Majdnem húsz év után hálával vonul vissza Tóth János, a Magyarországi Református Egyház Gyökössy Endre Intézetének alapító intézetvezetője. Az itt végzett lelkigondozói pályafutása lezárásaként szerkesztésében jelent meg az Emberexegézis című könyv, amit május 31-én mutattak be a Ráday Házban, azon a konferencián, ahol az intézet elért eredményeiről számoltak be a résztvevők. A hálaadó szakmai napra a szervező Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálata meghívta Székely-Gyökössy Szabolcsot, Gyökössy Endre unokáját is. A közgazdász, üzletember megindító történeteket mesélt oldalunknak lelkipásztor, pszichológus nagyapjáról.
A frissen megjelent könyv: Emberexegézis. A lelkigondozás az egyház küldetése
Húsz év után elbúcsúzott a Gyökössy Intézettől. Most mi következik?
Sok lelkészkolléga azt mondja, hogy a nyugdíjjal nem változik semmi. Én azt tapasztalom, hogy igenis változik, és erre a változásra tudatosan készültem. Jó két éve kiderült, hogy újjászerveződik az intézet, másfajta elképzelésekkel, feladatkörrel működik tovább. Az elmúlt fél évben a könyvet készítettem elő, tanítottam, csoportokat vezettem, és a jövő is ugyanígy fog kinézni, vagyis a lelkigondozást sem hagyom abba, csak éppen nem intézményes keretek között végzem. Azt csinálom, amit szeretek, amit jónak gondolok, és különösen, ami másnak is jó. Annyi mindent kaptam a tanáraimtól, mestereimtől, hogy úgy érzem, tudok visszaadni ebből még másoknak, a fiataloknak.
És mindezt hol teszi?
Kecskeméten élek, de Budapesten is megfordulok, ha valaki beszélgetni szeretne. Sárospatakon leendő pasztorálpszichológiai szakreferensek képzésében veszek részt gyakorlati oktatóként, óraadó tanár vagyok a Pünkösdi Teológiai Főiskola pasztorálpszichológiai tanszékén, illetve bekapcsolódtam egy szupervíziós programba a Magyar Református Szeretetszolgálatnál.
Aki egész életében lelkigondozást végez, szomorúsággal, gyásszal, lelki elakadásokkal találkozik, hogyan nem lesz pesszimista ember a végére?
Ha a realitás talaján mozgunk, akkor ki kell mondanunk, hogy a segítők is gyakran pesszimistává válnak. Megcsapja őket az a sötétség, ami a gondozottak életéből árad. Az életünket ugyanakkor két történet hatja át: az egyik a szenvedés, a másik pedig az üdvösség, a kettő együtt fut. Nekünk megvan az a perspektívánk, hogy ebből a szenvedésből a megváltó, szabadító Istenre tudjunk nézni, és a saját nehézségeink sötétsége egyidejűleg fénybe, világosságba kerül. Erőtlenségeinkben erőt kapunk.
A könyvben azt olvashatjuk, hogy Gyökössy Endre úgy végezte a lelkigondozást, hogy aki meglátogatta, azt leültette egy nagy fotelbe, és megkérte, hogy mondja el, mi bántja, elejétől a végéig. Majd kinyitotta a Bibliát, és így folytatta: lássuk, mit mond erre az Ige. Ennyi elég is a gyógyításhoz?
