Fiatal orvos, tanársegéd a Semmelweis Orvostudományi Egyetem I. számú Belgyógyászati és Onkológiai Klinikáján. Belgyógyász szakorvos, de diabetológus is. Svébis Márk szakmájában azon kevesek egyike, aki nem kis részt „sportos cukorbetegekkel” foglalkozik. Mivel négygyermekes édesapa, mindezek tetejébe hívő református, tőle nemcsak szakmája rejtelmeiről lehet egyet s mást megtudni, de az orvoslás és a hit összefüggéseiről is. Orvosriportunk a Semmelweis-nap alkalmából.
Küzdelem a jó vércukorszintért
Többségükben 1-es típusú, tehát abszolút inzulinhiányos cukorbetegek Svébis Márk diabetológus gondozottjai, olyanok, akik életük végéig napi többszöri inzulinkezelésre szorulnak, vagy inzulinpumpa-kezelés alatt állnak. Így kell vagy kellett felnőniük – már ha nem később jelentkezett ez a rejtélyes, máig gyógyíthatatlan betegségük.
Kétségtelenül nehezültnek számít az életük, mert mindent előre meg kell tervezniük, amit csinálnak. Ha többet evett az ilyen beteg, ha kevesebbet, korrigálnia kell, például több inzulint adni vagy gyorsan szénhidrátot enni. De hirtelen kevesebb inzulin kell, ha elmenne sportolni, tehát, amint Márk hangsúlyozza, jóval kevesebb az 1-es diabéteszeseknél a spontaneitás lehetősége, mint másoknál. Ők teszik ki a gondozottjai többségét.
Svébis Márk belgyógyász, diabetológus, a Sportos Cukorbetegek Egyesülete ingjében
De vannak Svébis Márknak 2-es típusú cukorbetegei is. Ezt a kórt a doktor „életmódi” betegségnek nevezi, mert legtöbbször helytelen életmód vezet hozzá, ám helyes életmóddal megelőzhető, más esetben megváltoztatott életmóddal orvosolható!
Ez utóbbi tényen hüledezem, de Svébis Márk nyomatékosítja: – A 2-es típusú cukorbetegség nem kellene, hogy kialakuljon, csak ritkán bukkan fel egyértelmű ok nélkül. Szinten tartható, de gyógyítani is lehet, főleg az elején.
Ma már vagy hétszázezer 2-es típusú diabéteszesről tud a statisztika Magyarországon, ezért kihagyhatatlan a kérdés: mit jelenthet a megelőzés? Válaszában az orvos rögtön összeölti a problémát a neveléssel:
– Úgy kell nevelni a gyereket, hogy része legyen a családi életnek. Nincs annál szomorúbb, mint ha a szülők beszélgetnek, de a gyereket kizárják, egy mobiltelefont adva a kezébe. Ez nemcsak szegényíti a kapcsolatait, nemcsak tompítja a gyereket, hanem a mozgástól is megfosztja. Tehát minél kevesebb képernyőt nézni minél későbbi életkorban elkezdve, mert a mozgásszegény életmód melegágya ma ez. A Bethesda Gyermekkórháznak van is egy idevágó plakátkampánya. De általában a mai civilizáció által kínált kényelmi funkciók jelentős részét el kellene hagyni! Ismerjük ezeket jól: rendszeres sport helyett kocsival megyünk mindenhova, házhoz rendeljük az ételt. De nem csak az a baj, hogy minimálisan mozgunk, mert közben túlesszük magunkat, amit nem veszünk észre. Ráadásul energiagazdag ételekből fogyasztunk veszedelmesen sokat. Étrendünkben sokkal kevesebb az idénygyümölcs, idényzöldség, mint a korábbi nemzedékeknél. Sajnos csökken a sporttevékenység is a fiataloknál. Ha így alakult ki valakinek az élete, sokkal nehezebb helyesre alakítani.
Ejtünk szót arról is, hogy mind a 2-tes, mind az 1-es cukorbetegségnek növekszik az előfordulása. Svébis doktor szerint főleg a 2-esnek, de azért az 1-esnek is, bár annak az oka nem tudható…
A diabetológiai szakambulancián hozzá járó „sportos cukorbetegek” főleg az utóbbi kategóriából valók. Nagyobb részt hobbisportolók, de foglalkozik beszélgetőtársunk például száz kilométeres távban remeklő, ám maratont is nyert ultrafutóval, félprofi versenybringázókkal, válogatott kerettag dzsúdóssal is.
– Főleg a terápia elején nagy a szerepem abban, hogy kiegyensúlyozott és sporttevékenységben gazdag, illetve akár kiválóan teljesítő életet éljenek. Nehéz ez, mert egy kis inzulinmódosulással borul minden. Egy idő után, ha már elsajátították, mire kell figyelniük, mit kell tenniük a megfelelő vércukorszintért, egyáltalán hogyan kell igazítani az étkezést a sportoláshoz, már kevésbé kellek, de ez így van jól! – mondja a túlzsúfolt szakrendelőben dolgozó diabetológus, akinek sok előadása kering az interneten.
