A lelkek és az állatok

Liza, gyere! Jössz ki! – hívja Péter a kertbe társaságnak a kutyáját. Megtudjuk, hogy a vizsla nemcsak kikényszeríti a vendég simogatását, hanem annak lábára is rálép, hogy minél tovább maradásra bírja. A fajtaválasztásnál fontos szempontja volt a lelkész házaspárnak, hogy egyrészt magyar kutyafajta legyen, másrészt barátságos és gyermekszerető, a vizslában pedig mindkettő megvan. A betörővel is szívesen összebarátkozik egy kis simogatásért cserébe, árulja el a gazdája.

– Amikor még a parókia részét képező gyülekezeti teremben tartottuk a bibliaórát, Berci kutyánk nyaranta rendszeresen lefeküdt a küszöbre, és végighallgatta az igemagyarázatot – eleveníti fel a lelkipásztor, miközben Liza igyekszik kitúrni a riportert a beszélgetésből, hiszen ő a simogatás helyett inkább egy hangrögzítőt tart a kezében, hasztalanul.

Veres Péter szintén lelkész feleségével és egy szolgatársával öt gyülekezetet pásztorol: a tímárit, szabolcsit, gávait, balsait és a vencsellőit. – Azért szeretünk itt élni, mert sok jó emberrel szeretetkapcsolatban vagyunk – jelenti ki a vezető lelkipásztor.

A madáretető mellett elhaladva a kerti kapu felé vesszük az irányt, a hangunkra felfigyelnek a lovak, és köszönésképpen felnyerítenek. Veres Péter a természetszeretetét családi örökségnek tartja: gyerekkorában volt kutyája, borjút nevelt, és sok időt töltött kint a szabadban. Azóta tart a vonzalom ezekhez.

Egyformán szereti mindegyik állatot a háznál, kivéve a macskákat, ahogy fogalmaz: „azokat nem csípi”. – Önzőek, ellentétben a kutyákkal, amelyek a gazdájuk érdekeit helyezik előtérbe a magukéval szemben. Isten példaadásra teremtette a természetet. A macskák azt mutatják meg, hogyan válhatunk egocentrikussá. Elérik, hogy minden igényüket kielégítsük, ezt viszont csupán annyi szeretettel viszonozzák, amellyel még több törődést válthatnak ki. Az embereknél is megfigyelhetők hasonló mechanizmusok – hangsúlyozza a családfő. És mintha érezné, hogy róla van szó, eközben odajön hozzánk az egyik hosszú szőrű macskájuk, Bundazsák, majd tovább is áll. A család legkisebbike, Katinka keresi meg általában a cicaalmokat a szénában, szelídíti meg a kicsiket, és talál új otthont a számukra. Veres Péter úgy véli, a gyerekeknek az állat bepótolhatatlan tapasztalatot ad a felelősségről, a gondoskodásról és az öröm észrevételéről.

A lelkipásztor úgy véli, az állat jobban szereti az embert, mint mi őket, ennek oka a ránk utaltságukban is keresendő. Bizalommal vannak irántunk, hogy minden szükségest megkapnak, és ez alakul át ragaszkodássá, fajtól függően hűséggé, esetleg szeretetté. – Amikor hazaérek, meghallva a hangomat a lovak ugyanúgy felnyerítenek, mint az előbb. Ez az emberi szereteten túl egy olyan többlet, amely nélkül nem tudnék élni – vallja a mellettünk kapirgáló tyúkok és a hatalomnyi nyúlcsemete, két ló, két macska és egy kutya gazdája.

Tavaly, tizennégy éves korában elpusztult Berci, a család magyar vizslája. Hűséges, türelmes, megbocsátó személyiségként emlékeznek vissza rá. A kutyák is tudnak felhánytorgatni dolgokat? – értetlenkedünk. – A vizslák különösen, Liza is sértődékeny. Zokon veszi, ha befogom a lovakat a vadászhintóba, de nem viszem magammal egy körre. Emiatt képes egész délután rám se nézni – festi le a gazda a reggeli cubákját békésen rágcsáló kutya jellemét.

Egyre jobban fázunk az udvaron, bemegyünk melegedni, ám Liza megelőz minket, és lefekszik a frissen szétrágcsált szivacscafatok közé. Esténként még látszik rajta a társa hiánya. – Berci a nap végén hamarabb jött be, de mindig megvárta, hogy Liza elhelyezkedjen a fekvőhelyükön, a megmaradt üres helyre ő csak ezután feküdt le – emlékezik vissza a lelkész. A család Lizát csupán a hidegre való tekintettel engedi be a házba, a rövid a szőre miatt tesznek vele kivételt.