Gyökössy Endre személyisége, kisugárzása ott és akkor elég volt. Ha jól emlékszem, húsz évvel ezelőtt Berlinben, egy bérház falán olvastam, hogy „minden kérdésre megoldás Jézus Krisztus”. Valaki odaírta alá: „Csak az a kérdés, hogy mi a kérdés.” Tehát mindenre tudunk a Bibliából reflexiót találni. Ugyanakkor a Biblia önmagában csak betű (2Kor3,6), a lelkigondozó beszélgetésben a kapcsolattól függ, hogy ott és akkor milyen Ige villan be, és mi az, ami segíthet a lelkigondozói segítséget kérő embernek. Vallás, hit, spiritualitás, transzcendentalitás nélkül nem beszélhetünk lelkigondozásról. Gyökössy Endre mondta azt is, hogy szerinte Jézus volt az első pszichológus. Még ha az ember önmagában véve nem is változott, számos olyan gondja van, ami a Biblia korában elő sem fordult. Feldolgozatlan traumákkal, veszteségekkel, kötődési és kapcsolati zavarokkal élünk. Számunkra alapvető, hogy a spiritualitásban, Isten lelkében látjuk a saját lelkünket. Ma már a pszichológiában, a pszichiátria egyes területein is számolnak a Biblia útmutatásával, például a szenvedélybetegségek kezelésében. A pszichiátriai osztályok túlterheltek, ezért szívesen veszik, ha lelkész érkezik hozzájuk, de éppen emiatt a leterheltség miatt gyakran nincs lehetőség az együttműködésre. A pszichiátriai betegek ugyanakkor végtelenül vágynak arra a fajta elfogadásra – ez a betegségük eredője is sok esetben –, amit a gyógyszerektől nem, sokkal inkább a lelkész személyétől kaphatnak meg. Viktor E. Frankl osztrák neurológus és pszichiáter fogalmazta meg azt, hogy egzisztenciális vákuumban élünk, amit az ember próbál valamivel kitölteni. A rengeteg „szakirodalom” vagy inkább népszerűsítő könyv, amely az önmegvalósítás és az énképviselet felé viszi az embert, ezt a vákuumot szeretné betölteni. Az embernek mélyen valami nagyon hiányzik.
Az önismeret egy fontos képesség a lelkészi, lelkigondozói szolgálatban – olvasom a könyvben. Aminek következményeként megváltozik az ember mentalitása, az élethez, a kapcsolatokhoz való hozzáállása. Miért?
A lelkigondozás élettörténetek meghallgatása, minden, amit hallunk, érint minket. Tágas térben mozgunk, ahhoz, hogy másokat el tudjunk fogadni, jót és rosszat az életükben, előbb meg kell ismernünk a magunk erőtlenségeit, gyengeségeit. Szeretni a megszerethetetlent.
Azt írja szintén a könyvben, hogy a lelkigondozó nem más, mint „sebzett gyógyító” (H. Nouwen). Tényleg csak abból lehet gyógyító, aki maga is sebzett?
Erre a kérdésre nem lehet egyértelműen igent vagy nemet válaszolni, mert nem minden gyógyult betegből lesz orvos, de hát „az ő sebei által gyógyulunk meg” (Ézs 53). És a saját magunk sebeiben is ott van a gyógyulás, vagyis minden olyan szövetben, amiben sérülésünk van, ott vannak az erőforrásaink is. Ahhoz, hogy valaki lelkigondozóvá váljon, annak szembe kell néznie a saját, valódi arcával. Mert Isten nem az ideálist, hanem a reálist szereti bennünk: azt, amilyen vagyok.
A pszichológusnak is van pszichológusa, de a lelkipásztornak van-e lelkipásztora? Vagy ennyi ismerettel az öngyógyítás is elegendő ehhez?
Is-is. Voltak olyan nehéz helyzetek az életemben, amikor meg kellett keresnem valakit, és vannak olyan barátaim, akikkel, ha gondban vagyok, meg tudom osztani a problémáimat. Nekem mint lelkigondozónak szükséges önmagammal is foglalkoznom: ha én nem tudok segítséget kérni, hogyan ösztönözhetek másokat arra, hogy segítséget kérjenek és fogadjanak el?! Isten ott van a kapcsolatainkban, közöttünk „szívközelben”.
Oktat, lelkigondozást végez. Miből áll még az élete, mitől töltődik?
Szeretek olvasni, túrázni, feleségemmel tagja vagyunk az Ökumenikus Zarándoklatnak. Hálával mondhatom, hogy „elég jó“ házasságban élek, van egy jó családom, vannak unokáim. Szeretek utazni, múzeumba, kiállításra, színházba járni, jó filmeket, sportot nézni. A csoportban való tanítás öröm számomra, a személyközi kapcsolatokban mozgok igazán otthonosan. Színes életem van, és örülök annak, hogy minden, amit tanultam az életemben, valamilyen szinten jelen van.
