A pelikán anya

Hompoth-Zolnai Ildikó számára az önmegvalósítás szóba sem jöhet. Fiatalon megözvegyült, és egyedül maradt két kicsi gyerekkel. Az egyik fia autista, Ildikó pedig súlyos tüdőbetegséggel él. A sok nehézség nem törte meg az erdélyi asszonyt, Magyarországon új életet kezdett, újra férjhez ment, három fiúgyermeket nevel, a mátészalkai református általános iskolában tanít, valamint bútorokat fest. Az asszony, aki a rengeteg fájdalomból virágot teremt, sokunk számára példa lehet.

Mindenütt gyönyörű, festett bútorok veszik körül az otthonában, honnan ez a szerelem?

Tizenegy évvel ezelőtt egy csodálatos helyről, Nyárádszeredából költöztem Mátészalkára, és hoztam magammal a tradíciókban gazdag székely örökséget. Népi bútorfestő vagyok, úgy szeretnék élni, hogy bármerre járok, kulturális lábnyomot hagyjak magam után. Annyi minden van ebben: az édesanyám énekhangja, a székely tartás és derekasság, a munkához való becsületes hozzáállás, az emberszeretet, az élet tisztelete. Most is élem az erdélyi mestereimtől hozott örökséget, az iskolában az óráimon teljesen természetes, hogy énekelünk, szavalunk, táncra perdülünk.

Hogyan fogadják a gyerekek?

Egy húron pendülünk, bárcsak látta volna, ahogy énekelték ma, hogy „a magyarok Istenére esküszünk”. Előfordul, hogy a magyarórák is rendhagyó történelemórává alakulnak. A gyerekek empatikusak, mélyen éreznek és értenek. Ha úgy tartja kedvük, rajzórán kazettás mennyezeteket, táblákat festünk. Hálás vagyok, hogy az iskola vezetősége megengedte ezt, hiszen fontos, hogy észrevétlenül csepegtessünk évszázados értékeket a gyerekek szívébe. A mai napig megindít, amikor elmagyarázok egy szimbólumot, és rádöbben a gyerek, hogy éppen az életet és a halált festi le. A címerünkben a pelikán ugyanis nem egy csúnya madár, hanem az önfeláldozó szeretet jelképe.

Melyik motívum indította meg a legjobban?

Húsz éve próbálok érzéseket és gondolatokat közvetíteni a virágok nyelvén. A templomunkban az úrasztalára festettem motívumokat: három életfában ábrázolom Krisztust, mint földi királyt, mint megdicsőült királyt és mint megfeszített királyt. Az életfák beszédesek: az örökös körforgásról szólnak, arról, hogy nincs maradandó városunk a földön, de mindig van újrakezdés.

Hompoth-Zolnai Ildikó

„...úgy szeretnék élni, hogy bármerre járok, kulturális lábnyomot hagyjak magam után”

Fotó: Derencsényi István

NÉVJEGY

Hompoth-Zolnai Ildikó kántor-tanító, népi bútorfestő, három gyermek édesanyja, a mátészalkai Kálvin János Református Általános iskola tanára. A népi tárgyi és szellemi kultúra átadása mellett a keresztény kultúra átörökítését tartja a legnagyobb küldetésének. Megrendelésre is fest – táblákat, ékszereket, kisebb és nagyobb bútorokat –, munkáit gyönyörű népi motívumok díszítik.

Ön is újrakezdett egy tragédia után.

A földi pokol az volt, amikor elveszítettem a huszonnyolc éves férjemet, és egyedül maradtam az öt hónapos pici babánkkal és az ötéves kisfiunkkal, akinek el kellett mondani, hogy meghalt az édesapja. Voltak napjaim, amikor azt sem tudtam, melyik világrészen vagyok, a fájdalomtól alig tudtam magamról, de az Úristen kegyelméből és a barátaim segítségével talpon maradtam. Aztán az igazi felocsúdás az volt, amikor kiderült, hogy a második gyermekünk autista. Ez a pillanat vetett véget az önsajnálatnak, akkor azt mondtam, hogy tovább kell lépni, a gyerekeimnek szükségük van rám. Mély hitű keresztyének, kántortanítók voltunk a férjemmel, és én azt gondoltam, hogy jól szeretem Istent. Az újjászületésem pillanata akkor kezdődött, amikor egy lelkész ismerősöm azt mondta: Isten nagyon szép forgatókönyvet írt meg nekem, s bár nehéz a történteket elfogadni, de az Úristen látja a végét a folyamatnak.

Fiatalon, özvegyen, összetörve hogyan lehet szép forgatókönyvet látni a történtekben?

