– A Szentírás kihívások elé állít, de nem azt várja, hogy felőröljük magunkat a feladatainkban. Isten azt szeretné, ha célba is érnénk, nem csak azt, ha kimerülésig küzdenénk – vallja Tasha Chapman, a Covenant Theological Seminary oktatója. A kutatóval a lelkipásztori hivatásról, illetve a reziliencia szolgálatban betöltött szerepéről beszélgettünk.
Hogyan került kapcsolatba a reziliencia témájával?
Az 1990-es évek végén egy családi alapítvány jelentős összeget adományozott az amerikai protestáns egyházak támogatására. Azzal szembesültek ugyanis, hogy a lelkészek kiégtek, gyümölcstelenséggel küzdöttek és egyre nagyobb arányban hagyták el a hivatásukat. A probléma megoldása érdekében kutatást indítottak azzal a céllal, hogy megfejtsék, mi segítené a lelkészeket a szolgálatban való megmaradásban. A szemináriumunk egyike volt annak az ötvenkét szervezetnek, amelyet kiválasztottak erre a kutatásra. Ez korábban sosem látott, különleges lehetőség volt: a legátfogóbb kutatás az egyház életében, amely a lelkipásztorok egészségét és jóllétét érintette. A legjobb mintákat kerestük, így a kutatásban több mint hetven olyan lelkipásztor vett részt a házastársával, aki kiválóan boldogult a munkájában, egészséges családi életet élt, a gyülekezete pedig virágzott. Eredményként öt egymással összefüggő területet tudtunk megnevezni, amelyek közvetlenül befolyásolják a lelkipásztori szolgálat egészségességét és gyümölcsözőségét, ezáltal pedig a lelkészek szolgálatban maradását: a lelki formálódás (megszentelődés), az önmagunkkal való sáfárkodás (öngondoskodás), az érzelmi és kulturális intelligencia, a házasság és a család, valamint a vezetés és a szervezetirányítás.
A Covenant Theological Seminary (CTS) az Amerikai Presbiteriánus Egyház egyetlen hivatalos lelkészképző intézménye, amelynek falai között hatszáz lelkészhallgató részesül oktatásban. Az Egyesült Államokban többféle presbiteriánus felekezet működik, a diákok által harminc különböző közösség képviselteti magát az intézményben. A CTS oktatói az elmúlt évtizedekben szoros szakmai kapcsolatot alakítottak ki a budapesti teológia tanáraival. Tasha Chapman és férje, aki ugyancsak a CTS oktatója, az elmúlt több mint tíz évben sokat dolgoztak a tengerentúli szemináriumban végzett, de itthon szolgáló magyar diákokkal. A professzor asszony magyarországi látogatásai alkalmával együtt szolgál korábbi tanítványaival: vezetőképzést tart gyülekezeti szolgálók számára, bibliatanulmányozási módszereket mutat be lelkészeknek szervezett továbbképzéseken, és adott esetben teológushallgatók között is szolgál.
Reziliencia a szolgálatban című könyve tizenegy éve jelent meg. Melyek azok a dolgok, amelyek ma is aktuálissá teszik a kutatás eredményeit?
Több országban végzett, kisebb léptékű kutatások azóta is azt mutatják, hogy a helyzet továbbra is fennáll. A lelkészi szolgálat sajátosan nehéz kihívásokkal teli munkakör, és ez az utóbbi években talán még inkább fokozódott. A koronavírus-járvány okozta helyzet, az anyagi terhek növekedése, valamint a tovább gyorsuló napi életmód egyre nagyobb kihívás elé állítja a lelkészeket. Emellett ott van faktorként még a globalizáció, a közösségi média és a kulturális pluralizmus, amelyek között a lelkészeknek bibliai alapon kell eligazodniuk és másokat is segíteniük Krisztus tanítványaiként. Ezzel szemben a lelkipásztorok társadalmi elfogadottsága, tekintélye egyre csökken, és a gyülekezeti elvárások folyamatosan növekednek. Úgy vélem, mindezek a jelenségek globálisan és nem csak Észak-Amerikára igazak. Azóta külön területté vált az érzelmi intelligencia és a kulturális intelligencia, és az immár hat kulcsfontosságú terület mellé hetediknek megjelent az anyagi, pénzügyi terület is mint a fenntartható, reziliens lelkészi szolgálat eleme.
