A megpihenés gondolata már az Ószövetség első lapjain megtalálható. A teremtés részeként Isten megszentelte a nyugalom napját. Ennek következménye, hogy az Úr napjának ünneplése a keresztyén életritmus keretévé vált. Mai kultúránkban azonban olyan többletkihívásokkal szembesülünk a munka és a pihenés témakörében, amelyeket érdemes biblikus szempontból is megvizsgálni. Mit tanít a Biblia a munkáról? Milyen szerepe van a modern kori munkaszabadságnak, nyaralásnak az ember életében? Ezekre a kérdésekre keressük a választ ebben a cikkben.
A munka mint isteni rend
A bibliai teremtéstörténetben Isten feladatot ad az embernek. A kert művelése és őrzése isteni rendelés volt. (1Móz 2,15) Ezt látjuk a negyedik parancsolatban is, ahol Isten felszólítja az embert a nyugalom napjának megtartására, majd arra is, hogy dolgozzon. (2Móz 2,9) A paradicsomban tehát nem tétlenség volt az ember sorsa. A munka nem a bűnesettel jött be a világba, azzal csupán a fáradság és hiábavalóság érzése jelentkezett. (1Móz 3,19) A munka tehát Isten eredeti rendelésének a része, az emberi lét hozzátartozója a kezdetektől fogva.
Emil Brunner, a XX. század egyik meghatározó svájci teológusa ezért sorolta a munkát az öt isteni rend és mandátum közé. A másik négy a házasság, az állam, a kultúra és a hitközösség voltak. Rendek alatt olyan dolgokat értett, amelyek Isten teremtő akaratának objektív megnyilvánulásai a világban, amelyek az ember életét meghatározott struktúrák (rendek) mentén szabályozzák. Hasonlóan vélekedett Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész, teológus is, aki négy mandátumot határozott meg: a házasságot, az egyházat, a kormányzást (államot) és a munkát. A mandátum Bonhoeffer szerint Istennek az emberhez intézett, földi életre vonatkozó megbízása, amely által az ember a világban Isten akaratát cselekszi. Ezek Isten uralmának közvetítésére és az emberi élet megőrzésére, illetve védelmére szolgálnak a bűn romboló erejével szemben. De ezek által lehet felelősen megélni az emberi szabadságot, kibontakozni és dicsőíteni Istent ebben a világban.
A teológusok tehát észrevették, hogy a munkának különleges szerepe van Isten tervében. Nem véletlenül van az ember életében, és nem kell, hogy a keserűség forrása legyen, sőt…
A munka szemlélete a történelem során
A munkának már a teremtéstől kezdve két aspektusa volt: a szolgálat, kötelességteljesítés, illetve a kreativitás. Megjegyzendő, hogy a munka ilyesfajta szemlélete egyedinek mondható a zsidóságot körülvevő vallások tekintetében. A fizikai munka mind Egyiptomban, mind a görög filozófusoknál, Platónnál, Arisztotelésznél az alsóbb néposztályra kirótt terhet jelentett. Ez Izraelben sem volt másképp a gyakorlatban, hiszen az is megfigyelhető, hogy a dolgozó embereket (pásztorokat, földművelőket) a vallási elit megvetette. Ennek oka, hogy vagy idejük, vagy lehetőségük nem volt betartani azokat a törvényeket, amelyet a vezetők, sokszor önkényesen, előírtak. Talán így még érthetőbb az, hogy a Szentírás mit akart azokkal a képekkel hangsúlyozni, amikor Istent mint pásztorkirályt vagy mint szőlősgazdát mutatta be. (23. és 80. zsoltár)
Az első keresztyén gyülekezetekben az apostolok már sokkal hangsúlyosabban érvényesíteni tudták a helyes szemléletet: a földi kötelesség teljesítése, a munka, bármi is legyen az, az Isten dicsőségére van. Ezért az első keresztyének a megtérésük után nem foglalkozást váltottak, hanem más lelkülettel, céllal és motivációval végezték ugyanazt a munkát. Katonák, különböző tisztségviselők, rabszolgák mind jelen voltak ugyanabban a gyülekezetben. A következő évszázadokban azonban sok tekintetben, így a munka területén is kettős etikai gondolkodás jelent meg. A szerzetesi lét szent volt, ez volt az „igazi” keresztyén élet, ahol jelen volt az „orando et laborando” (imádkozva és dolgozva) szemlélet, míg a laikusok számára nem igazán volt hangsúlyos, hogy a munkájukon át mit is jelent Istent dicsérni. Ebben hozott aztán nagy váltást a reformáció. Az egyetemes papság elve alapján nemcsak mennyei elhívása van az embernek, hanem földi is. Feladata, hogy földi munkájában Isten nevét naggyá tegye.