Nem láttam. Azt éreztem, hogy értéktelen ember lettem, és nem tudom, mi lesz holnap. Mégis a lelkésszel való beszélgetésnek köszönhetem, hogy rájöttem, korábban nem láttam Isten valódi arcát. Ez a hatalmas tragédia kellett hozzá. Ettől kezdve feltétel nélkül elkezdtem Istenre hagyatkozni, és kimondtam: Atyám, legyen meg a te akaratod, formálj!

Milyen volt ez a ráhagyatkozás?

Ne egy katartikus pillanatot képzeljen el! Szépen, folyamatosan megmagyarázhatatlan nyugalom lett úrrá rajtam. Az Úristen megértette velem, hogy nem tudok változtatni a helyzeten, nem tudom visszahozni a férjemet, és attól fogva sorban jöttek a biztató Igék. Korábban már kétszer végigolvastam a Bibliát, de ettől fogva amikor csak kinyitottam, mindig személyesen hozzám szólt. Megértettem, hogy az Úristen annyit értet meg magából, amennyire fel vagyunk készülve.

„Ha mélyponton vagyok, tudom, hogy akkor is valami szépet készít elő, és gyermeki áhítattal várom, hogy mit szeretne üzenni nekem.”

Melyik Ige a legmeghatározóbb az életében?

Pál apostol rómaiakhoz írt leveléből való: „De nemcsak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet.” Ez az én sokatmondó Igém, azt jelenti számomra, hogy a sok próbatétel által formálódom olyanná, amilyennek Isten látni szeretne engem, vagyis minden okkal és az engedélyével történik. Az Úr néha durva vésővel csiszol. Amikor kiderült, hogy a gyermekem autista, tényleg megrázó volt, de ha Péterkém nem beteg, talán sosem lett volna annyi lelkierőm, hogy a gyászból talpra álljak. Az Úristen tudta, hogy pelikánanya vagyok, és a gyermekeimért bármilyen áldozatot meghozok.

Öt hónap különbséggel két hatalmas nehézséggel kellett szembenéznie: elvesztette a férjét, majd kiderült, hogy autista a kisfia.

A férjemmel évente szerveztünk hagyományőrző lovas tábort gyerekeknek. Minden szépen ment, egy kis lovas tanyán szálltunk meg, amelynek a végében volt egy tó, oda jártunk a szabadidőben tutajozni. Egyik alkalommal három gyerek beleesett a vízbe, a férjem utánuk ugrott, a gyerekeket megmentette, de őt maga alá sodorta a tutaj, és beszívta az iszap, nem tudott kijönni. Aztán a halála után öt hónappal észrevettem, hogy a kisebbik fiam nem fejlődik megfelelően. A pánikbetegségemet legyőzve elindultam, hogy orvosi segítséget keressek a számára. A következő újjászületésem már itt, Mátészalkán kezdődött. Megismerkedtem Istvánnal, a második férjemmel, aki szintén agrármérnök és kántor, mint az első férjem volt. A csodák halmazához tartozik, hogy még a külsejük és a mentalitásuk is hasonló.

Ez szinte hihetetlen!

Ember ilyet nem tud eltervezni, és akkor megkérdezik, hogy honnan van hitem. Ezekből a bizonyosságokból. Hogyne dicsőíteném Istent és áradoznék róla! Hányszor emelt fel olyan mélységekből, amilyenből kevesen állnak fel. Annyi életkedvet kaptam Istentől, hogy súlyos betegen is teljes életet tudok élni, és szárnyal a lelkem.

Mikor érzi, hogy szárnyal a lelke?

Például amikor bizonyságot tudok tenni Istenről, és visszajeleznek az emberek, hogy mennyi erőt kaptak a történetem által. Nők sokasága írta meg, hogy sokszor eszükbe jutok, ha nehéz helyzettel néznek szembe. Szárnyalok, amikor imádkozni és szolgálni látom a 18 éves fiam, vagy ha belenézek a legkisebb szemébe, aki Isten megtartó kegyelmének a kézzel fogható bizonyítéka. Szárnyalok, amikor a gyerekek között vagyok az iskolában, és egy magyarórán háromszor ugranak fel, hogy átöleljenek. Szárnyalok, ha a családomba stabilitást tudok hozni, vagy amikor festek. Nyolc évig dicsőítésvezető voltam a kertvárosi gyülekezetben, ettől is szárnyra kaptam, bár ezt is el kellett engednem.

Sok-sok elengedés.

