A mesevárosból a Biblia világába

Romániában kezdte pályafutását, neves könyvkiadóknál dolgozott, mégis az anyaországot választotta.
Bukarestben vészeltük át a hírhedt Ceaușescu-korszakot a családommal. Olyan körülmények között kellett élnünk és dolgoznunk, amelyek már szinte kibírhatatlanok voltak. Úgy döntöttünk, útnak indulunk. 1987-ben adtuk be a kivándorlási kérelmet, amelyre nem kaptunk semmilyen választ. Eljött az úgynevezett forradalom, 1989 karácsonya. Az ünnepek után újra beadtuk a kérelmünket, és tavasszal, húsvét első napján telefonáltak, hogy mehetek a kapitányságra átvenni a három útlevelet. Júliusban átköltöztünk Magyarországra, azóta itt élünk.

Azt nyilatkozta egy korábbi interjújában, hogy a művészi lét nincs nemzetiséghez kötve. A '80-as években mégsem bírta Romániában tovább…
Az akkori hangulat, az a tíz év mindenki életére rányomta a bélyegét. Nem volt gáz, így fűtés sem, a boltokból eltűntek az áruk, olyan körülményeket teremtett Ceaușescu, hogy az élettől is elment a kedvünk. Ráadásul az a nacionalista ideológia, amely a nyolcvanas években uralkodott, kikészítette a magyar embert. A nyomorúságot túléltük, de ezeket a diktatórikus éveket nem bírtuk. Átjöttünk, és a korábbi szorongásaink egy pillanat alatt eltűntek. Fordulópont volt az életünkben az anyaországi lét. A kezdeti nehézségekben ez az Ige volt az útmutatónk: „Légy csendben, és várj az Úrra!” (Zsolt 37,7a), elvezetett a bennünk lévő harag feloldásához.

Azóta munkáival bemutatkozott Erdélyben vagy Romániában?
2004-ben volt Brassóban, a Szépművészeti Múzeumban egy nagy tárlatom. Több csoportkiállításon is bemutatták a munkáimat Csíkszeredában, Kolozsvárott, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Nagyszebenben, Nagyváradon. Jólesik, ha hívnak. Legutóbb tavaly szeptemberben volt újra egy nagy kiállításom, ugyancsak Brassóban, a barátaim szervezésében. Nagyon örültem, hogy nem éreztem semmit a rendszerváltás előtt meglévő, magyarok iránti gyűlöletből. Nyitott szellemiséggel találkoztam.

Milyen inspirációk terelték a művészet irányába? Családi örökség ez a készség?
Apai nagymamám is festegetett, és nem is rosszul. Felső tagozatosként találkoztam a brassói származású Mattis Teutsch János festményeivel. Az avantgárd európai rangú erdélyi mestere a két világháború között Németországban élt, a Die Brücke, a Der Blaue Reiter expresszionista művészeti csoportoknak volt tagja. Aztán a háború előtt visszajött Erdélybe. Mattis Teutsch János 1961-ben halt meg, négy évvel később volt emlékkiállítása Brassóban, ott láttam a munkáit, mondhatom, hogy az volt az első ihletforrás. Gyerekként még semmit sem értettem a képekből, mégis olyan nagy hatást gyakoroltak rám, hogy ott, akkor eldöntöttem, művészi pályára megyek. Mattis Teutsch felfokozott színvilága, amely akkor izgalomba hozott, ma is meghatározó élményként él bennem. Franz Marc német expresszionista festő, a spirituális absztrakt művészet úttörője is hatással volt rá, ő például az erős kék, sárga, piros, zöld színeket használta. Gyerekként nem értettem a festmények mondanivalóját, hiába írták a kép alá: „Lélekvirágok”, elvont formavilága miatt nem tudtam, mire utal. Csak később éreztem rá és értettem meg, hogy ez képzettársítás. Így indult.

