A mártírhalált halt magyar református misszionáriusnő

Molnár Mária 1886-ban született Várpalotán, molnárcsalád gyermekeként. Később a család Budapestre költözött, a későbbi misszionáriusra itt talált rá a hit: kapcsolatba került a Bethánia Egylettel, majd otthagyta munkahelyét, és belépett a Filadelfia Diakonissza Egyletbe. A Bethesda Kórházban dolgozott ápolónőként, majd műtős nővérként vállalt munkát Nagyszőlősön, Máramarosszigeten és Aradon.

Az első világháborúban sebesült és lábadozó katonákat gyógyított, előbb a hátországban, majd Galíciában, a front közelében. Helytállásáért Vöröskereszt Érdeméremmel és a Koronás Ezüst Érdemkereszttel tüntették ki.

A háború után Győrben gyülekezeti diakonisszaként és ifjúsági munkásként szolgált. Bibliaórákat tartott, gitáron kísérte az egyházi énekeket, a börtönöket és a kórházakat látogatta. Az öngyilkosságot megkísérlők és az utcalányok között is lelkigondozói munkát végzett. 1925-ben Németországba utazott, hogy nyelvtudását fejlessze, németül is olvashasson egyházi irodalmat.

Bad Liebenzellben fogadták, ahol 1902 óta képeztek külmissziós munkatársakat a német reformátusok. Eleinte nem vonzotta a misszionáriusi életpálya, mert úgy vélte, hazájában is épp elég nagy szükség van a szolgálatára. Egészen addig, amíg nem hallotta Friedrich Doepke, a Csendes-óceánon található Admiralitás-szigeteken működő német misszió vezetőjének előadását.

Molnár Mária a beszámoló után úgy érezte, egy hang őt is oda küldi. Hosszan vívódva a belső indíttatással végül beadta jelentkezését, de hangsúlyozta: valójában nem akar menni, csak azért pályázik, mert „rettegnék, ha Isten engem Mánusz szigetén keresne, és én Budapesten lennék, de nem kevésbé félek attól, hogy ha Isten Magyarországon keresne, és én Mánusz szigetén vagyok”.

Elsőre nem kapta meg a kiutazási engedélyt, egyrészt mert már negyvenes éveiben járt, és a korhatár harminc év volt ilyen feladatra, másrészt az orvosi vizsgálat nem tartotta alkalmasnak a trópusi éghajlaton való munkavégzésre. Magyarországról tovább próbálkozott. Végül a második orvosi vizsgálat után, állhatatosságát látva, megadták neki az engedélyt. Mivel a várakozás idejét sem töltötte tétlenül, hanem rengeteg adományt gyűjtött, az úthoz szükséges anyagiak is rendelkezésre álltak. Kibocsátó istentiszteletén így búcsúzott: „Csak annyit kérek tőletek, testvéreim: imádkozzatok értem. Nem azért, hogy a tengerbe ne dobjanak, hogy az emberevők fel ne faljanak, hanem hogy mindvégig megmaradhassak hűségesen Krisztusom oldalán.”

1928. február 15-én szállt partra társaival a világ másik felén, későbbi elmondása szerint „kibeszélhetetlen megnyugvás” töltötte el a szívét. Molnár Mária érkezésekor a Mánuszt körülbelül 14 ezren lakták, száz-kétszáz lakosú falvakban, pálmalevelekkel borított cölöpházakban. A felnőttek még mind ettek korábban embert, ezt a szokást a magyar diakonissza érkezése előtt alig tizenöt évvel tiltották be a szigeten.

Pár hónap után egy közeli kis szigeten, Pitilun talált otthonra, onnan járta a környék szigeteit, falvait, gyerekeket tanított, betegeket gyógyított, bibliaórákat tartott a felnőtteknek, és áhítatokat tartott. Bár utólag a helyiek mind szép emlékeket őriztek Molnár Máriáról, akik őt „Miszisz Doktornak” nevezték. Leveleiből kiderül, voltak nehéz időszakok, amikor a „sötétség olyan hevesen támadott”, hogy csak Istentől remélhetett segítséget. Volt, hogy gyűlésen próbáltak tőle megszabadulni a helyiek, hogy „szabadabban garázdálkodhassanak”.

1936-ban hazalátogatott, rengeteg előadást tartott, eltöltött egy-egy napot családtagoknál, régi barátoknál, majd visszatért szolgálati helyére. Vajda Lászlóné így emlékezett vissza Molnár Mária – dunaharaszti otthonukban tett – látogatására : „Búcsúzáskor vitt anyámtól virágmagvakat magával Pitilura, tűzliliomot. Ez a virág ott hazáját juttatta eszébe. Ez volt az egyetlen, ami megmaradt otthonából Pitilun. Mindent lebombáztak, minden elpusztult, de a romok között tovább virult a dunaharaszti tűzliliom. Amikor Balázs Dénes ott járt, le is fényképezte.” Amikor itthon elmesélte, hogy a bennszülöttek csigakürtöt fújva jelzik az istentisztelet kezdetét, magyar református gyülekezetek harangot küldtek vele a pitiluiaknak.

