A lélek váltságának őrei

„A lelkipásztor a lélek körül jár, aminek váltsága olyan drága, hogy azt senki nem adhatta, hanem az Isten Fiának kellett meghalni érte” – olvashatjuk az egyik tanításban.

– Mennyiben befolyásolta az elhívásukat a lelkészi szolgálatra a szembenézés a várható nehézségekkel?

– Én első generációs lelkész vagyok – nyitja meg a beszélgetést Sipos Brigitta. – Mindig is vonzottak az élet fontos kérdései. Isten ügyével akartam foglalkozni, ha a tudásom, a képességem erre alkalmassá tesz. A választott hivatás gyakorlása, az odaadás, az elköteleződés nem okozhat gondot, ennyire ismertem magam. Mielőtt bárki a családból megpróbálhatott volna lebeszélni a nehézségek miatt (ráadásul korábban a hölgyekre inkább a segítő foglalkozásokban számítottak, esetleg lelkészfeleségként, hitoktatóként futhattak be – divatos kifejezéssel élve – karriert), én azt érzékeltem, a Teremtő megszólít, vár, Igéje hirdetésében is számít rám. E felismerést tudatosan, örömmel fogadtam, és az eltelt évek megerősítettek a küldetésben. A teológián kétharmad-egyharmad arányban képviseltették magukat a férfiak és a nők. Legátusként megtapasztaltam, hatalmas feladatot vállaltam, de csodaszép szolgálatban lehet részem. Jézus munkatársaként nem akármilyen földi foglalkozást teljesíthetek a diploma átvételétől a nyugdíjazásomig.

– Missziói munkatervet állítunk össze minden esztendőben – veszi át a szót Pótor László. – Ebben feltüntetjük, mit szeretnénk megvalósítani az adott naptári évben. Hitébresztő és csendesnap, presbiteri továbbképzés, gyermekek, fiatalok programjai, hogy csak néhányat emeljek ki a sokféleségből. Az én családomból többen szolgálják az Urat, nem volt teljesen ismeretlen ez a hivatás. A testvéreim is gyülekezeteket vezetnek, a terített asztalnál nemegyszer szóba kerültek küldetésünk nehézségei.

– A szűkebb és a tágabb családomban gyermekkoromtól kezdve ismerkedtem a majdani szolgálattal – kezdi kicsit messzebbről küldetése mikéntjének magyarázatát Bodnár Máté. – Lelkészgyerekként a parókia udvarán játszottam a testvéreimmel és az ifisekkel. Demecserben szinte észrevétlenül nőttem bele a gyülekezetbe. Természetes volt számomra, hogy a szüleim igehirdetéseit sokan hallgatják, ők a gyülekezet meghatározó vezetői, és a közösség ölelésében folyik a családi életünk.

– Mit vár el a társadalom a mai lelkészektől?

– Szerintem ugyanazt, amit évszázadokkal ezelőtt – töpreng egy kicsit a válaszon Sipos Brigitta. – Ha a közösség szervezését, összetartását nézzük, bizonyára fontos, hogy olyan programokra hívjuk és várjuk a településen élő híveket és az egyházhoz egyáltalán nem, vagy csak lazábban tartozó helybelieket, amelyek kíváncsivá teszik őket. Ezek a rendezvények lehetnek derűsek, egyszersmind minőségi mondanivalót hordozók. Ez utóbbi a mi követelményünk saját magunktól. Örömmel mondhatom: tavaly ötvenhárman utaztunk Zakopanéba. Lelki élményekben is gazdagodtunk. Egy másik alkalommal a gyülekezet főgondnoka felajánlott egy hízott sertést, az ő motivációja a hálaadás volt Istennek és a szolgálat a gyülekezetnek. Köszönettel vettem, ezzel is a közösséget építhettük. A disznótorost közösen készítettük és fogyasztottuk el.

