tiszántúli Református Egyházkerület nyugalmazott gyűjteményi igazgatója, G. Szabó Botond mondta róla.
„Van, amire igen élesen emlékszem zsenge gyermekkoromból. Kodolányi János írásait olvasva elevenedett föl ez bennem ifjúkoromban. Ő aprólékosan és kíméletlen őszinteséggel részletezte gyermekkora hullámzó érzelmi világát önéletrajzi írásaiban” – vallotta egy életútinterjúban.
Kodolányi írásainak a távlatossága hatott rám. Sürvedés – mondják egyes vidékeken a közelgő alkonyórára, amikor esteledik, sűrűsödik a sötét. Elértem ezt az időt, és erről eszembe jutnak régi dolgok. Sorolunk eseményeket, neveket, időpontokat, mert kulcsfontosságúak. De milyen mögöttes folyamat emeli ezeket a mindennapok fölé? Teológus diákként szemináriumi könyvtáros voltam, azokat az ószövetségi szakkönyveket kezeltem évekig, amelyeket Kodolányi János tanulmányozott, gyűjtögetve nagy bibliai regényei anyagát, a többi között felkészült Az égő csipkebokor megírására. Püspökladányból bejárt Debrecenbe. Csikesz Sándor Csányoszrón nem fogadta még őt áttérő reformátusként, majd csak Debrecenben, professzori tisztségében, és ugyanott, a szemináriumi könyvtárban keresztelte meg Kodolányi fiait. Mindez együtt hatott rám igazán.
Életútjából tudjuk: két és fél éves korában látta utoljára édesapját, 1942-ben, amikor ő a frontról hazatérhetett szabadságra. Édesanyja nehéz munkákat, például takarítást vállalt, hogy kenyeret adjon a családnak, de mindig elbocsátották, mondván, a férje a „fasiszta hadseregben” szolgált.
Apátlan voltam, és osztályidegen. Anyám hazavárta apámat Voronyezs után, nem volt hajlandó holttá nyilváníttatni. Nagyapám földjét, lovait elkobozták, kulák volt. Rozsályban tanított apám, a parókián a küszöb alá ásták el a klenódiumokat, hogy ne rabolhassák el. Láttam a vár üszkös falait, könyvtárát apám rendezte. A község felgyújtotta, kirabolta, falait elhordta.
A család 1954-ben került Debrecenbe, gimnazistaéveit itt kezdte. Jártak a Kossuth utcai Verestemplomba, édesanyja dóczista diákéveiből őrzött szokásként, és a Komáromi Csipkés György téri istenházába. Néhány példával jellemezné azt a kort, amelyben diákoskodott?
Vakációban segédmunkás gimnazistaként az építkezés mellett nem fizethettem be az ebédet, mert egyházi pecsét volt az igazolásomon. Osztályidegenek nem juthattak be egyetemre, azok sem, akik templomba jártak, és felvételin még csak meg sem ígérték világnézetük feladását… Útkaparó volt két évig az egyik ismerősöm, aztán munkásként jelentkezett. Felvették. Egyik osztálytársam is csak évekkel később jutott be, mert jelentette róla az utcabizalmi, hogy amikor lehetőség nyílt ’56-ban, apja visszakért elkobzott tulajdonából másfél hold szántót.
Milyen hatások erősítették a hitét, s tették a szörnyű gyermekkori élmények után azzá a nyitott, fölöttébb közvetlen emberré, akinek ma mindenki ismeri?
Vegyültek bennem a hatások, utólag láttam meghatározónak egyes mozzanatokat. Már másodikos kisdiákként mindent elolvastam, amihez hozzájutottam. Felfedeztem a padláson egy ládikában családi iratokat is, a kitelepítéstől félve anyám ezeket később elégette, a többi között apám cserkésztiszti iratait. Prédikátorokról (Huszár Gálról, Szegedi Gergelyről és másokról) elnevezett utcákon jártam naponta. Megrázott anyám templomi hitvalló bizonyságtétele. Gyermeki elköteleződés ment végbe bennem, kis elemistaként. Emlékszem, nagy nyugalom szállt meg többször, amikor mindenki pánikolt. Csak áttételesen fogalmazhatnám meg, mi és hogyan zajlott bennem. Maradjon is titok, ez nincs birtokunkban, nem szabad manipulálnunk, érdekeinknek, önösségünknek alárendelnünk. Az egyenes kommunikációban mintám Borsa Gedeon, nemzeti könyvtárunk legendás munkatársa: szabadon beszélt, soha nem kalandozott el. Én is így szeretek beszélni, hadd tapasztalja a hallgató: hozzá szólok, közvetlenül neki mondom, amit mondhatok.
Gyermekkori indíttatások nyomán jelentkezett teológiára. Az ottani társaséletből megmaradtak nagy pillanatok?
Szívbéli barátom volt a korán elhunyt Kustár Péter, vele többünket a Biblia tanulmányozása kötött össze, olykor éjszakákat vitatkoztunk át. Cseri Kálmánnal, aki cserediák volt Debrecenben, vacsora után a nagy hagyományú Bika étteremben záróráig vitatkoztunk azon, amit professzorainktól hallottunk, vagy egymás prédikálását bíráltuk.
