Lelkigondozás nélkül nem tudja elképzelni a lelkipásztori munkát Szűcs László, aki Gyökössy Endre nyomdokain haladva az emberi viselkedést jól ismerő pasztorálpszichológusként, a Szentírásra támaszkodva segíti át gyülekezetének tagjait az élet nehézségein, nem egyszer krízisein. Azt mondja, muszáj személy szerint ismernie azokat az embereket – gondjaikat, örömeiket –, akiknek prédikál, mert ismeretei és tapasztalatai szerint így hatékonyabban jut el hozzájuk Isten Igéje, és ő is konkrétabban tud értük közbenjárni Istennél. A szentkirályszabadjai gyülekezet vezetőjével arról beszélgettünk, hogyan tudja egymást segíteni a lélektan és a teológia tudománya a gyakorlatban.
Immár húsz éve nemcsak teológiát végzett lelkipásztorként, hanem a Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervízori Intézetben szerzett pasztorálpszichológiai képesítéssel lelkigondozóként is szolgálja a szentkirályszabadjai gyülekezetet. Mennyire nehéz mindkét tudást használni egy élő gyülekezetben?
Nem nehezebbé, hanem könnyebbé teszi számomra a lelkipásztori szolgálatot, ha a teológiai tudás mellett olyan tudással is rendelkezem, amely segít Isten, önmagam és mások jobb megértésében. A pasztorálpszichológiai képzések komoly szakmai alapot adtak a keresztyén lelkigondozáshoz. Úgy látom – nem csupán a képzések, hanem a Biblia alapján is – hogy a lelkipásztori szolgálattól elválaszthatatlan a lelkigondozás, legalábbis ennek így kellene működnie. Ma már magyar nyelven is elérhetők olyan könyvek, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy a hihetetlenül sokrétűvé vált lelkipásztori munkában vissza kellene térni a legalapvetőbb lelkipásztori tevékenységeinkhez. Ilyenek például Eugene H. Peterson könyvei (A lelkipásztori hivatás művészete, A lelkészi szolgálat három sarokpontja). Peterson, aki maga is gyülekezeti lelkipásztor volt, a Biblia alapján hangsúlyozta, hogy döntően három fő tevékenységgel kellene foglalkoznia egy lelkipásztornak: az Igével, az imádsággal és a lelkek gondozásával. Tanulságos lenne végigolvasni ebből a szempontból is az Újszövetséget, mert láthatnánk, milyen szépen kirajzolódik, hogy Jézus és nyomában az apostolok milyen nagy mértékben koncentráltak erre a háromra. Jézus nem tud nem lelkigondozó lenni, ahogy jelen van a kérdéseivel, kérdésfeltevéseivel, empátiájával. Eleve már az lelkigondozói attitűd, hogy milyen sokszor kérdez, nem pedig csak kijelentésekkel áll az emberek elé, és úgy kérdez, hogy azzal vezeti rá őket a megoldásra.
A teológia jóval régibb tudomány, mint a pszichológia, mégis mindkettő hatással volt egymásra. Ma milyen viszonyban állnak egymással?
Az Ige, az Igével való foglalkozás és az emberi lélekkel való foglalkozás egyszerre van jelen a Biblia első lapjaitól kezdve az utolsóig, jóllehet, akkor még nem használtak ezekre tudományos megnevezéseket. A pszichológia valóban jóval fiatalabb tudomány, mint a teológia. A teológián és a pszichológián belül is vannak irányzatok és iskolák, illetve nyilvánvalóan vannak közöttük ellentétek, de mindezek ellenére is sokat tudnak adni egymásnak. A pasztorálpszichológia az, amely gyakorlati teológiai tudományágként a kettőt közös nevezőre hozza és mindkét tudomány felé közvetít felismeréseket. De a lelkipásztori szolgálat szempontjából elsősorban a praxis a lényeg: az, hogy ne csak az Igével, hanem az ember lelkével is foglalkozzunk. És a pasztorálpszichológia legnagyobb feladata éppen az, hogy az egyházi életre, a hívő ember életére és a lelkipásztori szolgálatra nézve közvetítsen fontos felismeréseket, és azokat segítsen átültetni a gyakorlatba. Talán soha nem volt erre nagyobb szükség, mint ma, hiszen napjainkban eljutottunk odáig, hogy éppen a legalapvetőbb lelkészi munkákra jut egyre kevesebb idő. Ha például a reformáció időszakát figyeljük, láthatjuk, hogy akkoriban sokkal inkább hozzátartozott a lelkipásztori szolgálathoz a lelkek gondozása, mint napjainkban. Kálvin folyamatosan levelezésben állt nagyon sok emberrel, nemcsak teológiai, hanem lelki kérdésekről is beszélgetett velük. Lelkigondozói helyzetekben tudott válaszokat adni. A lelkigondozói munka időnként háttérbe szorult az egyház életében, de jellemző, hogy minden jelentősebb megújulási mozgalomban és ébredésnél újra előkerült.