A lelki oldal árnyéka és fénye
Beszélgetésünk ezután az orvoslás lelki oldala felé terelődik. Főleg mikor említi, hogy a tünetmentesség fenntartása odafigyelést igényel az 1-es típusú cukorbetegektől, nagy stresszel jár ez a nap 24 órájában, és emiatt ezek a páciensek sokszor bizony erősen szoronganak. Például azért, mert bűntudatuk van, ha nem megfelelő a vércukruk, illetve félnek a szövődményektől. – Ha szerintem jó az eredmény, nyugtatgatom őket, de mivel esetleg gyerekkoruktól azzal traktálták őket, hogy „ha nem jó a vércukrod, akkor meghalsz vagy levágják a lábadat”, ez később is visszaüthet lelkileg. Sokszor nem látszik rajtuk a stressz, de időnként váratlanul kifakadnak, főleg, ha megdicsérem őket előtte. Néha öleléssel végződik a rendelés – meséli.
Innen arra tér rá, hogy több idő kellene némely betegre, amiben ott lehetne már valami lelkigondozói motívum is. – De akkor szembejön a kapacitásprobléma, és vele a „hogyan döntsek?” szorító kérése. Számomra ez már csak hittel hidalható át… – mondja.
Itt lecsapok: hit és orvoslás. Kérem a doktort, hogy említsen pár példát, munkája során miben szorul rá leginkább az istenkapcsolatra, az imádkozásra.
– Ha kicsit többet beszélgetek az egyik pácienssel – kezd a feleletbe –, kevesebb pácienst tudok ellátni aznap, hiszen az óvodába nekem is időre kell mennem. Nap végén sokszor kérem Isten segítségét, mert sok helyzettel, sok döntési szituáció átélt terhével az emberi ész és lélek nem tudott megbirkózni… A dilemmával, hogy belgyógyászati ügyeletem során fölvegyek-e egy láthatólag végelgyengült beteget, akit a hozzátartozói behoznak, mondván, ők nem tudják ellátni. Mert ha fölveszem, az ágykapacitás révén előállhat olyan helyzet, hogy hova fektessem a következő pillanatban érkező infarktusos beteget. Illetve: biztos jó volna az adott végelgyengült betegnek, hogy kórházban hal meg és nem a szerettei között?
Ezen a ponton pillanatnyi kitérőt tesz egy vitatott, de nagyon is életszerű kérdésben: – Én, ha egyszer arra kerül a sor, biztos nem ismeretlenek között, hanem otthon szeretnék meghalni. És nem kérném élethosszabbító infúziók tucatjait sem, amikor már csak a szenvedést nyújtjuk, de beszélni már nem tudok senkivel – vallja meg.
– Az Úr adhat belátást, hogy adott esetben nem tudok mindenkinek segíteni – merül vissza az eredeti kérdés megválaszolásába. Látszik, hogy ez a belgyógyász nem először gondolkodik el a hit szerepén. – Ha orvos vagy, lehetőség szerint az egészségügyi állapotnál tágabban is foglalkoznod kell az általad gondozott ember problémáival. Isten tud segíteni a Szentlelkével, hogy megértsd, aktuális gondja, terhe, sebződése hogyan függhet össze a betegséggel. Ezeket akár el kell magyaráznod neki. A hit révén kaphatsz erőt, hogy elviseld mondjuk azt a szakmai terhet, hogy bár mindent megtettél a kollégáiddal együtt valakiért, de az illető állapota nem fog javulni. Honnan meríthetnél erőt másból, mint az istenhitedből ahhoz, hogy egy-egy súlyos esetben a hozzátartozókat is támogasd, vagy a halált elmagyarázd, annak a tényét elfogadtasd?! Vagy ott van a szakmánknak az a nehézsége, hogy hamar ki lehet égni. Én is ismerem ezt: van, hogy felemelem a hangom a munkahelyemen vagy akár otthon is… Annál inkább szükségét látom a tartós töltődésnek, ami számomra az Úr közelségében található csak meg! Ő az, aki bölcsességet ad határaink meglátásához, elfogadásához. Hozzáteszem még: a szintén hívő keresztyén feleségem, ő jól lát engem kívülről, és felhívja a figyelmem a néha egyértelmű dolgokra… Fel kell dolgoznom azt is, hogy a javasolt gyógymód hatása sem számítható ki tökéletesen. Nem precíziós javító- vagy gyártóüzem vagyunk, nem kiszámítható sokszor, ami történik. Valószínűségeket tudunk mondani, mondjuk az esetek 95 százalékában az lesz, amit várunk, de 5 százalékában más fog történni. És becsületesen be kell vallani: nem tudom megmondani pontosan, hogy ki tartozik a 95 százalékba, és ki az 5-be. Az orvos nem isten, még csak nem is félisten, hanem egy porszem… – hangsúlyozza.
