A dátum református szemmel kevéssé elfogadható, hiszen az 1083. évi augusztus 20-i egyházi aktusnak állít emléket. Ekkor avatták szentté István királyt és fiát, a fiatalon elhunyt Imre herceget, valamint a pogánylázadás áldozatává vált Gellért püspököt.
Rég nem élő emberek egyházi szentté avatása nem a református lelkiismeretnek való. A hívők szentségéről majd Krisztus tesz bizonyságot az ítéletkor (Mt 7,16–29). Ránk a keresztyén életszentség megvalósítása bízatott. De akkor egy magyar református keresztyén hogyan és milyen lélekkel tud ünnepelni ezen a napon? Fontos kérdés. A válasz: augusztus 20-án a református ember hitéből következően hálát ad az első magyar király életéért és hatalmas munkájáért, amelyből ma is élünk, és amelynek gyümölcseit ma is nap mint nap szedegetjük.
Lássuk közelebbről, miről van szó! A 960-as évek végén Taksony fejedelem érzékelte, hogy Európa belső viszonyai megváltoztak. A magyar zsákmányszerző portyák ideje lejárt, a németek és Bizánc szövetséget kötöttek a magyarok ellen. Az őt követő Géza fejedelem már lépéseket is tett, hogy a külkapcsolatainkat új, békés alapokra helyezze. Követeket küldött szerte Európába, különösen a bajor udvarral igyekezett közös gondolatot találni. Ennek talán legerősebb kifejeződése volt, hogy fiát, Vajkot – aki a keresztségben az István nevet kapta – eljegyezte Gizella hercegnővel, a német császár húgával. Az ifjú herceg keresztyén elvek szerinti nevelést kapott, amit Adalbert, Prága későbbi püspöke felügyelt. Így hát Gizella az akkori uralkodók egyik legműveltebbjéhez ment feleségül.
Frigyükkel szélesre nyíltak az ország kapui a keresztyén műveltség és életmód hordozói, a bencés szerzetesek és a nyugati lovagok előtt. Az 1001-től már királyként uralkodó István egyik legfontosabb kötelességének tartotta, hogy népe üdvösségéről gondoskodjon. Azért fontos ezt leszögezni, mert magyar ifjak nemzedékei tanulták a történelemórákon, hogy mindez a Nyugat megnyeréséért történt, vagyis csak politikai trükk volt. Ez azonban nem igaz. A keresztyén uralkodó atyai királyként az általa ismert legjobbat, a Krisztus-hit ismeretét tette lehetővé a népének. Ezt szolgálták híres törvényei, amelyek szerint minden tíz falunak templomot kellett építenie, ahova vasárnaponként mindenki köteles volt eljárni az istentiszteletre. Később, ahogyan gyarapodott népünk, egyre több falu vált templomos hellyé.
Neki köszönhetjük – emberileg szólva –, hogy ma ismerhetjük a Bibliát és az istentiszteletet. Három bencés monostort is alapított a királyi birtokokon, ahol a lelkigondozásra és igehirdetésre készülhettek a szerzetesek, ahol ispotály nyílt a betegeknek, hiteleshely a szerződések megkötéséhez, a jogbiztonsághoz, kódexmásoló műhely a Bibliák és más tudós könyvek előállításához. Az e hagyomány mentén elterjedő rendi kolostoriskolák lettek később több, ma is működő református kollégium alapjává (Debrecen, Sárospatak).
Jó, ha tudjuk, református eleink is István király mintázata szerint szervezték meg életük kereteit az egyházmegyékben és egyházkerületekben, hogy fennmaradhassanak a gyülekezetek. A törvényei a köz- és vagyonbiztonságot, a termelés folyamatosságát, a műveltség és az ország erejének gyarapodását segítették. Országát nem Istentől, hanem az idegen hatalmaktól akarta függetleníteni. Amikor 1030-ban az országot éppen szövetségesei részéről érte fegyveres támadás, serege ügyes taktikával legyőzte a német hadat.
Már ebből a néhány villanásból is látható, micsoda hálával tartozunk Istennek, hogy népünk élére egy rendkívül veszélyes korban Krisztus-hívő, a népét szerető, alázatosan is határozott vezetőt adott, aki olyan országot hagyott az utókorra, amely kész volt a további gyarapításra. Méltó tehát, hogy a ma élő református magyarok ezen a napon megköszönjék első királyunk életét, és szánják magukat arra oda, hogy keresztyén magyarságukkal népünk következő ezer évét szolgálják!
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!