A könyv szerint ezek közül a területek közül talán az öngondoskodás kérdése a legalapvetőbb. Ezt a fogalmat a mainstream kultúra is előszeretettel használja. Mit jelent mindez keresztyén szemszögből?
Amikor a kultúránk beszél öngondoskodásról, a fogyasztói szemlélet húzódik mögötte. Ezért döntöttünk úgy, hogy átfogalmazzuk a kifejezést, és az öngondoskodás helyett az önsáfárkodást, a magunkkal való sáfárkodást használjuk. Arra törekedtünk, hogy már magával a kifejezéssel segítsük a bibliai szemléletet: amíg a kultúránk önközpontúságra biztat, mi a teremtmény voltunkat szeretnénk hangsúlyozni. Mózes első könyvében Isten az embert bízta meg azzal a feladattal, hogy gondoskodjon teremtményeiről. Ebbe mi magunk is beletartozunk. Azt keressük, hogyan tudunk Isten világának gondozóiként törődni magunkkal, hogy összhangban maradjunk a rendeltetésünkkel.
Az öngondoskodásra, a magunkkal való törődésre a keresztyén kultúra gyakran gyanakodva, önzésként tekint.
Minden kultúra emberi képződmény, vagyis egyrészt a képmás voltunk lenyomata, másrészt az elesett emberségünk megnyilvánulása. Bármely kultúrában benne van ez a kettősség: a teremtettségünk és a bűnösségünk. Ez azzal jár, hogy minden kultúrában találunk olyat, ami jó, ami segítő, ami éltető, és ezért keresztyén szempontból olyan, aminek örülni lehet, ami összhangban van a bibliai alapelvekkel. Másrészt azonban minden kultúrában megtalálható ennek az ellenkezője, a bűn, az önzés, a felsőbbrendűség elemei. Keresztyénként a Szentírás az eligazító mérce, hogy a kultúránkban mit erősíthetünk meg és mit kell kihívással illetnünk. A keresztyén kultúra is ez alá a mérce alá esik. Amikor a keresztyén kultúra dicsőíti a Jézusért történő kiégést, káros tradíciót tekint jónak. A Szentírás kihívások elé állít, de nem azt várja, hogy felőröljük magunkat a feladatainkban. Isten azt szeretné, ha célba is érnénk, nem csak azt, ha kimerülésig küzdenénk. Nincs arra parancsunk, hogy bántsuk magunkat, hiszen az a szolgálatra is alkalmatlanná tesz. Isten véges teremtményként teremtett bennünket, akiknek szüksége van pihenésre, feltöltődésre. Ezt komolyan venni nem önzés, hanem istentisztelet, Isten rendjének elfogadása. A testünket, az egészségünket, a kapcsolatainkat, a családunkat, a barátainkat, az erőnket ugyanúgy ajándékba kaptuk, felelősen kell sáfárkodnunk velük.
Hogyan reagálnak a lelkipásztorok, amikor szembesítik őket ezzel az igazsággal?
A lelkészeknek a lelkészi szerepük és felelősségük sokszor nem engedi meg, hogy láthatóvá váljon a sebezhetőségük, hogy mások igazán megismerjék őket és hogy átéljék mások törődését. Fel kell hívni a figyelmüket arra, hogy elsősorban ők is Isten juhai, és csak másodsorban pásztorok. Létfontosságú a biztonságos környezet megteremtése, ahol szabadon beszélhetnek a lelkészség sajátos kihívásairól és a szükségleteikről anélkül, hogy az ítélkezéstől kellene tartaniuk. Olyan közösségre van szükségük, ahol az elszigeteltségük megtörik, ahol megértésre találnak, ahol értik a hivatásuk sajátos kihívásait és önmaguk lehetnek. Mint minden ember, ők is esendők és tökéletlenek, akik személyes és szakmai kihívásokkal küzdenek. Megszokták, hogy tudniuk kell a helyes választ, és mindig ők azok, akik iránymutatást adnak a gyülekezeti tagok számára. Ez nagyban nehezíti, hogy meg tudjanak állni úgy, hogy önmaguk legyenek.