Hogyan valósítja meg a hivatásának ezt a három sarokpontját a saját gyülekezetében?
Hosszú idő és több korszak volt az életemben, mire elértem idáig. Döntő szerepet ebben a Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervízori Intézet pasztorálpszichológiai képzései és ennek vezetői, Tóth János és Kocsev Miklós játszottak. Az itt kapott szemlélet és gyakorlat segítségével fokozatosan egyre több időt és energiát szabadítottam fel arra, hogy az Ige mellett önmagamat és a rám bízott embereket is megértsem. A teológiai képzés akkor, amikor én tanultam, jellemzően nem nagyon támogatta ezt a szemléletet, kivéve a pasztorálpszichológiai tanszéket, a fő szempont az Ige értése és értelmezése volt, hogy az hermeneutikai és exegetikai szempontból megfelelő legyen. Ez nagyon fontos, de nem tartom jónak, ha kizárólagos. A pasztorálpszichológiai képzések azzal foglalkoztak, hogy vajon mit okoz bennem, az igehirdetőben az Ige, és vajon elérkezik-e a hallgatóhoz az igehirdetés üzenete, érti-e, megszólítja-e. Nincs-e bennem olyan akadály, ami az üzenet útjában lehet vagy elferdítheti azt? A képzéseken megtanultunk az Ige mellett jobban odafigyelni magunkra is meg azokra is, akiknek hirdetjük az Igét. Hangsúlyossá vált az is, hogy merjünk önmagunk lenni, enélkül nem fognak hitelesnek érezni, különösen a mai, posztmodern ember. A teológiai oktatás nem igazán képviselte ezt, inkább az ellenkezőjét. Volt, hogy elhangzott: a palást az egyéniség eltakarását jelképezi. Ezzel a felfogással bizonyos mértékben ellentétes a pasztorálpszichológiai szemlélet, amely azt tanítja, hogy a személyiségünkkel akarva-akaratlanul jelen vagyunk.
Ahogy Jézus is?
Igen. Ha megnézzük a bibliai szereplőket, hithősöket és az abszolút példát, Jézust, akkor azt látjuk, hogy Isten senkitől nem vette el az egyediséget, az egyéniséget: nincs két egyforma próféta, gyönyörűen átjön a karakterük, és ezzel harmonizálva képviselik Isten üzenetét. Ezért erre én nagyobb hangsúlyt fektetek, mert nem mindegy, hogy mennyire tud a lelkipásztor önazonosan jelen lenni a gyülekezetében – és nem csak az istentiszteleteken. Ez a fajta jelenlét fontos dolgokat befolyásol: egyrészt azt, hogy hitelesnek fogják-e érezni, másrészt azt, hogy megbízhatónak fogják-e tartani. Ha elfojtom a karakterem, bezárkózom, ha nem tudok önmagam lenni, akkor azt megérzik, akkor nem fog bennem bízni a gyülekezet.
Szűcs László 1972-ben született Budapesten, Kispest-Wekerletelepen nőtt fel, amelynek a hangulata egy életre magával ragadta. Vargabetűkkel teli pályája során tanult képzőművésznek, járt vegyipari szakmunkásképzőbe, vállalt újságkihordást, dolgozott rézkarcnyomóműhelyben, ezt követően hívta el Isten a lelkészi szolgálatra, ami korábban meg sem fordult a fejében. Több mint húsz éve vezeti a szentkirályszabadjai református gyülekezetet, amit lelki otthonának tart. Feleségével öt gyermeket neveltek fel, mindannyian felnőtt korúak.
Mennyire ismeri a gyülekezet tagjainak az életét, fájdalmait?