A gyermekkönyv-illusztrációk vonzották jobban?
Érettségi után harmadik nekifutásra sikerült bejutnom a Bukaresti Képzőművészeti Főiskola grafika szakára. A szakkollégiumi kapcsolatok révén jöttek a felkérések, rajzoltam egy-egy gyermeklapba. Közben lediplomáztam, már tudatosan kerestem olyan munkahelyet, ahol gyerekek közelében lehetek. A rajzfilmstúdió lett volna az a hely, ahol jól éreztem volna magam. Amíg Bukarestben készítettem a próbarajzokat, megkerestek a Ion Creanga Gyermekkönyvkiadótól, amely ott olyan neves, mint itthon a Móra Kiadó, de ezzel párhuzamosan a Kriterion Könyvkiadó is meghívott. Végül az előbbiben volt alkalmam megismerni a könyvtervezés és könyvillusztrálás csínját-bínját.

Magam is végeztem grafikusi képzést, tudom, hogy egy-egy karakter megalkotása milyen hosszú idő lehet. Ön hogy kezd neki egy ilyen munkának, például a lapunkba készített illusztrációkhoz?
Amikor a Miklya-Luzsányi Mónika és Miklya Zsolt íróházaspár bemutatott a Reformátusok Lapja főszerkesztőjének, már tapasztalt rajzoló voltam. Sok gyermekkönyv és évkönyv illusztrálása, több ezer rajz volt mögöttem. Az első megrendelések az újszövetségi időszakban játszódó történetek voltak, majd jött az Ószövetségre épülő történetek sorozata. Ekkor kezdtem el „dokumentálódni”, mert arra nagyon jól emlékszem, hogy gyerekként szerettem böngészni a rajzokban a részleteket. Fontos, hogy egy rajz háttere korabeli legyen. A történet irányít, hogy merre menjek, mit keressek, mit lapozzak fel. Kevés a cselekmény ezekben a történetekben, leginkább párbeszédre épülnek. Nekem az a feladatom, hogy vonzóvá tegyem nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek számára is. Nem szoktam vázlatozni, inkább rajzolok két-három jelenettel többet, kiválasztom, melyik a legjellemzőbb mozzanata a mesének. Gesztusokra, arckifejezésekre, testbeszédre összpontosítok, amelyekben megnyilvánul egy-egy érzelem. Ha valaki bánatos, azt úgy igyekszem megrajzolni, hogy ne csak az arca legyen szomorú, a testével, a mozdulatokkal is erre irányítom a néző figyelmét. A gyerekek szeretik az élénk, tiszta színeket, így az illusztrációimban ilyen színvilágot alkalmazok.

Az illusztráció akkor jó, ha arra készteti a gyereket, hogy kérdezzen is.
A gyerekek világát nem könnyű megközelíteni, nyitottnak kell lenni. Akkor van nyert ügye az illusztrátornak, ha a gyerek minél többet kérdez, mert ha érdektelenül továbbhalad vagy lapozgat, akkor ott valami gond van. Ezért fontos a részletgazdag illusztráció, mert ha egyszerűen lerajzolunk egy gyereket, aki éppen táncol, az még nem jelent semmit, de ha úgy öltöztetjük fel, olyan kellékeket társítunk hozzá, amely részletgazdaggá teszi, akkor biztos, hogy megragadja az olvasó fantáziáját és kíváncsiságát. Nekünk, felnőtteknek is érdemes újra meg újra szabadon átadni magunkat a képzeletünknek, így mi magunk is könnyebben megértjük, neveljük az egészen kicsiket is, ízlésre, igényességre, fantáziára, alkotásra.

Másként viszonyul a biblikus történetekhez? Rajzain igyekszik úgy „felöltöztetni” a Biblia szereplőit, hogy közelebb hozza a gyerekekhez a történeteket. De az is előfordul, hogy a szereplőnek kék a szakálla.
Ha már biblikus történetekről van szó, akkor természetesnek tartom, hogy az adott történelmi kort érzékeltessem, még ha csak jelzésszerűen is. Egy-egy építészeti forma részlete vagy a lakásbelső, a divat, a viselet egy-egy megoldása is igazolja az adott kort. Az általam megálmodott megjelenítés arra késztetheti a fiatal olvasót, hogy kutakodjon. Igen, előfordul, hogy a szereplőnek kék a szakálla… Hiszen már régen ismerjük az impresszionisták plein air látásmódját, ahol az első benyomás rögzítésén van a hangsúly, ahol az árnyék is színes, kék, lila, mélyvörös. A fény sem fehér, hanem felbontja a színeket. A légi perspektíva következtében a tőlünk távolodó tárgyak már nem az önazonos színekben láttatják magukat, hanem a levegőnek köszönhetően elhidegülnek, a lila és a kék árnyalatainak gazdag skálája tárul elénk.

