A Nagy Terv

Ha megkérdezik valakitől, hogy mik a tervei, igen sokféle válasz születhet, hiszen mindez attól is függ, hogy az illető milyen kisebb vagy nagyobb célokat fogalmaz meg, hogyan orientálja a választ az adott szituáció, és az sem mindegy, milyen időtávlatban gondolkodik. Kezdve akár a következő egy órával vagy azzal, hogy este szeretne korábban lefeküdni, mert másnap kipihenten akar ébredni; folytatva a másnappal, mert „fontos” feladatokat kell megoldania; sorolhatja a nyaralási terveit, és előretekinthet az őszre vagy a következő esztendőre. Lehet három-, öt- vagy tízéves terve, fölvázolva maga előtt az odáig vezető utat is, mert tudja, hogy kellenek a célok, de nem árt, ha tisztában van azzal, hogy neki mit kell megtennie értük – egyúttal tehát az ars poeticája, a hitvallása keretei közé helyezi a célt és az utat –; vagy a most született gyermeke ágya fölé hajolva már eszébe juthatnak a leendő unokák. A legtöbb ember nem így mondja ki, de amikor arra gondol, hogy boldogulni szeretne, ez azt is jelenti, hogy boldog akar lenni. Van, aki ezt a boldogságmondások tükrébe, más a kegyelem fényébe helyezi; az egyik az önátadás boldogságát vagy az Isten országába vezetőt keresi, a másik az öncélút és pillanatnyit; van, aki a boldogságot nem köti semmilyen határidőhöz, s van, aki feltételeket szab vagy alkut köt akár a sötétséggel is. Vajon hányan gondolnak arra, hogy a Nagy Terv már készen áll, s neki nincs más dolga, csak annyi, hogy törekedjék a megismerésére? (Ahogy Aquinói Tamás írta: az ember az első okot mint végső célt szeretné fölfedni, és mivel az „első ok” Isten, a „végső cél” is Isten megismerése.) A terv tehát, mint mindig, a jövőre vonatkozik, ám a tervezés már megtörtént, így akár a múlt is lehet. Nem túl eredeti, ám mindig csodálatos és félelmetes a hasonlat: amikor a lét titkait az univerzumban keressük, az egyre kifinomultabb, a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás mérésére alkalmas műszerekkel, vagy egyszerűen csak fölnézünk a csillagos égre, a múltat látjuk magunk előtt. Akit a napi gondok kötnek gúzsba, az imádság párbeszédét keresheti, ám nem érez késztetést az efféle önkínzó filozófiai gyönyörre. Boldoggá tesz vajon a tudat, hogy a csillag, amelynek fénye eljutott hozzánk, talán már fekete lyuk lett, s az idő megfoghatatlan és érthetetlen számunkra, az örökkévalóság pedig nem más, mint a reménység? A szemlélődés gyönyörűsége megvalósulhat liturgikus keretek között, szakrális formában, átélhetjük azt a szüntelen imádkozásban, de Isten megismeréséhez elvezethet a megszentelt gondolkodás is. A művészet és tudomány, a filozófia és vallás kölcsönösen hatnak egymásra, és nem feltétlenül mondanak egymásnak ellent. A létezésünkre akár úgy is tekinthetünk, mint nem kronologikus egymásutániságra, hanem egyidejűségre. Ezt az egyidejűséget erősíti meg a kairoszi időtudat, mert az ünnepi időben maga az idő szűnik meg, vagy változik át krisztusi relativitássá, miként a feltámadás pillanatában egyszerre van ott a teremtés pillanata és az örökkévalóság. A Nagy Terv nem alapoz „történelmi véletlenekre”, a kozmosz sem véletlenül jött létre a vákuumból. Éppen e cikk írása közben olvasom Guido Tonelli olasz kísérleti fizikus erre vonatkozó érveit: Genezis című könyve hét napban beszéli el a világegyetem születését. És ezzel párhuzamosan olvasom az argetnin író, Borges Az örökkévalóság története című esszéjét (az idő cáfolataként), amelynek egyik alapgondolata, hogy az idő irányát nem tudjuk pontosan meghatározni. Hétköznapi érzékelésünkkel szemben a Nagy Terv már a Kezdet előtt létezett, és az Örökkévalóságra vonatkozik. Ha tehát most kérdeznék tőlem, mik a terveim, csupán megköszönném, hogy lehetnek egyáltalán földi terveim, s ha már lehetnek, szeretném alávetni azokat a hit nemes harcának, hogy futásom ne legyen haszontalan.

A szerző főiskolai docens, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen a Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszék vezetője, újságíró.