Amikor megnyílt a lehetőség, hogy egyházi végzettségűeket is felvehetnek egyetemre, lelkészi diplomásként pályázott könyvtáros szakra.
Igen, jelentkeztem a levelező tagozatra, de elutasítottak. Később úgy jutottam be, hogy ismertem oktatókat, akiknél aztán tanultam. Valakinek a tanszéken vagy a rektori hivatalban ismerős volt a nevem – néhány tanulmányom megjelent –, a körúton járó hallgatókat könyvtárunkban vezettem. Amikor látták a nevemet az elutasítottak között, biztattak, ne törődjek a sablonos elutasítással, fellebbezzek. Az évfolyamon én képviseltem a „klerikális reakciót”. Marxista tárgyakból is vizsgáztam, egyszer kirúgtak. Az öreg ortodox (így nevezték az egyetemen) felháborodott, hogy nem a politikai gazdaságtan fogalmai szerint beszéltem, persze én gyanútlanul gazdasági kézikönyvekből tanultam a definíciókat…
Pályája tanújele annak, hogy a lelkészi és a könyvtárosi hivatás erősítheti egymást. A tiszántúli egyházkerületi Nagykönyvtár tudományos főmunkatársa hat évtizede. Mi a háttere e kötődésnek, annak, hogy töretlenül a kollégiumban, a könyvtárosi-kutatói pályán maradt?
Már teológuskoromban ideiglenes könyvtári alkalmazott voltam: az új igazgató, Módis László, ószövetségi professzorom, és Bertók Lajos egyetemi könyvtáros, magyar– latin–görög szakos tanár (könyvesboltja volt, amíg el nem vették) egy estébe nyúló beszélgetésben meggyőztek, hogy a könyvtárban a helyem. Vasárnap, ünnepnapon is gyakran prédikáltam tanyán, vidéken. Segédlelkészi évemben folytatódott a könyvtárosi munkám, ideiglenes alkalmazottként leltároztam, pakoltam három nyáron. A koros könyvtárosok között az akkor még fiatal és nagy tudású Miklós Dezső – később Pápán könyvtárigazgató – keze alatt. Lerakódtak emlékeim a kezemben megforduló sok könyvből, tartalomtól a bejegyzésekig, ezekből lett aztán meggyökerezés. Az elhanyatlott középkori egyházban a megmaradt kolostorok szerzetesei kezdték újraépíteni az egyházat hajdan. Módis László győzött meg: az egyházzsugorítás elmúltával kollégiumunk könyvtára is működhet így.
FEKETE CSABA könyvtáros, teológus, lelkipásztor, kántor, himnológus, művelődéstörténész, a Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtárának tudományos főmunkatársa. 1940-ben született Gacsályban. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában érettségizett 1958-ban, ekkor kapott kántori oklevelet is, majd a Debreceni Református Teológiai Akadémia hallgatója lett. 1964-ben kezdte könyvtárosi munkáját a Kollégiumban. 1965-ben tett lelkészképesítő vizsgákat, kitűnő eredménnyel. Tanulmányai részeként a könyvtárosi szakmai ismereteket is elsajátította. Diplomás lelkészként végezte el az egyetemen a könyvtár szakot. 1969-ben skóciai ösztöndíjas volt (Glasgow, Trinity College). Jelentős egyházi és tudományos feladatkörökkel – a Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiuma himnológiai szekciójának titkári, a Református Generális Konvent énekeskönyv-bizottságának elnöki, a Református Egyházzenészek Munkaközössége elnöki teendőinek ellátásával – bízták meg. Szakpublikációk hosszú sora köthető a nevéhez. Évtizedek óta kutatók százait segíti tanácsaival. Nyugállományúként is aktív kutatómunkát folytat a kollégiumban.
Szerfölött széles spektrumú publikációinak tárgykörei között az egyházzenei jogvédelemtől a reformáció debreceni emlékművéig, Az erdélyi Ágenda és az éneklés címűtől a megverselt Énekek éneke vizsgálatáig számos dolgozattémát találhatunk. Köztük egyedülállót, amely disszertációja és PhD-értekezése tárgya is: a Vizsolyi Biblia és az Öreg graduál zsoltárkönyvének összevetését.
Gimnazistaként ismertem meg az Öreg graduált. Kikértem, próbáltam megfejteni a hangjegyeket, dallamokat. Nem volt kitől tanulnom, silabizáltam a gregoriánt. Bölcsészdoktori dolgozatom mégis ifjúkori indíttatásból született, A. Molnár Ferenc beszélt rá a disszertáció elkészítésére. Láttam jól az irodalomból, hogy Geleji Katona István óta egyházunkhoz tartozók alig foglalkoztak vele, nem ismerték, igazán reformátusnak sem tartották, senki sem vizsgálta prózazsoltárait. Feltárult a hasonlításban, hogy Keserűi Dajka János gyakran a kéziratos graduálok változatának kedvezett, legalább néhány versben. De aztán a századik zsoltár tájától egyszerűen átvette a Vizsolyi Bibliát, szinte módosítás nélkül. A magyar graduális éneklés, anyanyelvi szertartás az európai protestantizmusban páratlan.
