Ha van jó oldala az idő múlásának, akkor talán az, hogy a fájdalom nem marad változatlan. Enyhül. A sebek lassan begyógyulnak, a csont összeforr, az élet megtanul együtt élni azzal, ami megtörtént. Ez nem emberi teljesítmény, hanem kegyelem. Az év vége és az év eleje különös metszéspont. Ilyenkor derül ki, mennyire fáradtunk el, és az is, miből élünk valójában. Mert sok minden apad. Az erő, a lendület, a türelem. De van, aminek nem szabad elfogynia. A szeretetnek, amely nem érzelem, hanem elköteleződés. A reménynek, amely nem tagadja a valóságot, mégsem mond le a jóról. Ebben az időben különösen világos, hogy mindannyiunkat meglopnak a világi terhek. Az ukrajnai háború esete is ilyen, nem egyéni, hanem közös veszteség: elvette a biztonság érzését, megsebezte a szíveket, és olyan terheket osztott szét, amelyeket egyedül senki nem tud elhordozni. Szükségünk van a gondviselésre, de az isteni gondviselés nem azt jelenti, hogy nem történik rossz. A Szentírás sem ezt állítja. A gondviselés azt jelenti, hogy a történtek nem maradnak értelmetlenül magukra hagyva. Hogy van megtartás ott is, ahol nem látunk megoldást. Hogy az élet nem csúszik ki végleg a kezünkből, mert soha nem is volt teljesen a miénk. A gondviselés csendes. Nem írja át a múltat, de ott van a jelenben. Megtart akkor is, amikor csak annyit tudunk mondani: eddig jutottunk. Lehet, hogy éppen ez ad elég erőt ahhoz, hogy a következő lépést megtegyük. Az év már elkezdődött. Nem tudjuk, mit hoz, de tudjuk, kinek a kezében van. Ezért nem remeg meg a hitem, biztos talajon állok. Ez nem felmentés a felelősség alól, hanem bátorítás arra, hogy szeretetben, figyelemben és reményben éljük tovább a ránk bízott időt.
