A reformáció mint ökumenikus esemény

Az ötszáz éves reformáció hazai és európai megünneplésének figyelemre méltó vonása volt, hogy római katolikus testvéreink – ugyan nem ünnepelve, de – velünk együtt emlékeztek meg arról az eseményről, amely Európa történelmét máig érezhető módon meghatározza. Ünnepléseinkben általában megköszönjük azt, amit kaptunk, ami a mienk, ami jó a közösségünknek. A történelmi emlékezésekben pedig elsősorban az események jelentőségét, szükségszerű, nem feledhető tanítását tisztázzuk.

Nyilvánvalóan nem ünneplésre méltó esemény az, hogy ugyanazon családon belül élő katolikusok és protestánsok, noha ugyanabban a Krisztusban hisznek, még ma sem tudnak közösen az Úr asztalához járulni. Amint az sem, hogy a nyugati, latin nyelvű keresztyénség ötszáz-egynéhány évvel ezelőtt kettészakadt. Történelmi mentségül felhozható: a középkori katolikus egyház egyáltalán nem alkotott szilárd egységet. A reformációt megelőző két évszázadban a legkülönbözőbb mozgalmak, reformok és irányzatok szétfeszítették az egyházat. Csak ebből a forrongó, mozgalmas háttérből érthetjük meg a reformációt. Luther, Kálvin és a többi reformátor tehát nem valamiféle harmonikus egységet megtörő, magányos hős volt, és nem is a katolicizmustól elhajló eretnek. Munkásságukat csupán a középkori kegyesség különböző áramlatainak ismeretében láthatjuk helyesen. A késő középkori egyháznak a külsőséges bűnbánattartási gyakorlata ellen protestáló, bensőséges kegyességi irányzatát Luther egybekötötte az Ágoston-rendi kolostorok misztikus színezetű megtérésértelmezésével, ezzel vált elvi jelentőségűvé és beláthatatlan méretűvé a búcsúcédulák árusításában megmutatkozó, külsőséges kegyesség bírálata. Ugyancsak a 15. századi, hatalommegosztásra törekvő, decentralizálást követelő zsinati irányzat örököseként szállhatott szembe a központosításra törekvő pápai hatalommal. Ugyanez az irányzat segítette elő a későbbiekben a különböző reformációs egyházak kialakulását. A protestáns egyházak és a római katolikus egyház szembenállása mára sokat veszített korábbi élességéből, de igaz az is, hogy a keresztyénségnek ez a két nagy ága a 16. századhoz képest további változásokon ment át, újabb törésvonalakat is kialakítva.

Mit ünneplünk hát a reformáció ünnepén? Elsősorban nem egy történelmivé lett dátumot, nem kronológiai kezdetet, hanem egy kezdettől fogva meglévő alapelv, princípium újrafelfedezését, amely mindig volt és mindig lesz. Luther így kezdi híres 95 tételét: „Amikor a mi Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus ezt mondta: »Térjetek meg«, akkor azt akarta, hogy a hívők egész élete megtérés legyen.” Ezzel a kijelentésével ösztönösen Isten Igéjére, a mindenkori egyház egyedüli alapjára mutatott rá. A Jézus által hirdetett, örök evangéliumra, amely keresztyén hitünk és életünk egyedüli zsinórmértéke. Ezzel a tételével még nem fordult szembe a katolikus szenthagyománnyal, de emlékeztette az egyházat arra, hogy a mindenkori keresztyén hit elidegeníthetetlen alapja a Krisztus által hozott evangélium. Ennek az evangéliumnak az újrafelfedezését ünnepeljük a reformáció ünnepén, és nem az egyházszakadást. Ebben az értelemben nevezhetjük a reformációt ökumenikus eseménynek. Isten Igéje ugyanis nemcsak megoszt, hanem egybe is kapcsol minket, különböző felekezeteket. Elválaszt azoktól, akik életellenes erők szolgálatában állnak, de egybeköt mindazokkal, akik az Ige szerint élnek. Lehetnek viták a Biblia értelmezése körül. De egyetlen egyház sem szakadhat szét amiatt, hogy bizonyos kérdésekben nincs még egyetértés. Ma még sok minden elválaszt bennünket egymástól. Meglehet, hogy a pluralitások korszakában nem is tekintjük rossznak a felekezeti sokszínűséget, hanem egymást gazdagító lehetőségnek. Így láthatjuk meg mások többletéből a magunk hiányosságait. A felekezetek sokféleségének határa mindenesetre ott húzódik, ahol a keresztyének egy asztal körüli úrvacsorai közössége elvész, és a kívülállóknak szóló, közös bizonyságtétel hiteltelenné lesz.