A presbiterek

Gyülekezetvezetés a 21. században - 4. rész

Tomka János, a keresztyén vezetés főiskolai tanára pályája során szerzett tapasztalatait Jim Collins vezetéselméleti szakember szavaival foglalta össze: a vezetőnek két alapvető tulajdonsággal kell rendelkeznie: mélységes alázattal és kemény elszántsággal. A presbiter gyülekezeti vezetői szolgálatát ne kényszerből, nyerészkedésből vagy mások feletti uralkodással végezze, hanem önként, készségesen és példamutatóan. Ehhez elköteleződésre van szükség.

Mi a szerepe a presbitereknek?

Az Újszövetség következetes egyházvezetési mintát mutat be. Pál Tituszhoz írt levele 1. részének 5–9. verseiben olvassuk, hogy a gyülekezet kormányzása, különösen a presbiterek kinevezése mennyire fontos. Világossá teszi, hogy nélkülözhetetlenek, lelki alkalmasságuk elengedhetetlen, mivelhogy különleges szerepük van. A presbiterek felelőssége a rájuk bízott nyáj vezetése, pásztorlása, tanítása, az egyház védelme. A presbiterek Isten sáfárai. Először nem a feladataikat sorolja fel, hanem ennél sokkal fontosabbról beszél, a jellemükről. A vezetői tennivalókkal megbízott személy legyen feddhetetlen, nem önkényeskedő, nem indulatos, a jóra hajlandó, józan, igazságos, ragaszkodjon az igaz beszédhez, amelynek az a célja, hogy egészséges tanítással tudjon bátorítani, hiszen akkor is, most is óriási jelentőségű a biztatás. Fontos továbbá, hogy meg tudja győzni az igazságról a közösséget. Ez különösen nehéz feladat manapság. A Timóteusnak írt első levél is foglalkozik még a kérdéssel. Közel húsz kritériumot fogalmaz meg. Péter első levelének ötödik fejezetében pedig három lényeges elemre, három nemre és három igenre hívja fel a figyelmet: „legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen, ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak”.

tomka_janos_foto_sebestyen_laszlo

Tomka János

Fotó: Sebestyén László

Péter a lelki vezetés három csapdájáról beszél. Elsőként a kényszerről.

Ennek a belső állapotnak a legjobb illusztrációja az otthon maradó fiú példája a Lukács 15-ből, aki nem hajlandó bemenni tékozlásból hazatért öccse ünneplésére. Az őt kérlelő apjának adott válaszából mély keserűség csendül ki: „Hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút.” Fiatalabb fivérét nem akarja testvérének nevezni. Szavait átitatja a sérelem, amely a vélt elvárásoknak való megfelelésből ered. A kényszer négy szembetűnő jellemzője: az öndicsőítés, az önigazság, a hálátlanság és az irigység.

Mit mondhatunk a második csapdáról?

A bukott emberi természet jellemzője a nyerészkedés. Az apostolok cselekedeteiben megrázó példát találunk rá. Anániás és Szafira esete elrettentő. A gazdag, több ingatlannal rendelkező házaspár pénzzé tette az egyik birtokát, az érte járó összegnek azonban csak egy részét adták oda az apostoloknak, ami egyáltalán nem lett volna baj. A férj azonban ezt a részösszeget úgy állította be, mintha a teljes vételárat hozta volna el. Péter apostol megalkuvás nélküli kérdésekkel leplezte le a spekulációt. A következményt ismerjük. A nagyobb megbecsülés reményében egymással összebeszélő házastársak életükkel fizettek. Jobbnak, nemesebbnek, nagylelkűbbnek, hősiesebbnek szerettek volna látszani, mint amilyenek voltak. Keresztyén közösségeinkben gyakran előfordul, hogy csodáljuk azokat, akik odaszánták mindenüket, az életüket, a vagyonukat az Úrnak. De érezzük, valami miatt mi ezt nem tudjuk megtenni, és lehet, hogy nem is kérte tőlünk Isten. Mégis szeretnénk úgy bemutatni magunkat, mintha mi is annyit áldoznánk a gyülekezetért az időnkből, a vagyonunkból, mint mások. Különösen nagy kísértés lehet ez a presbitereknek, hogy ha szolgálnak, legyen hasznuk, előnyük belőle. Anániás és Szafira kétségbe vonták, hogy Isten határozza meg az erkölcsi törvényeket. Azt gondolták, jónak nyilváníthatják a megtévesztő látszatot. Isten azonban fenntartja magának a jogot annak megállapítására, hogy a hazugság bűn. Nem mi döntjük el, hogy mi a jó és mi a rossz. Ha cselekedetüknek nem lett volna súlyos következménye, akkor már a gyülekezetek alapításakor meghonosodott volna, hogy lehet látszatkeresztyén életet élni, nyerészkedni és hazudni.