Ha nem ismerném, milyen lelkipásztor lennék?! Hogyan imádkozhatnék értük konkrét imádságokkal?! Reménykedhetnék-e abban, hogy az igehirdetések üzenetei olyan kérdésekkel foglalkoznak, amelyek érintik az embereket, és amelyre ezért várhatóan néhányan az igehallgatók közül rezonálni fognak?! Jézusnál is azt látom – isteni természetéből fakadóan is –, hogy először mindig kapcsolódott az emberhez. És őt belülről ismerve fogalmazta meg az evangélium üzenetét, soha nem használt paneleket. Nemcsak a betegségeikre, bajaikra tapintott rá, mint például a samáriai asszonynál (Jn 4), hanem úgy tette ezt, hogy az ő nyelvükön, a képi világuk használatával szólt hozzájuk, például a gazdag ifjúnál (Mt 19). Elképesztő az az empátia és ismeret, amivel kapcsolódott az emberekhez, és csak a kapcsolódás után jött az üzenet. A rengeteg feladat, amivel ma foglalkoznia kell egy lelkipásztornak, sokszor elveszi az időt ettől a munkától. De akkor kik vagyunk? Gyülekezeteket működtetünk, intézményeket tartunk fenn, pályázunk, adminisztrálunk, de a fő elhívásunkra nemigen jut energia. Az alapkérdés azonban mégis az, hogy egyáltalán szeretnénk-e kapcsolódni az emberekhez. Ezután pedig az, hogy vajon tudok-e jól kapcsolódni hozzájuk. Ha nincs kapcsolódás, akkor kétségeim vannak afelől, mennyire lehet hatékony a szolgálatunk.
Az elmúlt több mint húsz évben milyen eredményeket sikerült elérni a gyülekezetében?
Mit tartunk eredménynek? Azt gondolom, erre sokan sokfélét válaszolnának az egyházon belül is. De ennél is fontosabb: amit mi eredmények tartunk, vajon Isten is annak tartja-e? Ő azt is elmondja az Igéjében, hogy melyek azok az eredmények vagy inkább gyümölcsök, amelyeket vár tőlünk, amelyeknek örül. De mi még ezek közül is ki tudjuk szűrni a látványosabbnak tűnő eredményeket. Sokáig engem is megszédített ez. Ma már egyre inkább azt tartom eredménynek, ha például tudtam megfelelő időt és figyelmet fordítani egy-egy segítségre szoruló emberre, és Isten megáldotta a vele való beszélgetést azzal, hogy gyógyulást vagy szabadítást végzett az életében. Ez nagy eredmény, noha nem látványos. Ettől még nem lettünk százan, kétszázan a gyülekezetben. Nem baj. Egy ember élete meggyógyult, nemcsak erre az életre, hanem az örök éltre. Ez elég nagy eredmény. És nekem mint lelkipásztornak ebben kellene rendelkezésre állnom. De ehhez idő kell. Egy gyülekezet pontosan megérzi, hogy a lelkészének van-e rá ideje vagy nincs. Azt is megérzik az emberek, hogy meg lehet-e szólítani a lelkészüket vagy sem. Amikor én kezdtem a teológiát, akkor lett külön tanszéke a pasztorálpszichológiának, és ahogy tanultam az azzal kapcsolatos ismereteket, rájöttem, hogy lehet ehhez érzékem. Közben olvastam könyveket Gyökössy Endrétől, amelyek nagy hatással voltak rám. A döntő változás azonban a Gyökössy Intézet pasztorálpszichológiai képzésein történt. Az egyik fontos terület az önismeret és hozzá tartozóan az önreflexió volt. Csoportban tanultunk, védett környezetben, valamennyien lelkipásztorok, olyan képzésvezetőktől, akik maguk is lelkipásztorok. Beszélhettünk a kételyeinkről, a tévedéseinkről, megtapasztaltuk, hogy nem kell mindent nekünk megoldanunk, és nem is tudhatunk mindent jobban lelkipásztorként egy gyülekezetben. Elengedhettük a külső elvárásokat, amelyeknek akaratlanul is meg akartunk felelni. Ez egyrészt felszabadító volt, másrészt sokat segített az olyan nehéz területeken, mint amilyen például a megérintődés. A lelkigondozói munka egyik legnehezebb része a megérintődés: enélkül nincs empátia. Viszont ha túl mélyen érintődök meg, úgy, hogy érzelmileg teljesen magával ránt például egy gyermekhalál, bántalmazás, és nem tudom ezt magamban helyre tenni, akkor nem fogok tudni segíteni. Márpedig megfelelő isten- és önismeret nélkül nem fogom tudni helyre tenni magamban. De az önismeretnek nagy szerepe van az alapvető bizalom kialakításában is. Egyébként mindezekben nemcsak a lelkipásztoroknak, hanem minden keresztyén embernek lehetősége van a fejlődésre, Krisztus képére változni és egyre empatikusabbá válni. Krisztus együttérzése határtalan. Ha az együttérzést megtapasztalják az emberek, akkor tudják, jó helyen vannak. Az első beszélgetésből kiderül, hogy megvan-e a kölcsönös bizalom, és megvan-e bennem az empátia. Az önismeret néha azzal jár, hogy Isten fényében azt látom meg magamban: ebben az esetben nem tudok empatikus lenni. Vagy más akadályt fedezek fel magamban. Vagy csak azt, hogy ehhez én nem értek. És ilyenkor az a helyes, ha nem vállalom a beszélgetést. Igen, olyan is előfordult, hogy azt mondtam, „ne haragudj, ebben nem tudok segíteni”, és ajánlottam más szakembert. Mert attól, hogy én vagyok a lelkipásztor, nem kell úgy tennem, mintha mindenre tudnám a választ.