A pihenés mint az Úr napja
A munka tehát az emberi lét része, nem megszabadulni kell tőle, hanem megtalálni, hogy miként lehet azt Isten dicsőségére végezni. Nem munkateljesítmény alapján értékelve magunkat, hanem Isten kegyelmét elfogadva hálából élni a Teremtő számára. Aki ugyanakkor a pihenésről is mindig gondoskodott. A keresztyén közösség kezdettől fogva kiemelt szerepet tulajdonított a hét első napjának, a vasárnapnak mint az Úr napjának, Krisztus feltámadásának ünnepeként. A zsidó szombat nyugalma itt új értelmet nyer: nem pusztán a teremtés utáni megpihenés emléke, hanem a megváltásban való örvendezés ideje is. A vasárnap megszentelése a kezdetektől együtt járt az istentisztelettel, az Ige hallgatásával, a közösséggel és a testi-lelki felüdüléssel. A pihenés tehát nemcsak fizikai szünetet jelentett, hanem lelki elcsendesedést, az ember Istennel való kapcsolatára fordított figyelmet is. A keresztyéneknek ez a nap Isten uralmának előíze – amikor az ember kiszakad a munkakényszerből, és emlékezteti magát arra, hogy nem a teljesítmény, hanem a kegyelem adja az identitását. A vasárnap így a hit gyakorlati kifejezése is: az Úrban való bizalom cselekedete.
Pihenés a modern korban
A játék, a pihenés mint külön kategória és akár többhetes vagy rendszeres tevékenység hosszú időn át nem volt az európai kultúra része, vagy csak kizárólag egy magas társadalmi státusz jele volt. A játék a gyermekkor részeként volt kezelve, a hosszú távú munkától való távolmaradás pedig sokaknak egyszerűen létkérdés volt, nem engedhették meg maguknak. A puritán etikában az idő „hasznos” eltöltése mindig is komoly erkölcsi kérdéseket vetett fel. A technológia megjelenésével és egyéb változásoknak köszönhetően azonban a munkaidő megrövidült, és világos volt, hogy az embereknek szükségük van mind egyéni, mind családi szinten olyan időre, amelyet nem az egyébként hétköznapjaikat betöltő munkájukkal töltenek. A kérdés az, hogy ez mennyire nevezhető jó folyamatnak. Nos, erre a válasz hasonló a sok más etikai dilemmára adott keresztyén válaszhoz: attól függ, milyen szív, milyen szándék és hozzáállás van ezen folyamat közben az emberben. A társadalmi struktúra tehát másodlagos, a kérdés az ember szívének szándéka.
A szabadidő és munka hangsúlyozott szétválasztása, sőt egymással szembeállítása egy olyan hasadást tükröz a kultúránkban, amely nincs meg a bibliai szemléletben. Nem jó hozzáállás, ha az egyiket fárasztó kötelességként kezeljük, míg a másikat teljes szabadságként, ahol nincs jelentős felelősség. Talán sokszor félrevezető is lehet a modern kori pihenést a munkától teljesen különböző önálló kategóriaként kezelni, ahol lehet „semmit tenni”. Helyesebbnek tűnik, ha egy másik tevékenységként tekintünk rá, amikor lehet „munkálkodni” a családi és az Istennel való kapcsolaton. Szűcs Ferenc református lelkipásztor így fogalmazta ezt meg: „A keresztyén embernek szabadsága alkalmával sincs sem több, sem kevesebb szabadsága, mint máskor. Munkája közben is Krisztus szabadságában él, és szabadsága alatt is Krisztus és felebarátja szolgája.”
A munka tehát isteni rendelés, amivel felelősen élhetünk, és így hozhatunk áldást arra a földre, amit kaptunk. Isten azonban megadta népének a pihenés alkalmát is az ünnepekkel és a szombattal. Az ember isteni nyugalomba való bevonása, a hetedik nap megszentelése már a kezdetektől fogva meghatározza az emberi élet ritmusát, amely Krisztus halálával további jelentésréteget kapott. Az ember szabad a bűn és a halál fogsága alól, és ez az, ami a legnagyobb nyugalmat biztosítja neki bármiféle munka közt. Ahogy a zsidókhoz írt levél fogalmaz: „Mi, akik hiszünk, bemegyünk abba a nyugalomba, amint megmondta Isten […] Aki ugyanis bement Isten nyugalmába, maga is megnyugodott a munkáitól, mint Isten is a magáétól. Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugalomba, hogy senki el ne essék az ehhez hasonló engedetlenség következtében.” (Zsid 4,3 és 10–11)