A Magyar Református Egyház 2009. május 22-én elfogadott és többször módosított alkotmánya 9. fejezetének 23.§-a alapján a presbiterek az egyházközség lelki és anyagi javainak sáfárai, akiket az egyházközség életének felelős irányítására az egyházközségi választók névjegyzékébe felvett egyháztagok közül kell megválasztani.

Az 1994. évi II. törvény a Magyarországi Református Egyház alkotmányáról és kormányzatáról, 50.§: A presbitérium az egyházközség vezető testülete, lelki és anyagi életének irányítója.

E körben feladatai:

a) az istentiszteleti, missziói és lelkigondozói feladatokat végzi és teljesítésükre felügyel,
b) a gyülekezeti és intézményes diakónia gyakorlását szervezi,

c) az egyházi törvény szerint ráruházott jogkörben gyakorolja az egyházfegyelmezést,

d) új tisztségek és állások szervezéséről és betöltésének feltételeiről határoz, e) az egyházközség ingó és ingatlan javait kezeli, vagyontárgyainak elidegenítése vagy megterhelése, új vagyontárgyak szerzése, kölcsön felvétele tárgyában határoz,

f) az egyházközség költségvetését és zárszámadását évenként elfogadja és jóváhagyásra felterjeszti,

g) egyházközségi szabályrendeletet alkot,
h) az egyházmegyei közgyűlésre képviselőt választ, és szavaz a törvény értelmében felsőbb egyházi hatóságok tagjainak és tisztségviselőinek megválasztásáról,

i) a választók betűrendes névjegyzékét elkészíti és felterjeszti az egyházmegyének,

j) általában eljár a törvényben hatáskörébe utalt minden ügyben.

Hogyan sétálunk bele a harmadik csapdába, az uralkodásba?

Isten terve szerint a presbiternek van tekintélye, arra azonban vigyáznia kell, hogy ennek gyakorlása ne csapjon át a másokon való uralkodásba, nehogy mindenkinél fontosabbnak tartsa magát. Rémes példa erre Pilátus, aki a vallási vezetők kedvében szeretett volna járni és méltatlanul bánt Jézussal. Vizsgáljuk meg a történetét János evangéliumának 18–19. része alapján részletesebben, lépésről lépésre! A vezetői hatalom három bázisra építhet: a törvényekre, az erőforrásokra és a kapcsolatokra. Pilátusnak a törvény biztosította a hatalmat. Erőforrásai is voltak bőségesen, még pénzt is verethetett, viszont a kapcsolatok tekintetében roppant ingatag lábakon állt. Ugyanis amikor elfoglalta a prefektusi széket, már a csapatok bevonulásakor vérig sértette a provinciában élőket. Engedélyezte a hadi jelvényeken a császár ábrázolását, noha a helyi törvények tiltották a képmások használatát a városban. Ezzel a túlkapással az elejétől fogva megromlott a kapcsolata a tartomány vezetőivel. Az evangélista bemutatja, hogyan próbál Pilátus uralkodni egy nehéz helyzetben és miként veszíti el a tekintélyét. A főpapok és a zsidó vének halálra ítélték Jézus Krisztust, ők maguk azonban nem tudták végrehajtani ítéletüket a júdeai terület uralkodójának, a római helytartónak, azaz Poncius Pilátusnak a megerősítése nélkül, aki a húsvét ünnepe alkalmából Jeruzsálemben tartózkodott. A templomtól nem messze, a főbíróság épületében, a prétor házában lakott, amely előtt egy nyitott emelvényt építettek. Pénteken kora reggel a zsidó elöljárók a megkötözött Jézust Pilátus elé vezették a tárgyalásra, hogy az megerősítse a már általuk előzőleg kiszabott halálos ítéletet. Azonban a pészah előtt kultikus tisztasági okok miatt nem léptek be a számukra tisztátalannak számító épületbe. Az események a prefektusi palota előtti területen és annak belsejében játszódnak.

