A második boldogító igen

Nem messze a négyszögletű kerek erdőtől – ahova a szomorúság elől futott el Mikkamakka Lázár Ervinnél – lakik a Margit házaspár a néhai író szomszédságában. Ahogy A Négyszögletű Kerek Erdő című meséskönyvében, úgy az ő életükben is akadnak szomorú és humoros történetek, olykor egyszerre mindkettő.

A lakás ajtaja tárva-nyitva. – Örvendek, Szabó Zsófia vagyok, vagyis: Margitné Szabó... Elnézést, még nem szoktam meg az új nevem – szabadkozik kacagva a menyecske. Zsófiáék első közösen bérelt lakása arról tanúskodik: nem akarják az enteriőr minden részletét azonnal megtervezni – így is kerek a világ, hiszen augusztusban tartották az esküvőjüket, de a kanapé és a párnák színei, mintái így is rímelnek a függönnyel.

A feleség Pilisborosjenőn, gyönyörű hegyek között nevelkedett négy testvérével. – Élveztem a nagycsalád hangulatát, persze voltak konfliktusaink, viszont játszópajtásom is bőven, sőt a bátyáim az iskolában nemegyszer megvédtek a bántalmazó osztálytársaktól. Biztonságérzetet adott a jelenlétük – magyarázza. Vajon elszakadva a fivérektől miben találta meg nőként az említett biztonságot? – Tinédzserként igyekeztem elfogadottá tenni magam az osztályban, később párkapcsolatokban, tartozni akartam valakihez, aki szeret. Kollégistaként a Schiller-gimnáziumban kezdtem elhanyagolni a tanulást, ellustultam, olykor a tanulószoba helyett a kocsmában kötöttünk ki, ott nem feltétlenül ittunk, inkább játszottunk, ellógtuk az időt – idézi fel Zsófia, akinek szülei nem értettek egyet lányuk életmódjával, aki gyakran hazudozott is, a barátnőihez kéredzkedett el éjszakára, ám a barátjánál aludt, olykor napokra eltűnt. A kollégiumi konfliktusai miatt hazajáró diák lett a két tannyelvű gimnáziumban, majd a tizenegyedik tanév közepén rossz eredményei miatt iskolát váltott.

Végül egy párkapcsolati krízisben találta magát elég mélyen ahhoz, hogy változni akarjon. – Tisztességtelen voltam az akkori páromhoz, csak akkor vettem észre a bűnöm súlyát, amikor fény derült a hűtlenségemre – vallja meg Zsófia. Igyekezett jobb emberré válni, azonban nem tudott megváltozni. Szeretett volna Jézus Krisztus tanítványává lenni, de nem tudta, hogyan. – Édesanyámmal osztottam meg a bűneimet, hangosan imádkozott értem, magam semmit sem mondtam, csak ezt éreztem a lelkemben: Jézus, nem szeretnék többé nélküled élni – ez a kimondatlan imádság volt az első lépése Isten felé, viszont bűne továbbra is vádolta. – Nemsokára elővettem az igekalauzt, a rómabeliekhez írt szakasz állt az áhítat elején: „Ki vádolná Isten választottait? Hiszen Isten az, aki megigazít.” Megérintett, az Úr feloldozott.

A sikertelen felvételi és egy masszőrképzés elvégzése után bentlakásos bébiszitterként helyezkedett el Angliában, egy keresztyén családnál, az ő gyülekezetükbe munkatársi tanulmányi évre is visszatért. Baba-mama körben, csoportos és családos bibliatanulmányozásban, gyermekklubok szervezésében, vezetésében segédkezett. Megismerkedett egy magyar fiatalemberrel, de egy év udvarlás után felbontotta a jegyességét.

Hazatérve Zsófia a péceli gyülekezet munkatársa lett. A Harangvirág Református Óvodában végzett szolgálatai inspirálták óvodapedagógusi képesítése megszerzésére. Ma is ott dolgozik. – Délelőtt a gyerekek a csoportban nem tudtak betelni a „porcukor lepte” tájjal – ecseteli az óvónő, miközben az ablakból elénk terülő havas háztetőket szemléljük. Zsófia teája még forró, amikor István megérkezik a munkából. Talán zavarja a friss házasok találkozásának rutinját az idegen harmadik, amikor viszont leülnek egymás mellé, mégis lopnak egy-egy puszit és megszorítják egymás kezét.