Hazaérkezik a nyolcéves Katinka is az iskolából. Miközben az akváriumban közösen keressük a három megmaradt aranyhalát és törpeharcsáját, kifejti, hogy a halaknak különbözik a személyisége, mivel némelyik többet, némelyik kevesebbet úszik. – Szerintem van lelkük, a tudományos felfogás ellenére is. Isten minden állatot számontart, nem véletlenül teremtette meg az aranyhalakat, ők is részei az ökoszisztémának – magyarázza némi óvatossággal.

A cserépkályha jól teszi a dolgát a konyhában. Sokat elárul, hogy Liza csupán pár lépésnyire fekszik az étkezőtől, ahol a tűzhely áll. – A vizslák szinte azonnal családtagnak érzik magukat, és erről az őket befogadókat is igyekeznek meggyőzni. Az a módszerük, hogy folyamatosan családtagként viselkednek, így idővel észrevétlenül is annak kezdik őket tekinteni – tudjuk meg Veres Pétertől.

A lelkipásztor a legfőbb különbséget az ember és az állat között abban látja, hogy amíg Isten bennünket a saját képmására teremtetett, addig az utóbbit nem. Megegyezünk, hogy az állat célt is adhat az életben, sőt némelyek az embert is pótolhatják. – Talán nem értjük, hogy Mariska néni minek tart három tyúkot. Csak a baj van vele, és semmi értelme. De őt a hétköznapokban az a három tyúk motiválja. Van miért fölkelni, van miért felöltözni, kimenni az udvarra, mivel számítanak rá. Megértem azokat, akiknek meghaltak a szerettei, és a kutyában, a macskában lelnek társra. Ám korunk nyomorúsága, hogy ma már számos fiatal pár zárkózik el a gyermekvállalástól, mert megelégszenek a házi kedvenccel. És más helyzetekben is azért nem kell az ember, mert van egy állat. Némely gazdák többet költenek a macskára, mint önmagukra vagy a nehézségben lévő embertársukra. Félrecsúsznak a szerepek – hangsúlyozza a lelkipásztor, majd az ezzel kapcsolatos saját kísértését is megosztja velünk. – Berci kutyánk családtagként élt velünk, de ki kellett mondani, hogy egy kutya volt, még ha nem is úgy tekintettünk rá. Néha Veres Bertalannak mutattuk be másoknak. Családtagként temettük el, csendben megálltunk a hantja felett, könnyes szemmel rátettünk egy virágcsokrot, és ettől mindannyiunknak könnyebb lett. De nem állíttatunk márványkövet ötszázezer forintért a tiszteletére! – szögezi le a lelkipásztor.

Arra is kíváncsiak vagyunk, tarthat-e egy református lelkipásztor állatnak gyászszertartást. – Mit nevezünk gyászszertartásnak? – kérdez vissza Veres Péter, majd így folytatja: – A kislányom aranyhalának a temetéséhez kivonult az egész család. Katinka dobozból készítette a koporsót, megírta, feldíszítette virágokkal, majd elhantoltuk. Gyászbeszédet is kért a feleségemtől, Judittól: „Itt állunk egy aranyhal temetésén…” Igyekeztünk nem elnevetni magunkat, ezt nehezítette a tudat, hogy ezután sült halat fogunk ebédelni – meséli humorral a lelkipásztor, majd komolyan folytatja: – Katinkának fontos volt, hogy az aranyhalát tisztességgel és méltósággal temessük el. Még énekeltünk is.

Kitérünk arra, hogy az aranyhalak a mennyországban vagy a pokolban kapnak-e helyet, ha véget ér az életük. Veres Péter hangsúlyozza, hogy ez Isten titka. – A Szentírásban nem találunk egyértelmű és félreérthetetlen utalást arra, mi lesz az állatokkal, ha elpusztulnak. Csupán az emberről jelenti ki, hogy folytonosságot tapasztal a jelen való és a feltámadt élet között, az állatokról nem olvasunk ehhez hasonlót. Fontos kérdés, de nincs egyértelmű válaszunk arra, milyen természetű lelket kaptak az állatok. A Bibliában ez nem lényeges, viszont a természet, így az állatok helyreállítása igen, ennek megvalósítása azonban szintén titok maradt előttünk – nyomatékosítja a lelkipásztor.