– Szolgálat helyett gyakorta szolgáltatást várnak el tőlünk – összegzi másfél évtized lelkészi tapasztalatait Bodnár Máté. – A keresztelőkre, esküvőkre, temetésekre gyakorta megrendelt és teljesítésre váró eseményként tekintenek. Bizonyára a hagyománytisztelet késztet arra sokakat, hogy eleget tegyenek a kimondatlan elvárásoknak. A lelkész akkor cselekszi meg Isten akaratát, ha sem kiszolgálni, sem elutasítani nem akarja a kérést. Valami többletet kell felmutatnunk: türelmet, törődést, beleérző képességet. A szertartás szervezése közben és a végén azt érezze a másik fél, többet kapott, mint amit eredetileg akart. Nekünk, lelkészeknek nem szabad az emberi kívánalmakon fennakadnunk, Istennek szükséges megfelelnünk. Az az egyik lényeges feladatunk, hogy az alkalmakon ne csak a sákramentumokat szolgáltassuk ki, hanem Isten hívó szavát juttassuk el – érthetően – a hozzánk fordulókhoz.

– Nyírmeggyesen, de úgy gondolom, más településeken is, a polgármesteri hivatal és az általános iskola igényli a szolgálatainkat az ünnepségeken – folytatja Pótor László. – A megemlékezéseket, közösségi eseményeket igei tartalommal, imádsággal töltjük meg. Ünnepi beszéd, az énekkar fellépése, szavalat. Szoros kapcsolat alakul ki a jól működő gyülekezet és az önkormányzat között. Lényegében Isten és ember közti párbeszéd jöhet létre, ha teljesítjük azt a missziót, amelyet a XXI. században egy lelkésztől elvárnak. Hétköznapi módon is szolgálhatjuk Isten és ember találkozását. Szilvalekvárt főzünk nagy gyülekezeti összefogással, több mint tíz éve. A parókiakertből, a hívektől és a községben működő hűtőházakból származik a gyümölcs. Több napon át végezzük ezt, így remek alkalom a hitélet mélyítésére, személyes bizonyságtételekre. A 72 óra kompromisszumok nélkül és a Szeretethíd elnevezésű országos kezdeményezés a hozzánk közel lévő, határainkon túli Kárpátalja gyülekezeteivel köt össze bennünket.

– Jelenlétünket a meglévő társadalmi keretek közt kell kifejtenünk – ez Bodnár Máté véleménye. – Lehet egy beszéd ékesszóló, mégsem biztos, hogy eléri a valódi célját. A társadalom egésze az intézményekben, a közösségi rendezvényeken, családi alkalmakon találkozik. Modern kori jelenség, hogy az elszigetelődés soha nem látott méreteket öltött. Ellentmondás feszül a belső és a külső okok között: a határok átjárhatók, okoseszközök tucatjai adják hírül a világ eseményeit, jobbak a közlekedési körülmények, ennek ellenére fizikailag bezárkóznak az emberek, ugyanakkor lelkükben vágynak a nyitásra. Tárjuk szélesre az ajtókat! „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jel 3,20) Jézus kész a találkozásra, rajtunk ez ne múljék! Mutassuk meg a hit dolgaiban bizonytalankodóknak, a sodródóknak, a még távol levőknek: földi életük meghatározó eseményeit az Úr elhasználja a közeledésre. E tekintetben nyitnak új lehetőséget az intézményeink – négy szociális és három oktatási –, ahol az ellátottak, az alkalmazottak, az iskolások és tanáraik, ezáltal a szülők és a hozzátartozók is megszólíthatók. Misszióként megélve e keretekben a gyakori találkozás, a szoros kapcsolattartás előnyeit, eredményesebben szolgálhatjuk Istenünket.

– Meghívást tolmácsolunk Istentől a hozzánk fordulóknak – formálja meg a válaszát Sipos Brigitta. – Ha ez eseményeken, programokon történik, úgy járunk el helyesen, ha a hétköznapi igények teljesítését a mennyei elhívás fényében mutatjuk be. Isten jóságát számos életeseményen világíthatjuk meg. Amint ez belsővé válik, a hálaáldozat már természetes lesz.

– Az imák, az énekek nem csak a templom falai közt hangozhatnak el – folytatja Pótor László. – Egész életünk, minden megnyilvánulásunk nemesedjen istentiszteletté. Komolyan véve a Teremtő rendelését láthatjuk, tetteink közelebb visznek-e fő küldetésünk teljesítéséhez. Az apostolok cselekedetei 5,29-ben olvashatjuk: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.” Nekünk nem a hívek a főnökeink, hatalmasabb Urunk ítél meg bennünket.