Felkavaró tapasztalatok egy szakorvostól, miközben egyetértünk abban, hogy egy „porszem” a maga helyén sokat érhet. Megtudom azt is, a belgyógyászati osztályon ügyelve nem egyszer megélte már, hogy pont előtte hal meg valaki. Ilyenkor nála alapeset, hogy – ha nincs valami sürgősebb teendő – odaül a haldokló ágyához, fogja a kezét, mond neki valamit… Hogy pontosan mit? Ezt nem tudja rekonstruálni: olyat, amiben benne van a szeretetteljes bátorítás motívuma, a dicséret, hogy az illető végigküzdötte magát az életen, és hogy helytállt most, a végső szenvedéses szakaszban. Erősíti őt azzal, hogy nem a semmibe megy, hogy nincs vége a halálnak a földi élet lezárulásával. Hogy a bűnkérdésre kitér-e? Erre nem vállalkozik, de jelenlétével, hozzáállásával azt sugallja, hogy odaát lehet a kegyelmes Istennel találkozni…
Meghívások a családi fészekbe
Feleségével elmaradhatatlan látogatói biai gyülekezetük havi házasköri összejöveteleinek, hacsak nem esik az adott vasárnapra a Sportos Cukorbetegek Egyesületének valamely programja. Ennek a civil szervezetnek ugyanis Svébis Márk az alelnöke. Élnek a keresztyén szellemű házaskör gyerekmegőrzési lehetőségével is. Négy kicsinyük közül azonban az „ügyeletes” legkisebb bent, a beszélgetős, bizonyságtevős alkalomon, az édesanya karjában marad.
Svébisék gyermeknevelési elvei is azonosak. Ez olyan kis dolgokban is látszik, hogy az „aktuális” kicsinyüket sokkal szabadabban hagyják csúszni-mászni (az immunrendszer erősödésének jegyében is), mint más, náluk aggodalmasabb szülők. Sugárzik róluk, hogy összeillenek, összecsiszolódtak. A férj hozzáfűzi ehhez az észrevételhez, hogy páros életükben előny a hasonló gondolkodás, az azonos szakma – hiszen Barbara is orvos –, és leginkább a közös világszemlélet, a Jézus-hit, ami egyenesen az alapja a kapcsolatuknak.
Erre reflektálva szóba hozom Svébis doktornak a sokgyermekes család mindennapi nehézségeivel kombinált hajszás munkát. teszem azt a családfő kifacsartan hazaér egy túlórával végződő rendelésből vagy éppen ügyeletből, addigra a családanya a négy kicsivel (igaz, a legnagyobb kislány már hatéves) nyilván a kimerülés határán van. Vajon összességében sikerül-e megélni a szeretetkapcsolatukat?
– Ha tudunk még aznap beszélni, akkor jó, ha nem, akkor az nagyon nem jó, bár van, hogy a fáradtságtól fel se tudjuk fogni... Időhiány miatt tehát sokszor elmaradnak az érdemi beszélgetések, de amikor ezt észleli valamelyikünk vagy egyszerre mindkettőnk, akkor tudatosan pótoljuk azt a beszélgetést. Esténként, lefekvéskor viszont mindig együtt imádkozik az egész család – avat be családjuk működésébe.
A Svébis família egyre növekedett az elmúlt években, hiszen a gyerekek nem túl nagy időközökkel sorra érkeztek. Van ebben valami vonzó feszültség: szoros családi kötelék, amelybe a szülők meghívást adnak újabb és újabb életeknek…
– Nem az számít – szögezi le apai minőségében Svébis Márk –, hogy van-e mindegyiknek külön szobája, vagy majd fiatal felnőttként mindegyiknek autója, hanem az, hogy szeretetben nőjenek fel. Az ember szeretetre van teremtve, engedni kell tehát annak a belső igényének, hogy szeretetet adjon és kapjon, a párja vonatkozásában meg a gyereknevelés során egyaránt… De azért ez sokszor nem egy sétagalopp. Az a lényeg, hogy mint egymás hozzátartozói családként harmonikusan éljünk. Van, hogy korlátozni kell, mennyit fektetünk az ezen kívül álló emberekbe. Nehogy úgy járjak – mondjuk én, aki orvosként sokszor közel jutok a kiégéshez –, hogy Istennek a földi utam végén azt kelljen mondania nekem: „Jó-jó, ügyes és törekvő voltál, sok embernek segítettél, de én elsősorban a feleségedet meg a gyerekeiteket bíztam rád!” Ha most kellene mérleget vonni, nem lennék elégedett. Ugyanakkor görcsölni sem kell; ha elvétjük az arányokat, csak igazodni kell ahhoz, amit menet közben az imádságunkban megértünk, miután föltettük a klasszikus kérdést: Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?