Visszatérünk az állatok és Isten eszközeinek megközelítéséhez, ám Liza megint ki akar túrni. – Menjél odébb, vagy ülj meg nyugodtan! – fegyelmezi szelíden, mégis határozottan a lelkész a tolakodó vizslát. – Amikor Berci kutyánk meghalt, lejöttem a lovakhoz, amelyek azonnal megérezték, hogy nem azért álltam meg a karámjuk mellett, hogy megetessem őket. Csak álltam ott, és néztem magam elé, eközben Táncos csendben odajött mellém, és odadugta a fejét. Mintha azt mondta volna: „Itt vagyok melletted, hajtsd rám a fejed!” Pedig egyáltalán nem jellemző rá a testi kontaktus keresése. Mellettem volt a gyászomban, a fájdalmamban. Az állatok többet érzékelnek a lelki állapotunkból, mint amennyit feltételezünk róluk – emlékezik vissza meghatódva a lelkipásztor, mintha maga se hinné el a tapasztaltat.

A hideg és a köd sem enyhül körülöttünk, de a birkákhoz is lemegyünk, mármint addig, ameddig a villanypásztor engedi. – Gyere, Csimbó! – hívja Veres Péter a főkolompost, de az nem sokat foglalkozik velünk, inkább elvezeti a többieket a takarmányhoz, pedig mi is Isten „báránykái” lennénk…

Katinka megosztja velünk, hogy nemrégiben két kisbárány felett anyáskodhatott, mivel a rackajuhok kiközösítettek őket, így azokat a Veres családnak kellett cumisüvegből etetni. Az is megtörtént, hogy Katinkát szombat reggel az éhes bárányok bégetése keltette a szobájában. Fél évet éltek együtt a családdal, de már ismét a többi birkával tartanak, és semmi sem utal arra, hogy hiányoznának nekik Veresék. A gazdájuk szerint nem jó, ha emberként kezeljük a házi kedvenceket, erre a túlsúlyos kutyákat, illetve a téli kabátkákat hozza fel példának. Úgy véli, az állatnak a természetes életmódjához szükséges feltételekre van szüksége, ezért a lovai is félridegtartáson vannak.

Komoly benyomást tett rá, amikor maga is megtapasztalta, miként hallgatnak a bárányok, amikor megkötött lábakkal ide-oda forgatják, ültetik őket gyapjúnyírás közben. Ekkor élte meg Ézsaiás próféta könyvéből az Igét, amely Jézusra utal: „Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki… mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját.” – Ameddig a legelőjük elégséges élelmet nyújt és van vizük, hallgatnak, csupán akkor jeleznek, ha már nem tudnak jól lakni. Mi azonban akkor is panaszkodunk Istennek, amikor mindenünk megvan. Nem tudunk megelégedetten csendben maradni, mindig akarunk valamit, és mindig többet akarunk. Ilyen szempontból a bárányok megszégyenítenek bennünket – osztja meg gondolatait a lelkipásztor.

Körülöttünk egyre csendesebb a táj, Veres Péter tekintete a mezőt fürkészi. – Isten az állatok és a természet révén is formál bennünket. Charles Haddon Spurgeon és lelkésztársai hangsúlyozták: ahhoz, hogy megmaradjanak a hitben, szükségük volt arra, hogy Istent nagynak lássák, az Ige közelében éljenek, valamint sokat legyenek a természetben. Az állat, növény, mező, erdő, vízpart mind Istenről beszél, minél többet vagyunk a természetben, ezt annál inkább megtapasztaljuk. Nem minden természetkutató jutott el Isten megismerésére, de számos férfiról tudok, akiknek megváltoztatta az életét az a néhány nap, amelyet a természetben töltött, megvívva az elemekkel – magyarázza a gazda.

Hiszi, hogy Isten szól hozzánk, és az állatokkal, növényekkel mintát állít elénk, azok ugyanis az édeni állapotból talán sokkal több mindent megőriztek, mint mi. – Berci kutyánk nem hánytorgatta fel, ha nem volt időm foglalkozni vele és simogatás nélkül rohantam el mellette. Legközelebb is hűségesen, alázattal jött hozzám. Úgy szeretett bennünket, ahogyan sokszor mi, emberek nem vagyunk képesek egymást. Mintha túlmutatott volna az emberin, és számos tekintetben az isteni szeretethez hasonlót mutatott meg. Bárcsak ilyen türelemmel és alázattal fordulnánk egymáshoz – gondolkodik hangosan a lelkész.