A lelkészcsalád otthona mindig nyitva áll?
Ezt így, ebben a formában soha nem vallottam. Még maga Jézus sem tette magát folyamatosan elérhetővé mindenki számára. Már csak azért sem, mert rendszeresen visszavonult, hogy az Atyával legyen. Olyanról is olvasunk, hogy visszavonult azért, hogy csak a tanítványaival legyen. Öt gyermeket neveltünk fel a feleségemmel, és a kezdetektől azt képviseltük, hogy ha Isten ennyi gyermeket adott, akkor ugyanolyan felelősséggel tartozunk a gyermekeinknek és egymásnak, mint a gyülekezetünknek. Isten után a feleségem és a családom a legbelsőbb kör, ezt nem játszhatom ki, nem lenne biblikus. Elég kemény figyelmeztetést találunk ezzel kapcsolatban a Timóteushoz írt első levélben: „Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél.” (1Tim 5,8) Mint ahogy magamra is oda kell figyelnem, hiszen a személyiségem a munkaeszközöm, karban kell tartanom. És erre is figyelmeztet Isten Igéje: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra…” (ApCsel 20,28) Itt már eleve a sorrendnek is üzenete van: előbb magamra kell gondot viselnem. Mindenekelőtt úgy, hogy gondot fordítok az istenkapcsolatomra, imádságban Igéjével és Szentlelkével tisztulok, töltekezem. De úgy is, hogy tartok szabadnapot. Pihenek. Kikapcsolódom, végzek olyan tevékenységeket, amelyeket nem kötelességből kell tennem. Kirándulok, színházba megyek, olvasok. Tehát gondot viselek magamra lelkileg, testileg, szellemileg. Ezután jön az Igében az, hogy „és az egész nyájra”! Mennyire fontos ez a sorrend! Ha állandóan fáradt vagyok, szétaprózódom, akkor ez kisugárzik: azt mondják az emberek, hogy „meg sem keresem őt a kérdéseimmel, mert látom, hogy mennyire elfoglalt, fáradt”. Az, hogy a családomat és a gyülekezeti szolgálatot nem játszhatom ki egymással szemben, hála Istennek elég hamar megvolt, de az, hogy magamra is szabad és kell gondot viselni, azt a pasztorálpszichológiai képzéseknek köszönhetem. Persze, a családdal való közös időtöltés nekem is jó volt, engem is töltött. Nekem is jól esett, hogy a közös vacsora nálunk szent dolog volt, védett idő.
Minden nap?
Törekedtünk rá, és ezért igen, majdnem mindennap sikerült. Nyilván előfordult, hogy egybeesett a gyülekezeti alkalommal, vagy bejött egy fontos, sürgős beszélgetés, akkor nem voltam ott. De ha lehetett, nem a vacsora idejére tettem ezeket. És ez nemhogy nem ment a gyülekezet rovására, hanem csak jobb lett, gazdagabb lett ettől a szolgálatom.
Mennyire van lehetősége a lelkipásztornak év vége felé megpihenni, hiszen ilyenkor mindenki szeretné letenni a munkát, számot vetni?
Alig vagy egyáltalán nem. És ez nem jó! Nemcsak a nagy ünnepekre igaz ez, hanem a vasárnapok miatt a hétvégékre is. Én még könnyű helyzetben vagyok, hiszen most már csak egy gyülekezet tartozik hozzám, összehasonlíthatatlanul nehezebb azoknak a kollégáknak a helyzete, akiknek négy-öt gyülekezetük van vagy tíz szórványuk. Ők elkezdik az ünnep elején a szolgálatot, és holtfáradtan esnek haza. Ők igehirdetőként, liturgikusként teljesíteni tudják a feladatukat, de pont az ünnepi időszak az, amikor az embereknek még nagyobb szükségük van arra, hogy beszélgethessenek legalább egy kicsit valakivel. Különösen az egyedül élők, magányosak igénylik ezt. Mi meg ekkor vagyunk a legelfoglaltabbak! Sok kolléga azt is nehezen tudja megoldani, hogy a családjával tudjon karácsonyozni, ezért ezekkel a dolgokkal érdemes lenne foglalkozni.