Néhány hónap magyarországi látogatást leszámítva Molnár Mária tizenöt évig élt Pitilun, megtanulta a bennszülöttek nyelvét, és hatására sokan megkeresztelkedtek.

A második világháború kirobbanásával a német misszionáriusokat fokozott megfigyelés alatt tartották, és korlátozták őket a mozgásban. Molnár Máriára nem vonatkozott ez a korlátozás, így ő járt el azokba a falvakba is, ahova német kollégái nem tudtak eljutni.

A háború miatt egyre nehezebbé vált a kommunikáció a szigeten dolgozó misszionáriusokkal, a postaforgalom szünetelt. Az ausztrálok Japán hadba lépése után ki is ürítették a szigetek egy részét, és felajánlották Molnár Máriának is, hogy elviszik. De ő maradni akart. Végül 1942-ben a japánok elfoglalták az Admiralitás-szigeteket, Mánuszt, és a környező kisebb szigeteket májusban vették birtokba, harc nélkül. A japánok a bennszülötteket hamar kényszermunkára fogták, és minden dolgozni képes férfit elvittek.

A misszionáriusok egy ideig dolgozhattak, de hiába voltak a legtöbben a háborúban Japánnal szövetséges országok állampolgárai, a megszállók úgy gondolták: ha igazi hazafiak lettek volna, az ausztrálok biztosan internálják őket. A japánok végig gyanakodtak a misszionáriusokra, hogy jelentik a hadmozdulataikat az ellenségnek, ezért többeket gyűjtőtáborokba vittek, másokat megfigyeltek. Végül 1943 márciusában a japánok összegyűjtötték Mánuszon és környékén a fehéreket, és a hónap 16. napján felterelték őket az Akikaze torpedórombolóra. Azt ígérték, három hónap múlva visszatérhetnek. Molnár Mária egyik hűséges hívétől, Lomon Józseftől úgy búcsúzott: „József, Jézus munkáját vedd kezedbe, amint én tettem eddig. A rossz emberek elvisznek engem, és én meg fogok halni […] Az Úr látomásban megjelentette nekem, hogy Mánuszon fogok érte meghalni, és többé nem térek vissza.”

További sorsa felől a háború után hiába érdeklődtek és kutakodtak magyar testvérei, nem jutottak eredményre. Hogy miért haltak meg a misszionáriusok, azt három évtizeddel később egy Rómában élő szerzetes, Ralph M. Wiltgen kutatta fel. Az Akikaze, fedélzetén Mánusz összes külföldi lakójával, március 17-én reggel érte el Új-Írország szigetét, s ott egy másik hajóval találkoztak. Az Akikeze kapitánya lezárt parancsot kapott, amelyben az állt: a foglyokat mind ki kell végezni. Az egyik tiszt későbbi vallomása szerint nem értették a parancsot, és zavartak voltak, de megtették, amire utasították őket.

Bekötött szemmel, összekötött csuklóval lógatták ki őket a víz fölé, s több lövéssel végeztek velük. A gyerekeket egyszerűen a vízbe dobták. A kivégzés három órán át tartott. Utána buddhista szertartást tartottak az elhunytak kiengesztelésére, és a kapitány megtiltotta a legénységnek, hogy bárkinek is beszéljenek erről.

Amikor az Akikaze megérkezett Rabaul kikötőjébe, ahol egy nagyobb táborban tartottak fogva 350 külföldit, a tábor vezetője teherautóval várta az érkező foglyokat a parton. A hajó legénysége ekkor nem mondott semmit, később a kapitány jelentette a rangidős tisztnek, mi történt, és kijelentette, hogy ha még egyszer ilyen parancsot kap, megtagadja a végrehajtását. A rangidős tiszt magából kikelve üvöltött velük: semmit nem tudott a parancsról.
Az Akikazét négy és fél hónap múlva bombatalálat érte, a kapitány meghalt a hídon. 1946-ban ausztrál, majd 1948-ban Yokohamában amerikai–japán vizsgálat indult az ügy tisztázására. De a tárgyalások során nem találták meg, kitől eredt a parancs, és hogy valódi volt-e egyáltalán, vagy a kapitány felelőtlenül végrehajtott egy nem ellenőrzött forrású utasítást.

„Missziz Molnárt nem felejtem el, amíg meghalok. Azután pedig viszont fogom látni őt Jehova és Jézus országában” – írta Lomon József 1955-ben Magyarországra Vajass Zoltánnénak, akivel korábban Molnár Mária is levelezett.

Balázs Dénes geográfus Mánusz szigetén járva 1976-ban még beszélt több olyan emberrel, aki Molnár Máriától tanult például írni-olvasni. Pitilu szigetén Molnár Mária-emléktemplom épült, ott ma is a magyar reformátusok küldte harang hívja istentiszteletre a híveket. A Mánusz-sziget leányiskolája pedig Molnár Mária nevét viseli.