A hálaadó szakmai nap egyik meghívott vendége volt Székely-Gyökössy Szabolcs, Gyökössy Endre unokája. Mint mondja, gyakran merít lelkész nagyapja tanításaiból, és gazdasági, pénzügyi szakemberként is hasznát veszi annak a gondolkodásmódnak, amit a nagyapjának köszönhet.
Egyik legközelebbi hozzátartozójaként jobban ismerhette Gyökössy Endrét, mint itt bárki. Milyen ember volt „Bandi bácsi”?
Hálás lehetek a Jóistennek, mert még fiatal felnőtt koromban is volt kapcsolatom a nagyapámmal. Én voltam az egy szem fiúunokája, aki elszállíthatta külföldi útjaira, hiszen már huszonéves koromban volt jogosítványom. A leghosszabb utunk Stuttgartba vezetett – ott többször is voltunk –, és tíz-tizenegy órát beszélgettünk közben. Ez hihetetlenül sokat adott az életemhez. Rengeteget tanultam tőle, és ezt használom is az életben. Vezetőként dolgozom, ezért vezetéselmélettel is foglalkozom, ami a lélektani része miatt is nagyon közel áll hozzám.
Mire kötelez a Gyökössy név, már ha kötelez bármire?
Egyrészt nyomasztó teher tud lenni. Közgazdaságtant tanultam, és volt, hogy nem készültem egyszer rendesen a pszichológia vizsgára, ahol az oktató megdorgált, hogy „a nagyapja forog a sírjában”. Ez annyira rosszul esett, hogy onnantól kezdve nem mertem nem készülni. Meghatározó volt ez a pillanat, mert mindig emlékeztet arra, mennyire kötelez ez a név a becsületre, az igazságérzetre, mások segítésére. Érdekes, mennyi emberrel találkozom a legkülönfélébb helyeken, akik megkérdeznek, hogy van-e közöm „Bandi bácsihoz”. Előfordult, hogy egy szaniterboltban csapot vásároltam, és az eladó, amikor a számlát írta, megjegyezte, hogy a nagyapám összes könyvét ismeri, gyűjti azokat. Az életem szinte minden napján találkozom nagyapám hatásával.
Az előadásokon is többször elhangzott, hogy tömegek hallgatták őt az istentiszteleteken, a gyerekek és a fiatalok is rajongtak Gyökössy Endréért. Miért?
Elképesztő kisugárzása volt. Bárhol megjelent, minden figyelem rászegeződött. Ezt a talentumát szerintem csak a Jóistentől kaphatta. Bárhol prédikált, nem csak Újpesten, a saját templomában, azonnal körbement a híre, és mindig dugig volt a templom. „Gyökössy-járatnak” nevezték a buszjáratot az Attila útra. Elég volt, ha ott ült, már a jelenléte elég volt ahhoz, hogy érezze az ember a kisugárzását, nem is kellett megszólalnia. Nagyapám sokszor használta az agapé szót a szeretet helyett, én pedig a naiv szeretet kifejezést szoktam mondogatni a munkatársaimnak – kicsit meg is mosolyognak, de azért elgondolkodnak rajta –, hogy ne csépeljük el annyira ezt a szót. Fontos, hogy megértsék, mennyire szüksége van a világnak erre a szeretetre.
A gyermekei, Gyökössy Endre dédunokái hogyan viszonyulnak ehhez az örökséghez?
Tudnak róla, és most érkezik el az az idő, hogy a három közül a legidősebbet, aki éppen érettségizik, beavatom, és odaadom neki az első Gyökössy-könyvet. Ő pszichológia szakra jelentkezett, ami fantasztikus és nagy öröm nekem. Kevesen tudják, hogy nagyapám édesapja is írt verseket, még jobbakat, mint a nagyapám. A fiam az üknagyapja, az öreg Gyökössy Endre versét mondta el egy versmondóversenyen, és meg is nyerte azt.