Hét színváltás pereg le előttünk, hét tanulsággal. A római vezető már rögtön az elején elbukik, hiszen nyugodtan megüzenhette volna, hogy most kezdődik a páska, majd utána foglalkozik a kérdéssel. Mégis beszédbe elegyedett a zsidókkal, és gyengének mutatkozott. Lépjünk tovább a következő színre, a palota belsejébe, ahová Jézust bevitték. Pilátus és Jézus beszélgetni kezd, majd Pilátus egyszer csak kimondja sokat idézett híres kérdését: „Mi az igazság?” De nem várja meg a választ, hanem kimegy. Nem akart szembenézni az igazsággal! A tömeggel döntés helyett ismét alkudozik: „Én nem találok benne semmiféle bűnt.” Eszébe jut, hogy ilyenkor amnesztiát szoktak hirdetni egy fogvatartott számára, ezért megkérdezi, kit bocsásson el: Jézust vagy Barabbást, a rablógyilkost. Vajon milyen alapon kezdett el egyezkedni Pilátus? Jézus esetében nem született ítélet, a rabló pedig már elítélt volt, tehát a két ügyet nem lehetett összekeverni. A presbiterek életében is elfordulhat ehhez hasonló. Gyakran mosunk össze olyan ügyeket, amelyeknek semmi közük egymáshoz, és arra számítunk, hogy ha az egyiket részlegesen megoldjuk, akkor a problémát elfelejthetjük, de nem így van. Ebben az esetben sem működött. A nép üvöltött, hogy Barabbást bocsássa szabadon. Negyedik lépésként visszatér a törvényhozás épületébe, és azt az embert, akiről nem sokkal korábban kijelentette, hogy semmi bűnt nem talált benne, megkorbácsoltatja, és megengedi, hogy a katonák töviskoronát rakjanak a fejére. Pilátus rosszul élt a hatalommal, tovább növelte az igazságtalanságot, és fokozta az irracionalitást. Az ötödik színben kiviszi Jézust a tömeg elé, és bemutatja, hogy már meg is korbácsoltatta. Ott áll a vérző fejű, ártatlan Messiás, és Pilátus újra elmondja, hogy nem talál benne semmi bűnt. A nép folyamatos kiabálása nyomán eluralkodik rajta a félelem, és ez határozza meg későbbi lépéseit. Eddig is félt, és valljuk be, minden vezető fél. Hogyan fogjuk kifizetni a templom energiaszámláit? Lesz elég pénz a beruházás befejezésére? Meg tudjuk oldani az elharapózó mély konfliktust a gyülekezetben? A nép azt kiabálja, ha szabadon engedi Jézust, akkor nem a császár barátja. Ha ez a vád a császár fülébe jut, annak komoly következményei lehettek volna. Ekkor már az egzisztenciáját félti. A hatodik jelenetben újra bemegy Jézushoz és megfenyegeti: „Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek?” A valóság helyett Pilátus illúzióban élt, azt gondolta, hogy van választási lehetősége, de a tömegnyomás miatt ezt már elveszítette. Az önáltatás sok vezetőt visz tévútra. Peter Drucker elismert vezetési szakember, akire már többször hivatkoztunk a sorozatban, azt mondta, hogy a vezető legfontosabb feladata a valóság meghatározása. Pilátus azt hitte, hogy van hatalma, de már nem volt. A hetedik színben kimegy a palota elé, és beül a bírói székbe mint legfőbb bíró, és keze megmosása után a döntés felelősségét a népre hárítja. A felelősség áthárítása nagyon sok vezetőre jellemző. A gyülekezet irányítóinak szájából gyakorta hallunk hasonlókat: jót akartam, de a presbitérium többsége nem szavazta meg. A lelkész lenyomta a torkunkon, pedig a presbitérium nem akarta. Lelkészként nem tehettem mást, mert a presbitérium megakadályozta. Pilátus a feleségétől még kap egy utolsó figyelmeztetést: „Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.” De már hiába.

Mi a kivezető út a három csapdából?

Jézus Krisztus szolgáló vezetői gondolkodásmódjának elsajátítása, értelmünk az Ige szerinti megújulása. „…aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” Péter apostol a bevezetőben idézett levelében presbitertársként mindhárom csapdából mutat kiutat, amelyeket egy-egy „hanem” kötőszóval állít ellentétbe a téves elképzeléssel, és ezekkel jelöli ki a helyes irányt. Az első az, hogy a presbiter Isten tetszését keresse, ne az emberekét, és önként, szabad belső meggyőződésből végezze a szolgálatát. A második: a nyerészkedés ellenpárja a készségesség. Presbiterként kész vagyok a saját hasznom keresése nélkül a népszerűtlen feladatokat is elvégezni, akár lelki, akár fizikai értelemben. Még akkor is, ha nincs hozzá kedvem. A harmadik „hanem” az uralkodással szemben a példaképállítás. Ez a lelkület segít vezetőként, amikor másokat szolgálok. A rám bízott emberekért vállalom a konfliktusokat, őszintén kész vagyok beszélni ezekről, nem akarom elhallgatni vagy szőnyeg alá seperni a problémákat. Jó példát mutatok a családomban, a gyülekezetemben és a környezetemben.

Gyülekezetvezetés a 21. században című sorozatunk eddig megjelent részei:

A gyülekezetek biblikus céljai (Szalai Zsolt, a Keresztyén Vezetők és Üzletemberek Társaságának elnöke)

Az egyetemes papság (Harmathy András, a Szentendrei Református Egyházközség lelkipásztora)

Egyszemélyi vagy közösségi? (Harmathy András, a Szentendrei Református Egyházközség lelkipásztora)

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!