Műveli a gyakorlati teológia egyik ágát, a himnuszköltészet tudományát, a himnológiát, amelynek a liturgika, az istentisztelet rendje, az ott felcsendülő énekek adják tárgykörét. A zsoltáréneklés mai gyakorlatát miképp ítéli meg kántorként és himnológusként?
Új énekeskönyvünk zsoltáraihoz írva megjegyzéseket átnéztem, mennyi zsoltár és milyen kurtításban, átírásban maradt a református énekeskönyvekben 1837-től. A Felvidék, a Délvidék, Erdély és Amerika magyar gyülekezeteinek énekeskönyvei mellett megnéztem az evangélikus, baptista, unitárius kiadásokat. Liturgiai érdeklődésem a gimnazistakoromban kezdett kántori gyakorlatom, az Öreg graduál és más források megismerése felől ered. S hogy az egyházzenei tanszék megalakulásától a Karasszon Dezső szervezte graduálkórusban énekeltem. Jártasság árán döbbentem rá, mennyit vesztettünk a Huszár Gál kora liturgiájának eltörlésével és feledésével. Jelenleg a megkurtított zsoltárokból is csupán a legelső – vagy néhány – verset szokás énekelni. Nem jó, hogy a gyülekezet csak néz és hallgat az istentisztelet nagyobb részében. Mindezt egy valóban új reformáció oldhatja meg.
A könyv-, a kiadás- és könyvtártörténet iránti érdeklődésével együtt élénken foglalkoztatja a 2014-es revideált új fordítású Biblia (RÚF) és a korábbi tolmácsolások viszonya.
Sok jó és szükséges van benne. 1975 óta tartó korrigálása, egységesítése éppúgy szükséges. Lássunk példákat! Hogyan hangzott a papok éneklése Jeruzsálemben? Gyakorlatban rászoktak gyermekkoruktól. Ma is olvashatjuk több zsoltár fölött: ennek és ennek a dallamára íródott. Ez nem a mi zsoltárénekünk dallamvilága, hanem az imádság, a szent könyv olvasásának, recitálásának módja. Kialakult fordulatok is kötik a fordítót, káros a modernkedés. Egyszülött fiú helyett nincs mai fordulat, szentségtörés volna mondjuk így: egykéje az Atyának. Még csak egy példára szorítkozzunk, a legrövidebb zsoltárra. „Mert nagy az ő szeretete irántunk, az Úr hűsége örökké tart.” (117,2) Ügyetlenség a tart állítás kiemelése a mondat végén. Hagyományos fordításaink hangsúlya eltér. 1908-ban ilyen: „Mert nagy az ő kegyelmessége mi hozzánk, és az Úrnak igazsága megmarad örökké.” Szenci Molnár kiadása hasonlít, de bővebb: „Mert elhatalmazott mi rajtunk az ő irgalmassága: és az Úrnak igazsága megmarad mindörökké.” Kecskeméti Csapó István halála után kiadott fordítása (2002) takarékosan bánik a szavakkal: „Mert hatalmas rajtunk az ő kegyelme, és az Úr hűsége örökkévaló.” Szabó Lőrincnél bukkantam a fordítás igazi dimenziójára. Ő azt kereste, ami a rímen, versformán túl még ott van a versben. Valójában az a bibliai Ige, amely a szószerintiségen, kommentárok értelmezésén túl is ott van: a mögöttes értelem.
Nyilatkozta: a Debreceni Református Kollégium rejtett életerői „túléltek méltatlan nemzedékeket, válságos és hanyatló évadokat. Új és jövendőbeli útkeresésünk elkerülhetetlen, de ígéretes is, ha egyben nem hiányzik a jerémiási járt utak keresése. Jobban boldogul az ismeretlenben, aki ilyeneket ismer.”
Útkereséshez megújulás, változás kell. De ez nem elég, szükségünk van hagyományra és gyökerekre is. Isten népének vezetői egykor betemetett kutakat ismét megnyitottak. Gyökössy Bandi bácsi jól tudta, hogy az emberi léleknek, a belső életnek egyformán szükséges az állandó és változó gyakorlat. A liturgia ilyen, ha igazi, vannak kötött és választható, állandó és változó elemei.
Miképp éli meg napjaink zajos, agresszivitással teli világában az elcsendesülést, református hitét?
Hallom az erkélyünkről, hogy bekapcsolják a hangszórót a lakók, amikor kiülnek a kertbe; de ami szól, senki nem hallgatja, és ordítva beszélnek, ha hallani akarják egymást. Csönd? Elcsöndesedés? A belső még fontosabb. Várom a halk és szelíd szót, revelációt. Mintegy új csillagrendszerek, dimenziók felfedezését.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!