Simon András egyik grafikája a kedvencem, két kéz egymással szemben. Isten az egyik kezével elvesz, de a másikkal vissza is ad. A férjem sírkövére is ezt a grafikát tettük. Meggyőződésem, hogy minden mélység után nagyobb magasságokat mutat meg Isten. Természetesen nekem is vannak rossz pillanataim, amikor elfáradok, főleg, amikor az autizmussal küszködünk, mert ez hatalmas kereszt. Sajátos világ, amely bezárt bennünket, és meg kellett tanulni ezzel együtt élnünk. Amikor itthon vagyunk a beteg kisfiammal, az teljesen másfajta élet, mint amikor kilépek az ajtón. Az autisták világa sokkal tisztább. Az iskolákban egy autista gyerekre három normatívát kapnak. Itthon a családban is háromszoros erőt kíván, de nem szeretek panaszkodni.

Mire tanította meg, hogy beteg gyermeket is nevel?

Az iskolában korábban szigorú és következetes szeretettel álltam a gyerekekhez, most pedig a legelső helyre ugrott a szeretettel nevelés. Elkötelezett híve vagyok az organikus pedagógiának, ami szelíd, nyugodt, az érzelmi intelligencián alapuló keresztyén nevelés. A gyerekek között is mindig derűlátó vagyok, szívvel-lélekkel nevelek, Péterke által lettem ilyen pedagógus.

Hompoth-Zolnai Ildikó

„Elkötelezett híve vagyok az organikus pedagógiának, ami szelíd, nyugodt, az érzelmi intelligencián alapuló keresztyén nevelés”

Fotó: Derencsényi István

Az előbb fél szóval említette a betegségét. Hogyan tud még ezzel is megbirkózni?

Nem kelek mindennap azzal, hogy tüdőbeteg ember vagyok. Teljes értékű életet élek a betegségemmel is. A hátrányát abban látom, hogy nem szolgálhatok, mert nincs elég szufla az énekléshez. Ha rosszul vagyok, orvosoltatom, de dolgozom és tevékenykedem.

A konyhájában beszélgetünk, ahol az ablaknál ott van az alkotósarok, színes festékekkel.

Itt csodák születnek. A festés tulajdonképpen terápia nekünk. Amikor felteszem a festőkötényem, Péterke is teljesen megnyugszik, mert tudja, hogy anya nem megy sehová. Ő nem szépen felöltözve, hanem mackónadrágban, összefogott hajjal szeret látni, ez számára a biztonság. A festés számomra is mély élmény, a belső énem kiábrázolása a virágok nyelvén. Minden szimbólumnak külön jelentése, mondanivalója van.

Az asszony, aki tud a virágok nyelvén…

Húsz éve tanulom ezt a nyelvet. Nézze meg, hogy egy tulipánnak is megvannak az állapotai: amikor még összecsukott, szinte bimbós, akkor tízéves kislány, amikor belekerül a bibe, húszéves nő, aki már termékeny, amikor kinyílik, érett, kiteljesedett nőt ábrázol. Azt vettem észre, hogy mostanában kinyílt tulipánokat festek, és olyankor tudom, hogy rendben van a lelkem is.

Mit szólnak a református gyülekezetben? Tíz éve él Mátészalkán, itt kezdett új életet.

Szerencsés helyzetben vagyok, mert olyan befogadó gyülekezetbe csöppentem, ahová hazaérkeztem. Az első pillanattól fogva úgy fogadott a tiszteletes úr, a felesége és a gyülekezeti tagok is, mintha mindig is ismertük volna egymást. Egy gyülekezeti táborban mutatkoztam be, ahol bizonyságot tettem, rövidke táncházat vezettem, festettünk. Azonnal éreztem a kapcsolódást, a befogadást. Szívem teljes szeretetével szeretem Erdélyt, Mátészalkán pedig megtaláltam az új otthonomat. Mátészalka a fény városa, itt volt először villanyvilágítás az országban. Valóban megtapasztaltam, hogy az itteni emberek fényt sugároznak magukból. Amikor a templomunkban megfestettem egy tizenkét kazettából álló folyamatábrát, a hálámat szerettem volna kifejezni a gyülekezetnek és Istennek azért a sok csodáért és kegyelemért, amellyel eláraszt nap mint nap.

A nehézségek ellenére minden szavából a hála árad. Hogy csinálja?

Elsősorban hit kell hozzá. Megtapasztaltam, hogy Isten a nehézségeket is a javamra fordítja. Ha mélyponton vagyok, tudom, hogy akkor is valami szépet készít elő, és gyermeki áhítattal várom, hogy mit szeretne üzenni nekem. Én konok székely voltam, amit megmondtam, úgy volt, és kész. Mára megváltoztam. Tudom, hogy mélységek nélkül nincs magasság, és kíváncsian várom, kivé formál Isten.

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!