A férj a délszláv háború kitörésekor, ötévesen érkezett családjával Magyarországra Szabadkáról. Ötödikes koráig öt településen is lakott, mint mondja, könnyen ismerkedik. Az egyetemre neki sem volt meg a szükséges pontszáma, ezért multimédiás fejlesztői képesítést szerzett egy budapesti tanfolyamon, majd Jászberényben elvégezte az informatikus könyvtáros szakot. – Érettségiig visszafogott, zárkózott jellem voltam, „szürke egér típus”, viszont a fővárossal kinyílt előttem a világ. Szerettem kocsmázni, szabadosan élni. Ha már vidéki egyetemen fejeztem be az alapképzést, a mesterképzést is oda terveztem. Munkálkodott bennem a szabadságvágy, a szüleim látókörén kívül szerettem volna lenni, a Pécsi Tudományegyetem kollégiuma megfelelőnek bizonyult ehhez. Ám a tivornyázások nem elégítettek meg, kimondatlanul is ürességet éreztem – magyarázza a férj, akit még nem élő hitűként is zavart, amikor a szobatársai csúnya, szabados stílusban beszéltek Istenről, vagy gyalázatos szövegkörnyezetben emlegették a nevét.

Elhúzódik a beszélgetésünk, ránk borul az esti homály, a szobában nem világít más, csak egy fényfüzér és egy mécses. Lángjának felhajtóereje mozgásban tartja a gyertyatartó körhintájának lovacskáit. Miközben a hátasok előre haladnak, mi egyre inkább a férj múltjában mélyülünk el. Ő felkapcsolná a villanyt, de Zsófia nem engedi, „hangulatosabb így” – jegyzi meg; talán könnyebbé teszi a nehéz történetek felelevenítését a félhomály.

A bulizások közepette István szülei unszolására részt vett egy keresztyén ifjúsági táborban, amelynek vezetői bátorították a résztvevőket, vállalják hitüket ismerőseik előtt. Ehhez gyakorlati tanácsokat is adtak: az egyetemen órák után a csoporttársak között vagy a munkahelyükön kávészünetben vessék fel a Biblia témáját, és bátran beszéljenek róla. – Szíven ütött a gondolat: valami rosszul működik az életemben, mivel korábban nem láttam szükségét, hogy Krisztusról beszéljek másoknak. Rájöttem, hogy eddig nem tartoztam hozzá. Önző voltam, csak a saját jólétem, boldogulásom, vágyaim kielégítése számított – idézi fel a múltat. Tanulmányai befejeztével visszaköltözött Pécelre, csatlakozott a gyülekezet ifjúsági köréhez, de a szokásain nem változtatott. Öt év udvarlás után elvette első feleségét, majd egy év után külön költözött tőle. – Nem élő hitű emberként a már meglévő házasságomra kértem Isten áldását, nem eszméltem rá, hogy a kapcsolatot is tőle kellett volna elkérnem. Amikor megromlott a viszonyunk, és a párom gondolkodási időt kért, a kezdeményezésére visszaköltöztem Pécelre a budapesti lakásából. Ekkor tudatosult bennem, hogy a házasságunk alapjaival van problémánk. Az, hogy két ember az eskütételnél szereti egymást, még nem tartja meg a házasságukat, nem ezt tanítja a Szentírás. Kétségbeesésemben menekültem az Istenhez. Azt reméltem, hogy ha minél többet és minél kitartóbban könyörgök hozzá, megtartja a kapcsolatunkat – emlékezik vissza. István és első felesége házassággondozói beszélgetésen is jártak, a különélés hónapjai során az álláspontjaik azonban nemhogy nem közeledtek egymáshoz, hanem még inkább távolodtak. A feszültséget keltő témák között a hit- és gyülekezeti élet is szerepelt.

