A művész hite

Fujimura 1983-ban diplomázott a Bucknell Egyetemen művészet, etológia és kreatív írás szakon. Ezután hagyományos japán festészetet tanult a Tokiói Művészeti Egyetemen Kazuho Hieda vezetésével. 1989-ben meghívást kapott, hogy folytassa tanulmányait a nihonga, egy ősi japán festészeti stílus doktori szintű képzésén Matazō Kayama nihongamester irányításával. Ő volt az első nem japán állampolgár, akit felvettek ebbe a doktori programba. Műveit a világ jelentős múzeumaiban és galériáiban állították ki, a többi között az Egyesült Államokban, Japánban, Tajvanon, Izraelben, az Egyesült Királyságban, Kínában és Hongkongban. 1992- ben, harminckét éves korában került be egy műve a tokiói Kortárs Művészeti Múzeumba, ezzel ő lett a legfiatalabb művész, akinek a neves intézmény megvásárolta egy művét. Őt tartják a „lassú művészet” (slow art) mozgalom vezető alakjának, s nevéhez fűződik a „kultúraápolás” (culture care) és „az alkotás teológiája” (theology of making) fogalmának bevezetése.

A Harmat Kiadó jóvoltából megjelent, Művészet + hit – Az alkotás teológiája című kötetben elmélkedéseket, visszaemlékezéseket találunk, amelyeknek központi témája a kreativitás, a szépség és az új teremtés. Egy alkotó bizonyságtételét olvashatjuk, aki úgy tekint a műveire, mint amelyekkel Isten újjáteremtő munkájához kapcsolódik. A presbiteriánus művész egy korábbi könyvében, a Csend és szépségben írt arról, hogyan értette meg az evangélium lényegét William Blake angol romantikus költő, festőművész versei és illusztrációi segítségével. Új kötete ennek folytatása, amelyben teológiai meglátásait foglalja össze úgy, hogy közben alkotói módszereit és a hagyományos japán képzőművészet néhány elemét is keresztyén kontextusba helyezi. Gondolatmenetének fő irányát ez a kérdés határozza meg: Mi lenne, ha életünk műalkotás lenne, amely a Teremtő képmását tükrözi vissza?

Az első fejezet az alkotómunka liturgiáját mutatja be, a hosszadalmas előkészületet, amely a mindennapi feladatokat az imádság és az elmélyült figyelem által istentiszteletté emeli. A felhasznált alapanyagok aprólékos összeállítása módot ad az áhítat légkörének megteremtésére, amelyben a művész maga is Isten eszközévé és munkatársává válik. A szerző sajátos megközelítésben ír a szent sátor tervezőiről és elkészítőiről. A megszentelt képzelőerő és a szakértelem együttese tette lehetővé, hogy a vándorló zsidóság méltó körülmények között tisztelhesse Urát. A festőművész maga is különleges módszerrel és eszközökkel dolgozik. A legfinomabb papírra viszi fel több rétegben a porrá tört ásványi anyagokat – aranyat, platinát, ezüstöt, azuritot, malachitot és cinóbert –, s ezek változatos, tükröződő felületeket hoznak létre.

Bár a művészet a kezdetek óta jelen van a zsidó–keresztény kultúrában, nem kevés gyanakvás övezi a protestáns gondolkodásban még ma is. A „kifejezés szabadságának anarchiája” elleni védekezés sok esetben a kreativitás kioltásához vezet. A szerző beszámol arról a – több évtizede tartó – küzdelemről, amelyben a kultúrharc mentalitásával a művelődés, műveltség ápolásának alapeszméjét állítja szembe. Ahogyan ő fogalmaz: „A kultúra nem terület, amelyet meg kell hódítani vagy el kell veszíteni, hanem olyan erőforrás, amelyet gondosan kell kezelnünk. A kultúra kert, amelyet meg kell művelni.” A hanyatlása feletti sajnálkozás helyett annak szépséggel és nagylelkűséggel való táplálására biztat mindannyiunkat.

