Fülep Lajos az 1920-as évek nagy magyar művészgenerációjának legfőbb kísérője, kritikusa. Élete során olyan költő- és művésznagyságoknak volt az első igazi értékelője, mint Ady Endre, Weöres Sándor vagy Csontváry Kosztka Tivadar. A református tiszteletes-író-filozófus-művészettörténész munkáiban a lét és a művészetek rejtett összefüggéseit kutatta, számot vetve a művészi világ sokrétű folyamataival, annak a vallással, a morállal való kapcsolataival.
„Anyagot akarunk adni az embereknek a gondolkodásra, módot a magukba térésre, a benső életre, olyan kérdésekkel foglalkoztatni őket, amelyeknek naphoz, időhöz semmi közük, hanem szellemi és lelki sorsukat mindig és mindenütt érdekelhetik, kell, hogy érdekeljék” – írja az általa alapított és szerkesztett Szellem című folyóirat programjában 1911-ben. Az újság rövid pályát futott be, mint ahogy Fülep Lajos legnagyobb munkái is befejezetlenek maradtak. Életében csak egy könyve, A magyar művészet került a közönség elé, miközben évtizedeken keresztül százszámra jelentek meg írásai az ország legnagyobb tekintélyű kiadványaiban. Különutasa volt a kortárs magyar kultúrának, kíméletlen kritikái, lenyűgöző műveltsége és sokak szerint túlzott igényessége okán. Az irodalmi, színházi, képzőművészeti kritikáit és egyéb művészettörténeti munkáit egy nagy szintézis jellemezte, amelyben a filozófia területére vezette át a művészeteket.
Úgy vélte, hogy az akkor domináns pozitivizmussal-historizmussal szemben metafizikai alapra kell építeni a jövő művészetét. Méltó metafizikai alapnak pedig egyedül a keresztyénség tehető meg – annak tanulmányozásával, átélésével, megújításával. Elmélete szerint az izmusok, a sok különálló stílus, a kísérleti alkotások állandósága és az egységes világnézet hiányából fakad – a történelem társadalmi, eszmei meghasonlásának eredményei. A középkori gótika-skolasztika, a reneszánsz vagy a görögség egységességével, egyszerre univerzális és nemzeti karakterével szemben negatívan értékelte az aprózódó művészeti hozzáállást, amelyben a meghökkentőt, a kuriózumot keresik a művészek, egymástól elkülönülve. (A stílus Fülep olvasatában: rokon törekvések harmóniája, egység, összetartozás, centralizáció.) Az alkotásokban az őserejű, ősegészségű kristálytiszta forrást kutatta és találta meg az európai színtéren is, olyan kortárs művészek személyében, mint Paul Cezanne vagy Paul Gauguin.
Fülep Lajos emléktáblája a bajai református templom falán
A budapesti újságírói évek, a hét évig tartó itáliai tanulmányok, a politikai külszolgálat és a Tanácsköztársaság bukását követően Zengővárkonyban (Medina, Dombóvár és Baja után) lett református lelkipásztor. Nem érezte korábban vállalt tudományos, politikai tisztségei után sem kényszerpályának a szegényesebb vidéki életét, hanem természetesebbnek, egészségesebbnek látta azt a városinál. A pécsi egyetemen előadásait alig néhány maroknyian hallgatták, a pedagógiai erejét, a fiatalság megismerésének szenvedélyét a falujában bontakoztatta ki. Zengővárkony tudós lelkipásztoraként aktív szellemi életet élt, olyan művészek látogatták meg a kis baranyai településen, mint Móricz Zsigmond, Németh László vagy Illyés Gyula. Közben színházi előadásokat szervezett, kultúrházat épített, énekkart alapított a falu ifjúságával karöltve. Minden beszámoló szerint szívén viselte az itteniek sorsát.
Kodályhoz és Bartókhoz hasonlóan Fülep Lajos is a népi kultúrát látta a legegységesebbnek és a legősibbnek, amelyben a specifikusan magyar művészeti érték fellelhető. A népi emlékezetnek az ereje abból fakad, hogy nem adatszerűen, írásosan szerkesztve örökíti át az információkat: a kultúra folytonossága a régi élmények újraélésével valósul meg. Csak ez az élő emlékezet tudja évszázadokon keresztül érdemben megőrizni a legfőbb kulturális örökséget, vallotta a tudós lelkipásztor, aki sokat foglalkozott azzal, mi módon válhat a népművészet nemzetivé és a nemzetin keresztül egyetemessé.
Emléktábla a zengővárkonyi református paplak kerítésének falán
A faluval való harmonikus viszonyát az egykézésről gyűjtött adatai és annak nyilvánosságra hozatala nehezítette meg. A társadalmi önpusztítást leleplező cikksorozata felrázta a közvéleményt és országosan beindította a probléma feldolgozását, a falu felől azonban sok rágalom érte miatta. 1947-ben válaszút elé került, amelynek végén Illyés Gyula buzdítására Budapestre költözött, és 1961-es nyugalomba vonulásáig a tudományegyetem professzora lett, miközben a Magyar Tudományos Akadémia tagjának fogadták művészettörténészi munkái nyomán. 1957-ben A magyar művészet című kétkötetes írásáért Kossuth-díjban részesült. Nagy művészetfilozófiai művét nem fejezte be, az élőbeszédben átadott tanítás, elmélkedés volt számára a legalkalmasabb kommunikációs módszer. Öregkorában is minden évben leutazott a nemesgesztenye virágzásakor a számára idilli Zengővárkonyba. 1970-ben hunyt el.
„A természet csak változó jelenségeket hoz létre. Vele szemben a gondolkodás örök ideákat teremt. Az embernek a filozófia és a vallás világa mellett az ideákon és az Egy-en kívül szüksége van arra, hogy jelenségeket is szemlélhessen anélkül, hogy ezért le kellene szállnia az érzékfölötti, spirituális világból. Az örök formáknak ezt a jelentésvilágát a művészet teremti meg az örök ideavilág mellé. Így egészíti ki a művészet a filozófiát és a vallást, s csak ebben a hármasságban válik teljessé az emberi szellem világa.” (Emlékezés a művészi alkotásban, 1921)