– Érdemes azon is gondolkodnunk, miért zárjuk ki a Teremtőt a mindennapjainkból – nem először teszi fel magának a kérdést Bodnár Máté. – Szüleink, nagyszüleink még a kapálás előtt is imára kulcsolták a kezüket. A munka végeztével ismét hálát adtak. Ma, kishitűségből vagy feledékenységből, gyakran elgyengül az imaéletünk, és ilyenkor a gyakorlatban a „magam ura vagyok” szemlélet uralkodik. Pedig ha kicsi kortól ebben a szellemiségben neveljük gyermekeinket, a reggeli ima, az asztali áldás, a tanulás vagy a munka előtti és utáni fohász része lesz a személyiségüknek. Akkor nem különül el a hétköznapi és a vasárnapi élet. A mai, városias világunkban is nyomon követhető az összetartozás élményéből fakadó, istenközeli állapot: gyülekezetünk tagjai a munkahelyekről, hivatalokból, intézményekből, társadalmi szervezetekből ismerik egymást, a kiscsoportjainkban pedig ezeknél jóval szorosabb kapcsolatok szövődnek. Ez nemcsak földi barátsággal, hanem Istentől jövő, békességgel teljes, testvéri kötelékkel is megajándékoz bennünket. Sok szülő csak gyermekmegőrzést várt az ötnapos klub nevű napközis hittantábortól, amelyet egy július elején rendeztek Nyíregyházán. A hitet csak távoli ismeretként megélők már az első nap végén lelki gazdagsággal, feltöltődve mentek haza. A szülők egy része nem is tudta, mi a változás kulcsa. Tavaly kétszázhúsz iskolást szólított meg az Úr, és a családok egy része továbbgondolta a hét történéseit. A lelkipásztor felelőssége abban is megnyilvánul – fogalmaz Bodnár Máté –, miként él ezzel a gyülekezetépítés terén. Mit vár el az egyházvezetőség a lelkészektől?

– Ezt nagyjából rögzítik az egyházi törvények. Van egy rész, amely a lelkészek munkavégzésének feltételeit, kívánalmait taglalja. S persze, vonatkoznak ránk is országunk törvényei, hiszen itt élünk és szolgálunk. Mindezek mellett és felett azonban a legfontosabb számunkra Isten Igéje. Az ő országának más a logikája, mint a földi jogrendszer – fejti ki megtapasztalását Sipos Brigitta. – A világi törvények a világot és a mindenkori állami berendezkedést szolgálják. Amit a Biblia büntetésnek, jutalomnak, kegyelemnek mond, nem írható le a római jogban lefektetett, ma is használt fogalmakkal. A megtért bűnöstől Isten nem tagadja meg a kegyelmet. A polgári és a büntetőügyekben viszont az elkövetett vétség, szabálysértés, bűncselekmény büntetést von maga után akkor is, ha az illető megbánta a tettét. A polgári törvények életfogytiglani ítélete azonban össze sem hasonlítható azzal, amit kárhozatnak nevez a Biblia. Az egyház szolgáiként a kegyelmet hirdetjük Jézus Krisztusban, amely a kárhozattól ment meg bennünket. Mi elsősorban emberekkel foglalkozunk, és nem a jogrendszerrel.

– A világi felfogást láthatjuk az Ószövetségben, a farizeusok és írástudók szuperkegyességében – veszi át a szót Pótor László. – A törvény betűjét maradéktalanul betartották. Ellenségesen fogadták Jézus szavait, tetteit: ő mint az Atya képviselője megrótta az álszent magatartást, az Istenbe vetett hit alapján minősítette megtértnek vagy bűnösnek az eléje kerülő embereket. Nekünk is a „felsőbb utasítást”, a Mindenhatót kell az első helyre tennünk minden megnyilvánulásunkban. Kérdéssel válaszol Bodnár Máté: – Ki a boldog szolga? „Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál az úr, amikor megérkezik!” Lukács evangélista kiemeli, az ilyen szolga osztatlan figyelmet szentel az Úr lélekmentő munkájának, ugyanakkor hétköznapi ember marad. Az egyház elvárásait megfogalmazza a lelkészek szolgálatáról és jogállásáról szóló törvényünk. A paragrafusok betartása szükséges, azonban az az igazi küldetésünk, hogy észrevegyük, mit vár el tőlünk teremtő Atyánk. A jó egyházvezetőség is ezt várja el, se többet, se kevesebbet.

Ez az igazi pásztori szemlélet.