Megkísérthet mindenkit, keresztyéneket is, prioritásaink torz értelmezése. Például, ha a környezetünket mások görcsös megértésén keresztül szemléljük. Máskor meg csak merev szabályokat látunk. Van, aki a kegyelmes Istent ismerte meg, és van, akinek inkább a féltőn szerető Teremtő az igazodási pont. Pedig mindkettő a mi Mennyei Atyánk, akinek a legfontosabb a velünk való kapcsolat, amelyért mentő áldozatot hozott. Mózes Áron, a debreceni Wáli István Református Cigány Szakkollégium igazgatójának gondolatai.
Életünk kapcsolatokban valósul meg, vele és embertársainkkal. Nem tudjuk magunkat függetleníteni a csak részben belőlünk álló létezőktől. Így vagyunk a szüleinkkel, a házastársunkkal, a rokonainkkal, az iskolatársainkkal, a gyülekezet, a bibliakör tagjaival, a munkatársainkkal, a szomszédokkal.
Az emberi viszonyok megromlása az Édenig nyúlik vissza, gyógyulásuk pedig a Golgotáig. Azt, hogy valami a legelején nagyon elromolhatott, akkor érzékeljük igazán, amikor azt az emberi kapcsolatrendszerek felnagyítják, és ezért cunamiként, mindent elsöprő erőként jelenik meg. Sokan gondolják, jobb, ha nem állnak egy szökőár útjába, mert csak veszíthetnek – kapcsolatokat. Keresztyén emberként, közösségként is felelősségünk, hogy miként értelmezzük környezetünk jelenségeit, és hogyan viszonyulunk azokhoz. Néha nem vagyunk erre felkészülve, talán régóta halogatjuk.
A krízisek megelőzése abban is áll, hogy tudunk-e a biztos pontokra fókuszálni.
Keressük Isten vezetését, vagy csak nagy bajban kapkodunk hozzá? Lényeges, hogy fontos-e ő nekünk, és a kötődés mennyire biztos lábakon áll, kölcsönös-e a szeretet, a bizalom, a tisztelet és a megértés. Ez igaz az emberek között is. Sokszor a másik gyengéit nézzük. Jó érzés, mint a farizeusnak, aki nem olyan, sőt…
Néhány évtizede még nagyon hiányzott a gyülekezetekből a házasságról szóló keresztyén tanítás. Érzékeny téma lévén az egyre több könyv ellenére sem kaphatott mindenki határozott iránymutatást a töréséből való felépüléshez. Öröm a házasságok számának növekedése, de ezzel egyenes arányban nőhet a házassági krízisek száma is. Mára tágabb kontextusba is került mindez. Egyre intenzívebben folyik az identitás és a kapcsolatok újragondolása, elsősorban Isten kizárásával. Ebben a dimenzióban már a természet sem számít, az ember maga kreálja magát. És szabad lett – gondolja. Ez túlmutat azon az elenyésző kisebbségen, akik valóban személyes kérdésként élik meg bizonytalanságukat. Mi, keresztyének az új világforradalomra talán ugyanúgy nem vagyunk felkészülve, mint a gyülekezeteinkben megjelenő, a kérdésben mélyen érintett embertársaink sérüléseihez, fájdalmához való helyes, krisztusi viszonyulásra. Gyorsulva jön felénk a kihívás, sőt megérkezett, részben itt hagyott helyzetben.
Elkötelezetten segítünk a háborúból menekülőknek vagy a távoli országokban üldözött keresztyéneknek, és ez helyes, nagyon fontos. De miként viszonyulunk Krisztust követőként a mellettünk élőkhöz, akár a cigányokhoz?
Ez nagyobb kérdése lehet a hitünk megélésének, mint az adakozás vagy az imádkozás valakikért. Van-e naprakész személyes válaszunk, életgyakorlatunk? Természetesen hálával kell említeni, hogy sok előremutató dolog történt és történik elhívott, elkötelezett embereken keresztül. A pohár félig tele van már – de félig még üres is! Annak érdekében, hogy megteljen, a szándéknak van elsődlegessége, amelyet Isten mindig lát, és alkalmassá tehet és tesz a helyes viszonyulásokra.
„De még ha szenvednétek is az igazságért, akkor is boldogok vagytok; a fenyegetésüktől pedig ne ijedjetek meg, se meg ne rettenjetek. Ellenben az Urat, Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek, hogy amivel rágalmaznak titeket, abban megszégyenüljenek azok, akik gyalázzák a ti Krisztusban való példás életeteket.” (1Pt 3,14–16)
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!