Tanárként is könnyen rá tudott hangolódni a gyerekek világára?
Alsó tagozatos gyerekekkel foglalkoztam három évig, majd a kecskeméti képzőművészeti szakközépiskolában és a Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskolán is tanítottam, utóbbi helyen művészettörténetet. A legfelhőtlenebbül az alsó tagozatos gyerekekkel tudtam dolgozni, abban a korosztályban nincsenek előítéletek, nagy a befogadókészségük, könnyen ráhangolódnak az újra, mindenre képesek. Ha a mesében megtörténhet bármi, akkor a mi virtuális valóságunkban, a papíron, két dimenzióban is. Az évtizedek alatt semmit sem titkoltam el a tanítványaim előtt, tőlük is tanultam, például frissességet, más gondolkodásmódot, szemléletet. Szerettem tanítani, örültem a diákjaim merész kérdéseinek, majd sikereinek.

Ma a gyerekek a meséket okostelefonon vagy más kivetítőn nézik. Miért fontos rajzoltatni a kicsiket?
A rajz megelőzi a beszédet. A kisgyerek életében, mielőtt megtanulná szavakkal kifejezni magát, van az úgynevezett firkakorszak. A kezébe adnak egy ceruzát vagy bármilyen más eszközt, amely nyomot hagy a papíron, és a gyerek már rajzol. Mindegy, hogy mit, ő biztosan meg tudja magyarázni. Az unokámnál sem volt ez másként. Rajzolt valamit, és már mondta is, hogy mit kell látnunk. Nem biztos, hogy a felnőtt észreveszi, de a gyerekben tudatosodik a gondolat, és ez fontos, mert a rajz is kifejezési mód a kezében.

Nemcsak a Szép Magyar Könyv díjat, hanem az igényes kiadók és olvasók elismerését is bírja. Brassóban nőtt fel. Aki járt már a gyönyörű középkori városban, tudja, hogy ott megtalálható a rokokó, a gótika, a barokk, a klasszicizmus egyaránt. Ezeket a stílusokat hozza magával otthonról?
Az ember abban a városban, ahol felnő, minden fát ismer. Talán hatodikosok-hetedikesek lehettünk, amikor az egyik barátommal elkezdtünk járni a brassói Fekete-templomba, ahol minden csütörtök délután öttől félórás orgonahangversenyt adtak. Mi, rövidnadrágos fiúcskák beültünk a padokba, és hagytuk, hogy elbűvöljön az orgonazene. Ott hallottam először barokk zenét: Bach, Händel, Buxtehude és Gluck műveit. Ezek is maradandó élmények. Főiskolásként csak a szünidőben mentem haza, akkor fedeztem fel igazán Brassó gyönyörű építészetét, meseváros volt számomra. Biztos hátteret jelentett nekem.

Olvasóinknak is rajzol hétről hétre, milyen kötődése van a református egyházhoz?
Az egyházi kötődésem érdekesen alakult, mert az egész családom katolikus, de a feleségem református. Amikor átjöttünk Magyarországra, Kocsérra költöztünk, itt élünk ma is. Tóth János református lelkész családjával ismerkedtünk meg. Életünk fontos pillanatában meghatározó szerepük volt. Reményt, erőt, hitet tudtak közvetíteni végtelen szeretettel. Emlékük legyen áldott! Összebarátkoztunk a lelkész családjával, éreztem, hogy János bácsi szeretné, ha én is reformátussá lennék, de nem merte mondani. Sajnos hirtelen meghalt, és akkor úgy éreztem, tartozom ennyivel neki, mert akkor vált világossá az Ige: „…olyasmiről szóltam, amit nem érthetek […], csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak” (Jób 42,3.5). Így aztán konfirmáltam. Kocsér katolikus falu, de mi azóta is a református templomba járunk, a helyi református gyülekezet tagjai vagyunk.