István egyre aktívabb lett a péceli református közösségben, már ifjúsági alkalmakat tartott, eljárt a karbantartó szombatokra, amelyeken ház körüli külső munkákat végeznek vagy temetőt rendeznek a férfiak. A testvérek diszkrét kérdései és atyai jótanácsai megerősítették: legyen bármilyen kimenetele a házasságának, az Úr támogatja, érezteti, hogy hozzá tartozik, nem egyedül kell megküzdenie a harcait. – Nyolc hónap után a nejem válókereseti javaslattal állt elém, döntenem kellett. Sok gyötrelmes imádság, lelki vezetőkkel folytatott beszélgetés után beleegyeztem, és csendben, perlekedés nélkül elváltunk. Megkönnyebbültem – vallja meg István. De hogyan értette Isten üzenetét? – A különélés idejében véletlenül többször is elém került a jeremiási Ige: „…békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” (1990-es revideált bibliafordítás – a szerk.) Először a reményeimben erősített meg, hogy rendbe jön a házasságom, ám idővel eltekintettem a többes számtól, hiszen Isten mindenkinek egyenként ad békességet, megerősítést, bátorítást és őriz meg a káros, felesleges gondolatoktól, tettektől – beszéd közben a férj tekintete lesütve a kanapén áll, csak néha-néha néz a kérdezőre.

Az évek során István még inkább elmélyült a gyülekezeti szolgálatokban, sőt Zsófiával is végeztek közösen feladatokat: a nyári gyermektáborban segédkeztek, evangéliumi könyvet fordítottak. – Szerettem volna közelebbről megismerni Zsófiát, ezért a születésnapjára vettem egy könyvet ajándékba jelzésképpen, utána viszont elakadtam a közeledésben – meséli a férj. Néhány hónappal azután egy ifjúsági táborban, a Tátrában már igyekezett minél több időt vele tölteni. – Kerülgettem a forró kását, de nem tudtam a módját, hogyan közöljem vele az indítékomat, pedig ő nyílt lapokat várt volna tőlem. – A hitvese közbeszól: – Ezeket azóta is várom az életünkben. Isti olyan tapintatos, hogy gyakran nem értem pontosan, mit szeretne tőlem – nevetnek mindketten. – A táborban többen is megkérdezték, van-e közöttünk valami, a rokonom le is akarta állítani a „nyomulását”. A férjem habozása érthető volt: válás után nehéz kezdeményezni, hiszen az ember már megégette magát és sebeket hordoz, ezért elnéző voltam vele – folytatja a feleség. Végül Zsófia javasolt egy találkát, amelyen rávezette Istvánt, hogy mondja ki a sok beszélgetés mögötti szándékát.

Ezzel vége is volna egy hétköznapi szerelmi történetnek, boldogan éltek, míg meg nem… de a Margit házaspárnál még csak ezután jött a kezdet. Mérlegelték a helyzetüket: Zsófia felbontotta az előző jegyességét, István már el is vált. Nem tudták, mit mond a Biblia ilyen esetekben. Keresték Isten útmutatását: igehirdetéseket hallgattak a témában, megvizsgálták az újraházasodás melletti és elleni érveket. – Mintha sötétben tapogatóztunk volna, úgy tűnt, a neves teológusok sincsenek azonos véleményen a kérdésben. Nehéz türelempróba volt mindkettőnknek. Kimondtuk, hogy készek vagyunk ismerkedni, azonban két hónap üzenetváltás, beszélgetés után gondolkodási időt kértem, mivel nem akartam érzelmileg kötődni hozzá, amíg kételyeim vannak a tanításban. Neki tiszta volt a lelkiismerete, én azonban magamban féltem, hogy csak azért döntök az újraházasodást támogató érvek mellett, mert érintettként azok kedvezőbbek a számomra – hangsúlyozza a feleség. Még egy titkos beszélgetést is szerveztek a lelkipásztorukkal, hogy igei útmutatást kapjanak. A fiatalasszonynak máig vannak kérdései. – Nem jutottam el a nagy megvilágosodásig, de a tiltással kapcsolatban több kérdőjel maradt bennem, mint az újraházasodással, Isten azonban felszabadított a kapcsolatra. Átéreztem az Isten előtt esküvel vállalt házasság felelősségét, mivel hisszük az Igéből, hogy az a halálunkig tart – fejtegeti Zsófia.