A szerző külön fejezetet szentel a hagyományos kintsugi művészete és az újjáteremtés teológiája közötti párhuzamnak. Az értékes teáskészletek összetört darabjait a XVI. században kezdték el ezzel a különleges módszerrel helyreállítani. A kintsugi mesterek természetes anyagokat felhasználó lakktechnikával rögzítik egymáshoz a cserepeket, majd a törés helyét arannyal töltik ki. Ezáltal nem csupán megjavítják a sérült edényt, de szebbé is teszik, mint az eredeti. Fujimura szerint ugyanezt találjuk a helyreállítás bibliai történetében is: a feltámadt Krisztus magán viseli a keresztre feszítés nyomait. „Ezekből a szent sebekből születik az új világ, ahogy a hitünk is a feltámadt Krisztussal való találkozásból fakad.” Az alkotás teológiája tehát magában foglalja a pusztulás és az új teremtés paradoxonát. Ahogyan a használhatatlanná váló csésze ismét hasznossá és becsessé lesz a művész kezében, úgy válnak a mi sebeink is az eljövendő új világ alkotóelemeivé. A kintsugi metaforáját használva Fujimura rámutat, hogy Isten kimondhatatlanul nagyra értékeli szenvedésünket és sérüléseinket. Noha fájdalmunk ezt eltakarja előlünk, Isten látja és megőrzi őket mint fontos alkotóelemeit annak, akivé egyszer válunk. Az író nem kevesebbet állít, mint hogy a helyreállításunkon túl az új valóság társteremtői leszünk. A Lélek bennünk termő gyümölcse az alkotás maga, amely a jövendő számára megmarad.

A Crossway Kiadó 2009-ben bízta meg Fujimurát A négy szent evangélium (The Four Holy Gospels) című kötet illusztrálásával, hogy megemlékezzen a King James Biblia kiadásának 400. évfordulójáról. A megbízás több mint kétszázötven különböző műalkotás elkészítéséről szólt. Ehhez a művész a Biblia legrövidebb versét választotta főmotívumként: „Jézus könnyekre fakadt.” (Jn 11,35) Munkája közben ez a mondat vált az alkotás teológiájának mottójává. Festéskor Krisztus érte és a világért ontott könnyeire összpontosított mint Isten szeretetének jeleire. Elmélkedéseiben Jézus Lázár halála miatti gyászára, az együttérzésből fakadó sírás jelentőségére hívja fel a figyelmet. A betániai család tragédiája arra a felismerésre vezette a művészt, hogy Krisztus könnyei megsokszorozódnak, miként a kenyér és a hal. Saját könnyeinkkel vegyülve lesznek jelen a veszteségekkel teli világban, amikor szembesülünk annak szenvedésével. A World Trade Center közelében lakó Fujimura maga is átélte a 2001. szeptember 11-én történteket, nagyapja révén pedig a hirosimai pusztítás traumájának lett tanújává. Leírása szerint Jézus könnyeinek „pazarló” volta Isten mélyebb megértéséhez vezet, ami túlmutat a puszta célszerűségen és haszonelvűségen. Ezért is lett Mária válasza a hálának az a minden észszerűséget felülmúló gesztusa, amellyel a nárdusolajat Jézus megkenésére használta.

Krisztus könnyei azóta is jelen vannak a kultúra folyójában, ahogyan a művész ezt megfogalmazta. Olyan alkotók műveinek tanulmányozása segítette ennek felismerésében, mint T. S. Eliot vagy Mark Rothko. Az együttérzés megtanulása és a szenvedésről való tudás mélyrétegein át juthat át az újjáteremtett valóság erőterébe.

Fujimura könyve a feltámadásról szóló fejezettel zárul, a „lázári kultúrának” a bemutatásával, amelyben halljuk a halálból kihívó isteni szót. A kintsugi kultúra reményével, amelyben múltunk hegei megszépülnek az újjáteremtésben. Húsvétra való készülésünkhöz alkalmas gondolatokat lelünk a művész írásaiban, akár alkotóként, akár hétköznapi olvasóként forgatjuk. Érteni fogjuk, hiszen mindannyian a legnagyobb Művész alkotásai vagyunk.