Mit tanulhatnak a gyülekezetek a kutatásból?
A gyülekezetek jellemzően minden kultúrában hősként szeretnének tekinteni a lelkészeikre. Hajlamosak vagyunk irreális elvárásokat támasztani a pásztorokkal szemben, azt várva tőlük, hogy a megmentőink legyenek. Ez az egyedülálló kihívás a lelkipásztori hivatás velejárója. A kutatások azt mutatják, hogy a gyülekezetek gyakran többet követelnek lelkipásztoraiktól, mint bármely más területen dolgozó szakemberektől. Ha egy orvos vagy ügyvéd elmegy bevásárolni, senki sem várja tőle, hogy a szakmai szerepében lépjen fel, míg egy lelkészhez gyakran így közelítenek a gyülekezeti tagok akkor is, ha meglátják egy üzletben. Ez a folyamatos nyomás – mindig készenlétben állni, határtalan szeretettel és türelemmel bírni – rendkívül megnehezíti a lelkipásztorok számára, hogy elszakadjanak a hős szerepétől. A felismeréseinket elsőként a kutatásban részt vevő lelkészek gyülekezeteivel osztottuk meg abban a reményben, hogy megértik a lelkészeik sajátos kihívásait, és ennek nyomán reálisabb elvárásokat fogalmaznak meg velük és a családjaikkal szemben, valamint több támogatást adnak a lelkészeiknek.
Az egyházi vezetőkre milyen hatást gyakorolt a kutatás eredménye?
Az elmúlt tíz évben a kutatásban részt vevő gyülekezetek elkezdték felismerni lelkipásztoraik mély szükségleteit és a hivatás egyre nagyobb kihívásait. Fontos, hogy elismerjük, mást jelent ma lelkipásztornak lenni, mint a nagyszüleink idejében. Következésképpen új megközelítéseket kell alkalmaznunk a lelkipásztoraink gondozásában és támogatásában, ha azt akarjuk, hogy az egyház virágozzon, növekedjen és hatékonyan szolgáljon az adott kulturális környezetben. Emellett a kutatási eredmények jó része mindannyiunknak, minden keresztyénnek szól, hogy betölthessük a szerepünket és igazán só és világosság lehessünk a kultúránkban.
Mennyiben Amerika-specifikusak ezek a kihívások és megoldások?
A kutatás bár Amerika-specifikus volt, számos európai országban, kultúrában járva és tanítva mégis úgy tűnik, ezek a jelenségek másfelé is hasonlóak. Közös tapasztalat a vallási-kulturális pluralitás előtérbe kerülése, és hogy a keresztyénség egyre nagyobb ellenállásba ütközik. Azokon a területeken, ahol a keresztyénség folyamatosan terjed, gondoljunk Afrika vagy Ázsia egyes térségeire, eltérő kihívások jelentkezhetnek, de a pásztorok felé támasztott elvárások gyakran nagyon hasonlóak.
A nyugati típusú kultúrán belüli eltérések mennyire befolyásolják az adaptálhatóságot?
Amikor eltérő kulturális háttérből érkező lelkészekkel foglalkozom, a megértés megkönnyítése érdekében kiscsoportos beszélgetéseket folytatunk, amelyek során feltárjuk, hogyan lehet a kutatási eredményeket alkalmazni a sajátos kulturális kontextusukban. Az amerikai tapasztalatokból származó konkrét példákkal a résztvevők párhuzamot vonhatnak, és a fogalmakat saját kulturális környezetükhöz igazíthatják. A kulturális adaptáció közösen történik meg, de ügyelek rá, hogy legyenek mellettem olyan személyek, akik mélyen ismerik mindkét kultúrát, és képesek hídszerepet betölteni. Ez itt, a magyar református közegben könnyen megvalósul, hisz segítségemre van ebben Mikola Borbála lelkésznő, aki nálunk doktorált.