Mennyire tudott bízni a vőlegényében azután, hogy ő már „megszegte” az esküjét? – teszem fel a kérdést. – Gyülekezeti ismerőseként láttam: mindent megtett a házasságáért, kész volt harcolni érte és megalázni magát Isten előtt, elismerni a hibáit. Nem akart elválni.

Az enteriőrre terelődik a szó, a felesége által a lakásba hozott tárgyak közül egy tálaló István kedvence, az udvarlás korszakát idézi fel benne. – Jó érzés ránézni, Zsófi ebből a szekrényből vette elő az étkészletet a vacsorához, és ahogy az ágyán ülve beszélgettünk vagy imádkoztunk, velünk szemben állt a szekrény. Még az eljegyzési gyűrűt is ezen rejtettem el – meséli István. Innen már a neje veszi át a szót, aki a lánykérés minden apró részletére pontosan emlékszik. Éppen akkor adta le a drámapedagógiai képzésen a szakdolgozatát, fél éve jártak együtt, amikor egy vasárnap délután belépett a szobájába. – Egy műrózsa várt a szekrényen, Isti vigyorgott, mégis feszülten és komolyan ült. Megörültem az „örök” virágnak, ő viszont megkérdezte: „Egyebet nem találtál mellette?” – kacagnak jóízűen, majd a menyecske tovább bontogatja a történéseket. – Visszaléptem a tálalóhoz: egy kártyát vettem észre, amelyben leírta, mit jelent számára a kapcsolatunk, és említette a jegyességet, én viszont még mindig nem értettem a helyzetet. Majd Isti a kártya tartalmát hangosan is megismételve megkérte a kezemet, és visszaküldött a szekrényhez, hogy keressem meg a jegygyűrűt, amelyet egy dobozban rejtett el, és amelyre az elképzelése szerint véletlenül kellett volna rátalálnom. Annyira meglepődtem, hogy percekig nem tudtam válaszolni. Csak hebegtem-habogtam – részletezi vidám meghittséggel az asszony. Az udvarlás, a jegyesség során tiszteletben tartották a szexuális határokat.

Ahogy lassan érkezett Zsófia válasza a lánykéréskor, úgy az anyakönyvvezetőnél is. A feleség gasztroenterológiai, felszívódási zavarral küzd. Az esküvő előtt a rendszeres táplálkozás ellenére tíz kilót veszített a súlyából, ezért fizikailag és mentálisan is legyengült. – A tartós gyengélkedésben egy-két nappal a polgári esküvő előtt erős kétségek merültek fel bennem, hogy vállaljam-e a házasságot. A szertartás előtti éjjel szinte semmit sem aludtunk, Isti próbálta Istenre terelni a figyelmemet, de a negatív gondolatok erőt vettek rajtam. Másnap délelőtt ismét jókedvem lett, de a házasságkötő terem ajtajához érve újra elővett a rettegés a jövőtől, pedig rendkívül boldog menyasszony voltam korábban. Fél órát várt ránk az anyakönyvvezető, mire rászántam magam. A feloldozást a közös imádság hozta meg, elmondtam az aggodalmaimat a családunknak, majd együtt fohászkodtunk, és kéz a kézben beléptünk az ajtón a vőlegényemmel… A házasságot igazoló dokumentumot már valóban boldogan írtam alá – emlékezik vissza Zsófia a nagy napra.

Mivel egészségügyi és mentális állapota nem javult, elhalasztották a templomi szertartást. Orvosi segítséget kerestek, és gyógyszeres kezeléssel mára elmúltak a depresszív gondolatai, azóta szűk körben az egyházi fogadalomtételre is sor került.

A házaspár közösen hordja ki a vasárnapi igehirdetések leiratát azoknak, akik nem tudják személyesen meghallgatni azokat a templomban. István második ciklusát tölti presbiterként, kórustag, legénykört vezet olyan egyetemistáknak, friss munkavállalóknak, akik keresik a helyüket az életben. Talán pont úgy, mint ő korábban. Az utolsó gondolata a legkedvesebb Igéjéről szól: – „Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” – olvassuk Pál rómabeliekhez írt levelében. Kifejezi az Úr viszonyulását hozzánk. Nem azért szeret bennünket, akik vagyunk, hanem annak ellenére szeret és váltott meg – mondja búcsúzóul, majd veszi a kabátját, és elsiet a férfiak bibliaórájára.